2016. március 17., csütörtök

Fekete István: Gyeplő nélkül

"A Göncöl rúdja túlhajolt már éjfélen, a szérűben a kazlak lomhán őrizték a csendet, s a majorba vezető széles út vége messze valahol, talán a reggelbe ért.
Nem volt hideg, bár decemberbe fordult a kalendárium, s a tócsák homályos tükrét erőtlen jég hártyázta.
Ritka pára ült a major felett; az épületek árnyékot vetettek, az ablakok vakon álmodtak nyári csillogásról, s az ajtók kizárták a külső világot csillagaival, titokzatos sóhajaival, hűvös levegőjével, távoli kutyaugatásával együtt."



Kiadói tartalomismertető:
A közelmúlt emlékei és a megírás idejének élményei egyaránt rányomták bélyegüket ennek az 1946 tavaszán-őszén keletkezett regénynek hangulatára. A témaválasztást a csaknem tizenöt esztendős gazdatiszti múlt inspirálta, melynek keserű tapasztalatait a mezőgazdaságban 1945 óta történtek folyamatosan eszébe juttatták a Földmívelésügyi Minisztérium tisztviselőjének. Ráadásul Fekete István a regény tervezése idején vakult meg egyik szemére, és ez a tragédia alapjaiban befolyásolta szemléletmódját. Ekkoriban írta egyik levelében, hogy "az ostrom és a következmények az én idegeimet is alaposan megreszelték, és derengést még az elveszett szememmel se látok, pedig azzal sok mindent meglátok, amit eddig nem láttam".
A Gyeplő nélkül ispánnak nevezett főszereplője is hasonlóképpen tanácstalan. Egy dunántúli nagy uradalom intézőjeként keserűen tapasztalja, hogy nem "csupán" a természet pusztító erőivel és a gazdasági élet kiszámíthatatlan tényezőivel kell megküzdenie, hanem az emberek korlátoltságával is. Köztes helyzetben tevékenykedik: munkaadói és beosztottjai egyaránt gyanakvással figyelik, gyakorta megkérdőjelezve szakértelmét és becsületességét. Ebben a jelképes esztendőben játszódó történetben az ispán szereti a földet és a munkáját, így - akárcsak a gazdatiszt Fekete István - nehezen fogadja el a felismerést: mennie kell. Az életrajzi olvasattal ezért éppen úgy célszerű számolni, mint azzal, hogy a szerzői szándék szerint emlékeztető és intés kívánt lenni a múltból látszólag semmit sem tanuló jelen számára. S ez utóbbiak különösen figyelemre méltóvá teszik a regényt, mivel a felvetett problémák - mai színezettel - változatlanul időszerűek.
A Gyeplő nélkült is a manapság már nehezen beszerezhető első kiadás alapján rendeztük sajtó alá.






Ajánló:

A regény alig 190 oldal, de emlékezetes történet, annak aki egyfelől már olvasott Fekete István felnőtteknek szóló novellái, könyvei közül; másfelől nyitott azon történetek felé, amelyek emberi sorsokon keresztül mutatnak be társadalmi változásokat.
Fekete ezen regényét ötödikként írta meg, és a korabeli kritika nem fogadta szíves szóval. Egy ponton igazuk van, a történet nem optimista hangú, így az 1946-os általános építkezési lázhoz nem illik a mondandója, hogy az író több szempontból félti a Földet, a termőföldet, és a rajta, belőle megélő parasztságot, földesurakat az eljövendő új világtól.
A könyv számos önéletrajzi elemmel bír, ezért másoltam ide a kiadói tartalomleírást, a molyos, nyúlfarknyi fülszöveg helyett.
Sánta Gábor, a Lazi kiadó Fekete életmű sorozatszerkesztője nemcsak a kritikákról ír utószavában, hanem felsorolja, hogy a Gyeplő nélkül főszereplője, az ispán miként, miben hasonlított Fekete  Istvánra. Talán nem nagyon elrugaszkodott a véleményem, hogy a történet javarészt, 50-70 %-ban inkább megtörtént, visszaemlékezés, mintsem fikció.
Az ispán képviseli az értelmet és az érzelmet egyaránt a történetben, de hiába a szellemi vezetőszerepe, ha állandó súrlódások kereszttüzében ég; fentről a földesúr, a maga erejéből felemelkedett öregúr, és annak léhűtő családja szorítja; míg lentről a beosztottjai, a helybéli parasztság utálja őt.

"Kint már szikrázva égtek a csillagok és amíg hazaért, arra gondolt, milyen áldatlan, átkozott szakadék szélén járja az életet. Egyik oldalon meredek fal magassága - ez az uraság -, a másik oldalon szédítő mélység ez a cselédség. Az egyiknek alacsonyan van, a másiknak magasan. Az egyik az uraságot látja benne, a másik a cselédet. És marja mind a kettő és bizalmatlan mind a kettő és ő - ezt világosan érezte - nem tud tartozni se ide, se oda. Ha egyszer valami földöntúli nagy hatalma lenne,talán felnyúlna az urasághoz és lehúzná maga mellé, lenyúlna a cselédhez és felhúzná maga mellé és azt mondaná: - Hát értsük meg egymást végre, emberek...
Lassan hazaért és amíg a kulcsát kereste, szidta magát.
- Bolond vagyok és megváltót akarok játszani?
Halkan betette maga után az ajtót, óvatosan ráfordította a kulcsot. A bútortalan előszobába egy kis meleg, olcsó kölniszag úszkált s a konyha felől edénycsörömpölés hallatszott.
Megállt kicsit a sötétségben, még egyszer erősen ráfordította a kulcsot és úgy érezte, kizárta az egész értelmetlen, mocskos, békétlen, marakodó világot."

Az utószóban említésre kerül, hogy Fekete valószínűleg egy évtized  (1929-1940) eseményeit sűrítette egyetlen évbe, -  amúgy ez ugyanaz a technika, hogy a regényei egy szűkre vagy kissé bővebbre szabott egy év alatt esnek meg , éppen úgy, mint a Bogáncsban, vagy a Húban.
Meglehetősen sok társadalmi vonatkozása is van a történetnek, a háború utáni időben a fiataloknak már nem volt elég a földművelés, szívesebben vágytak a városba, akár bányavárosba is. Több valós alakja is van a könyvnek, az egyik "megesett" parasztlány története például konkrét emléket állít az öngyilkosnak.

Egyetértek Legeza Ilona ajánló mondatával:
A komoly mondandót, súlyos társadalmi látleletet hordozó történetet plasztikus tájleírások teszik emlékezetessé, természetábrázolását és epikumát a szelíd irónia, valamint megkapó állatrajzok (a komondor és kölyke sorsának művészi bemutatása) egyénítik.
Forrás: http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li0561

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése