"Erre elmondtam magamról egyet-mást, de csak keveset. Harmincnégy éves, elvált vagyok, abból élek, hogy kiötlök mindenféle szövegfoszlányokat. Van egy Subarum. Használtan vettem, de van benne egy jó sztereó készülék meg légkondi.
Bemutatkozás. Objektív tényekre szorítkozva.
Csakhogy a nő szeretett volna többet tudni a munkámról. Minek titkolództam volna, meséltem neki. Utoljára egy színésznővel készítettem interjút, azután meg riportot Hakodate ételkultúrájáról.
– Érdekes munka lehet – mondta a nő.
– Erre még sohasem gondoltam. Hogy ez érdekes is lehet. Maga a szövegírás nem különösebben
nehéz. Nem utálok írni. Inkább pihentet, de amit leírok, az egyenlő a nullával. Nincs semmi értelme.
– Pontosabban minek?
– Például egy nap alatt tizenöt vendéglőn végigmenni, egy-egy falatot megkóstolni, a többit otthagyni és továbbállni. Szerintem ez valahol tökéletesen elhibázott, teljesen felesleges, értelmetlen.
– De hát mindet csak nem lehet megenni!
– Természetesen, attól három nap alatt felfordulnék. Mindenki bolondnak tartana, és senki sem érezne részvétet irántam.
– És akkor mi van? – nevetett rám a nő.
– Semmi – válaszoltam. – Tudom én azt. Akkor is olyan munka ez, mint a hólapátolás. Nincs mese,
csinálni kell és kész. Nincs benne semmi érdekes.
– Hólapátolás... – ismételte a nő.
– Kultúrhólapátolás – tettem hozzá."
Tartalom:
Az egész világra kiterjedő, rejtélyes „call girl” szolgálat alkalmazottainak halála borzolja a rendőrség nyomozóinak idegeit. Felbukkan egy fiatal újságíró, aki korábban személyes viszonyt ápolt az áldozatokkal. Az egzisztenciális hullámvölgyben tengődő férfit elhagyja a felesége, s még a macskája is távozik az élők sorából, így ő egy neves író és egy közismert fotóművésznő lánygyermekével, amolyan pesztraként, Hawaiira utazik, hogy rendezze és rendszerezze gondolatait az 1980-as évek kapitalista piacgazdasága által privátmagányba taszított emberiségről. A fiatalember képzeletvilágának múltjában lakozó Birkaember közben tanácsokkal látja el a rock- és popzene, általában a populáris kultúra bűvöletében élő újságírót: A boldogság jobbára elérhetetlen, alkalmazkodni kell a világhoz… ügyesen kell táncolni, mindig csak táncolni!
A sikeres volt iskolatárs, aki filmszínészként rajongókkal körülvéve éli a sztárok életét, eközben a szófukar, életunt fiatalember szabad, korlátoktól mentes sorsát irigyli, s szívesen elcserélné vele a sajátját.
A régi Delfin Szálló helyére épült új, modern hotel labirintusában, akár az életben, könnyű eltévedni, a múlt árnyaival szembetalálkozni, miközben a kiutat az éledő szerelem jelentheti.
Többen kérdezték, hogy mennyire tetszett a regény, illetve meglepődve tapasztaltam, hogy nincs róla blogbejegyzés se nagyon. Ez utóbbit nem igazán csodálom, hiába 596 oldalas a könyv, nehéz róla mit írni.
Először is azért, mert piszok lassú és hosszadalmas. Az első kétszáz oldal legnagyobb része konkrét semmittevéssel telik el, és a második felében is rendkívül sok üresjárat van - olyan, mikor Murakami pop, vagy rockzenéről cseveg; illetve a főhős nem csinál semmi különöset, csak eszik, alszik, autózik, tölti az idejét.
A könyv három évszakot ölel át, tél végétől nyárig tart, úgy nagyjából 6-9 hónap történetét mesélheti el. Én a címkék közül a mágikus realizmus szót elvitatnám, habár van miszticizmus, átmenet az élők és halottak világa között, de szerintem itt inkább az egzisztancializmus a jellemző, a lét üressége, elviselhetetlensége.
Nem ez az egyetlen olyan Murakami regény, ahol a főszereplőnek nincs neve, én ezt a technikáját úgy hívom, hogy rólad mesélek, amikor magamról beszélek. A kulturális hólapátolás kifejezést már említettem, hogy mennyire nagyon tetszik, ha nem érthető az idézetből, akkor olyan kis szövegrészleteket jelent, amik az ingyenes újságokban szoktak lenni hír gyanánt, ilyen egy kaptafára készült, semmitmondó tollgyakorlatok, a főhős ebben utazik. Éppenséggel írhatna reklámot vagy weboldalt is, az is éppen annyira "zaj", velejáró mellékzöngéje a fejlett kapitalizmusnak.
"Nem volt énbennem egy csepp ambíció, se remény. Megragadtam a munkát a boldogabbik végénél, és jól elintéztem. Nem állítom, hogy ne jutott volna eszembe, hogy ez puszta időpocsékolás lenne. Végül azonban arra jutottam: ha nem sajnálják a papírt és a festéket, akkor nekem sincs okom panaszra, minek kímélném magam? Elvégre a fejlett kapitalizmus korában élek. Márpedig ott legfőbb érték a pazarlás. A politikusok ezt a belső kereslet élénkítésének nevezik. Én esztelen pocsékolásnak. Nézeteltérés forog fenn."
A fejlett kapitalizmus kifejezés is gyakran szóba kerül a regényben, a felcserélhető emberek, szerepek kapcsán, vagy éppen arról szólva, hogy egyesek azt hiszik, ha elsajátítanak egy adott viselkedést, akkor azzal értékrendet is magukhoz vesznek, sorsot cserélhetnek.
"– Nálad inkább az a helyzet, hogy nem is vágyakozol olyan dolgokra, mint például egy Maserati vagy lakás az Azabu negyedben, nem igaz?
– Hát igen, nem nagyon kell nekem efféle. Megvagyok a Subaruval meg ezzel a kis lakással. Az, hogy elégedett lennék, talán túlzás, de nekem megfelel, kényelmes, nincs vele gond. Persze, később, ha igényem lesz ennél többre is, akkor az megszüli bennem a vágyakozást utána.
– Nem úgy van az – magyarázta a Gotanda –, az igény nem olyan, nem magától jön a világra. Mesterségesen hozzák létre."
Három napig tartott míg elolvastam a regényt, és meg kell hogy mondjam, voltak olyan pillanatok, amikor Murakami fantasztikus nyelvezete olyannyira elbűvölt, eltávolított a való világtól, mint amennyire a könyvben a férfi főhős lebeg a Föld felett.
De két vonal nagyon nem tetszett, az egyik Hófehérrel, a híres szülők gyermekével kapcsolatos szál - egyszerűen idegesít a tudat, hogy ellebegtette, valódi végkifejezés nélkül. (Holott persze tudom, hogy van ilyen, hogy van egy baráti kapcsolatod és az magától elmúlik, csak olvasás közben jó lenne, ha kicsit reménytelibb lenne a helyzet, mint a valóságban :D)
A másik pedig a krimiszál volt, az utolsó kilencven oldal egy átlagos krimiolvasónak nem jelent meglepetést, simán kitalálható, így aztán unalmas is :/
Összességében azt tudom mondani, hogy ez nem lett a kedvenc Murakami könyvem, nagyon sok időt és figyelmet, főleg türelmet igénylő mű. Semmiképpen nem ajánlanám első, kezdő könyvnek, inkább már alapos Murakami ismeret mellett. És most gondban vagyok, mert engem jókor talált meg, de egyetértek a többi értékelővel, nem ez a legjobb műve. (nálam még mindig a Kafka a tengerparton viszi el a pálmát).
Legyen 3,5 csillag a lehetséges ötből, mert a sok zene jó volt, itt érdekes módon élvezetessé teszi a dolgot, bár eléggé emlékeztet a Norvég erdőre.
Idézetek és kép forrása:
http://moly.hu/konyvek/murakami-haruki-tanc-tanc-tanc
Bemutatkozás. Objektív tényekre szorítkozva.
Csakhogy a nő szeretett volna többet tudni a munkámról. Minek titkolództam volna, meséltem neki. Utoljára egy színésznővel készítettem interjút, azután meg riportot Hakodate ételkultúrájáról.
– Érdekes munka lehet – mondta a nő.
– Erre még sohasem gondoltam. Hogy ez érdekes is lehet. Maga a szövegírás nem különösebben
nehéz. Nem utálok írni. Inkább pihentet, de amit leírok, az egyenlő a nullával. Nincs semmi értelme.
– Pontosabban minek?
– Például egy nap alatt tizenöt vendéglőn végigmenni, egy-egy falatot megkóstolni, a többit otthagyni és továbbállni. Szerintem ez valahol tökéletesen elhibázott, teljesen felesleges, értelmetlen.
– De hát mindet csak nem lehet megenni!
– Természetesen, attól három nap alatt felfordulnék. Mindenki bolondnak tartana, és senki sem érezne részvétet irántam.
– És akkor mi van? – nevetett rám a nő.
– Semmi – válaszoltam. – Tudom én azt. Akkor is olyan munka ez, mint a hólapátolás. Nincs mese,
csinálni kell és kész. Nincs benne semmi érdekes.
– Hólapátolás... – ismételte a nő.
– Kultúrhólapátolás – tettem hozzá."
Tartalom:
Az egész világra kiterjedő, rejtélyes „call girl” szolgálat alkalmazottainak halála borzolja a rendőrség nyomozóinak idegeit. Felbukkan egy fiatal újságíró, aki korábban személyes viszonyt ápolt az áldozatokkal. Az egzisztenciális hullámvölgyben tengődő férfit elhagyja a felesége, s még a macskája is távozik az élők sorából, így ő egy neves író és egy közismert fotóművésznő lánygyermekével, amolyan pesztraként, Hawaiira utazik, hogy rendezze és rendszerezze gondolatait az 1980-as évek kapitalista piacgazdasága által privátmagányba taszított emberiségről. A fiatalember képzeletvilágának múltjában lakozó Birkaember közben tanácsokkal látja el a rock- és popzene, általában a populáris kultúra bűvöletében élő újságírót: A boldogság jobbára elérhetetlen, alkalmazkodni kell a világhoz… ügyesen kell táncolni, mindig csak táncolni!
A sikeres volt iskolatárs, aki filmszínészként rajongókkal körülvéve éli a sztárok életét, eközben a szófukar, életunt fiatalember szabad, korlátoktól mentes sorsát irigyli, s szívesen elcserélné vele a sajátját.
A régi Delfin Szálló helyére épült új, modern hotel labirintusában, akár az életben, könnyű eltévedni, a múlt árnyaival szembetalálkozni, miközben a kiutat az éledő szerelem jelentheti.
Többen kérdezték, hogy mennyire tetszett a regény, illetve meglepődve tapasztaltam, hogy nincs róla blogbejegyzés se nagyon. Ez utóbbit nem igazán csodálom, hiába 596 oldalas a könyv, nehéz róla mit írni.
Először is azért, mert piszok lassú és hosszadalmas. Az első kétszáz oldal legnagyobb része konkrét semmittevéssel telik el, és a második felében is rendkívül sok üresjárat van - olyan, mikor Murakami pop, vagy rockzenéről cseveg; illetve a főhős nem csinál semmi különöset, csak eszik, alszik, autózik, tölti az idejét.
A könyv három évszakot ölel át, tél végétől nyárig tart, úgy nagyjából 6-9 hónap történetét mesélheti el. Én a címkék közül a mágikus realizmus szót elvitatnám, habár van miszticizmus, átmenet az élők és halottak világa között, de szerintem itt inkább az egzisztancializmus a jellemző, a lét üressége, elviselhetetlensége.
Nem ez az egyetlen olyan Murakami regény, ahol a főszereplőnek nincs neve, én ezt a technikáját úgy hívom, hogy rólad mesélek, amikor magamról beszélek. A kulturális hólapátolás kifejezést már említettem, hogy mennyire nagyon tetszik, ha nem érthető az idézetből, akkor olyan kis szövegrészleteket jelent, amik az ingyenes újságokban szoktak lenni hír gyanánt, ilyen egy kaptafára készült, semmitmondó tollgyakorlatok, a főhős ebben utazik. Éppenséggel írhatna reklámot vagy weboldalt is, az is éppen annyira "zaj", velejáró mellékzöngéje a fejlett kapitalizmusnak.
"Nem volt énbennem egy csepp ambíció, se remény. Megragadtam a munkát a boldogabbik végénél, és jól elintéztem. Nem állítom, hogy ne jutott volna eszembe, hogy ez puszta időpocsékolás lenne. Végül azonban arra jutottam: ha nem sajnálják a papírt és a festéket, akkor nekem sincs okom panaszra, minek kímélném magam? Elvégre a fejlett kapitalizmus korában élek. Márpedig ott legfőbb érték a pazarlás. A politikusok ezt a belső kereslet élénkítésének nevezik. Én esztelen pocsékolásnak. Nézeteltérés forog fenn."
A fejlett kapitalizmus kifejezés is gyakran szóba kerül a regényben, a felcserélhető emberek, szerepek kapcsán, vagy éppen arról szólva, hogy egyesek azt hiszik, ha elsajátítanak egy adott viselkedést, akkor azzal értékrendet is magukhoz vesznek, sorsot cserélhetnek.
"– Nálad inkább az a helyzet, hogy nem is vágyakozol olyan dolgokra, mint például egy Maserati vagy lakás az Azabu negyedben, nem igaz?
– Hát igen, nem nagyon kell nekem efféle. Megvagyok a Subaruval meg ezzel a kis lakással. Az, hogy elégedett lennék, talán túlzás, de nekem megfelel, kényelmes, nincs vele gond. Persze, később, ha igényem lesz ennél többre is, akkor az megszüli bennem a vágyakozást utána.
– Nem úgy van az – magyarázta a Gotanda –, az igény nem olyan, nem magától jön a világra. Mesterségesen hozzák létre."
Három napig tartott míg elolvastam a regényt, és meg kell hogy mondjam, voltak olyan pillanatok, amikor Murakami fantasztikus nyelvezete olyannyira elbűvölt, eltávolított a való világtól, mint amennyire a könyvben a férfi főhős lebeg a Föld felett.
De két vonal nagyon nem tetszett, az egyik Hófehérrel, a híres szülők gyermekével kapcsolatos szál - egyszerűen idegesít a tudat, hogy ellebegtette, valódi végkifejezés nélkül. (Holott persze tudom, hogy van ilyen, hogy van egy baráti kapcsolatod és az magától elmúlik, csak olvasás közben jó lenne, ha kicsit reménytelibb lenne a helyzet, mint a valóságban :D)
A másik pedig a krimiszál volt, az utolsó kilencven oldal egy átlagos krimiolvasónak nem jelent meglepetést, simán kitalálható, így aztán unalmas is :/
Összességében azt tudom mondani, hogy ez nem lett a kedvenc Murakami könyvem, nagyon sok időt és figyelmet, főleg türelmet igénylő mű. Semmiképpen nem ajánlanám első, kezdő könyvnek, inkább már alapos Murakami ismeret mellett. És most gondban vagyok, mert engem jókor talált meg, de egyetértek a többi értékelővel, nem ez a legjobb műve. (nálam még mindig a Kafka a tengerparton viszi el a pálmát).
Legyen 3,5 csillag a lehetséges ötből, mert a sok zene jó volt, itt érdekes módon élvezetessé teszi a dolgot, bár eléggé emlékeztet a Norvég erdőre.
Idézetek és kép forrása:
http://moly.hu/konyvek/murakami-haruki-tanc-tanc-tanc
Ha tetszett a poszt, kérlek pipáld ki a bejegyzés alatti megfelelő mezőt,
Neked csak egy kattintás, nekem viszont számít minden apró visszajelzés :)
FB-én itt tudsz követni: https://www.facebook.com/lakosztaly
Molyos adatlapom ez: http://moly.hu/tagok/mariann_czenema
Levelet ide írhatsz: bagolybizsu(kukac)gmail(ponty)com
Neked csak egy kattintás, nekem viszont számít minden apró visszajelzés :)
FB-én itt tudsz követni: https://www.facebook.com/lakosztaly
Molyos adatlapom ez: http://moly.hu/tagok/mariann_czenema
Levelet ide írhatsz: bagolybizsu(kukac)gmail(ponty)com
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Felhívom rá a figyelmet, hogy a blogon a megjegyzések MODERÁLÁS után kerülnek fel; illetve hogy a megjegyzés írója tudomásul veszi, hogy adatait (nevét és online elérhetőségét) ÖNKÉNT adta meg. Harmadik félnek, vagy reklámcélra nem használom fel senki adatait!