2016. május 26., csütörtök

Maros András: Kávéházi pillanatok

 Köszönet a recenziós példányért az Athenaeum kiadónak!
Weboldal Facebook - Moly



'NEM TETSZIK NEKI A KAPUCSÍNÓ. A tejhabra a fahéjporral szórt falevélminta elmosódott – míg az asztalhoz szállították, lötyögtették a csészét. Újat hozat (nem árulja el a titkot, miért). Ez se szebb. Ennek a levélnek a szára csúszott félre. A harmadik már megfelelő, hibátlan a levél. Feltérdel a székre, mobiltelefonjával lefényképezi fölülről a csészét. Az elkészült fotót villámgyorsan feltölti az internetre, a barátai számára elérhető oldalra. Egy sort ír a kép alá: „ Hmmm… Yummie… Megérdemlem!” Beleiszik, visszaköpi. Ihatatlanul keserű.'






Fülszöveg:



Aki régóta jár kávéházba, a legtávolabbi asztaloknál folyó beszélgetéseket is meghallja, sőt azt is meglátja, amit nem is lát. Kifejlődött a kávéházi pillanatok iránti érzékenysége, érzi a történeteket, és ha ez a személy éppenséggel író (történetesen Maros András), fel (le) is jegyzi őket. Egész nap a kis, kerek asztalnál ül, ihlet helyett azonban mindig mást kap – egy beszélgetés foszlányát, a pincér és a vendég közt sorsdöntő ütközetet, egy első randevú ügyetlenkedéseit, egy utolsó szakítás fojtó csendjét, ravasz tekintetű üzletemberek vitáját, egykori osztálytársak gúnyolódásait, egy család újraegyesítésének reménytelen kísérletét, magányos vendégek sértődéseit. Ha az olvasó csak feleannyira szórakozik a történeteken, mint a szerző (miközben írta őket), már megérte ezt a könyvet kézbe venni.







A véleményem:



Kevés az a könyv, ami rögtön le tud venni a lábamról, de Maros András novellagyűjteménye kapcsán két igen-igen jó előérzetem is volt. Egyfelől Gabo értékelése több, mint pozitív volt, és mivel hasonló korúak, hasonló ízlésvilágúak vagyunk, elég nagy várakozással vettem kezembe a kötetet.
Meg persze hát egy relatíve sok kávét fogyasztó olvasó nagy valószínűség szerint éppen annyira tartja földi Paradicsomnak a kávéházat, mint a könyvmoly a könyvtárat, vagy a könyvesboltot. Apró szentélyek ezek, ahol a bűnös megszállott lelkek szabadon garázdálkodhatnak, hódolhatnak szenvedélyüknek, a nélkül, hogy a többségében normális, nem fanatikus emberiség erről tudomást szerezne, vagy megszólhatna minket érte :)

Tehát eleve erősen foglalkoztatta a könyvecske a képzeletemet, mikor választhattam, nem igazán volt kérdéses, első körben mit szeretnék közelebbről megismerni. Már hazafelé a vonaton elkezdtem olvasni, egy-egy poénnál hangosan felnevetve és ezzel valószínűleg elképesztve a szélesebb utazóközönséget. És boldogan mondhatom, kettőnk kapcsolata, mármint az enyém és a könyvvé roppant örömteli véget ért, kedvenc lett az olvasmány, sőt tegnap kétszer is elolvastam egymás után a novellákat.
Amúgy ez utóbbi kifejezés nem pontosan takarja a mű lényegét, ezek a rövid, alig egy oldalas irományok inkább a karcolat műfajnévvel illethetőek, tömörek, lényegre törők, gyakran nagyon tréfásak, habár jószerével mindegyik az iróniába hajlik. 
Azt is mondanám, hogy olyan ez a kis kötet, mint egy szociológiai gyűjtemény. Olvasás közben úgy tűnt nekem, hogy nem egyetlen kávéházról van benne szó, hanem legalább kettőről, háromról. Ha tippelnem kéne, akkor Pesten a Kiskörutat vagy a Nagykörutat mondanám, mint lehetséges földrajzi helyszínt, ahol valóságban megtalálható ez a kávészentély.
Miért ragaszkodnék Pesthez? Talán szimpla előítéletből, hogy remélhetőleg vidéken nem ennyire rohanósak az emberek, vagy a színház említése miatt, esetleg a japán turisták miatt.

Az az egyetlen bizonyos, hogy városban lakók számtalan ismerős karaktert fognak felfedezni olvasás közben.
A nagymamákat, akik pöttömtornára, ilyen-olyan különórára cipelik unokáikat, azok elfoglalt szülei helyett; az elvált apát, aki próbál közeledni a fiához; a válás után vagy még előtte veszekedő házaspárokat.
Hétköznapi és teljesen egyéni arcok kis gyülekezete ez a könyvecske, ettől van benne valami hihetetlenül egyedi, de mégis ismerős aromájú. Ez egy olyan mű, amit szerintem simán le lehetne fordítani angolra, mindenhol bombasiker lenne, pont a karakterek univerzális volta miatt, és a nagyszerű, hihetetlenül kifinomult illusztráció okán.
Helmut Kruse rajzai rendkívül sokat tesznek a könyv mondanivalójához, kiegészítik, külön elgondolkoztatják az olvasót, hogy vajon mit keres egy bőrönd magára hagyottan az üres kávézóban? Pláne egy cipő, vagy éppen egy esernyő.







Még egy erényét kell dicsérnem az Írónak, hogy mennyire a pult másik oldalán állók szemszögéből nézi a dolgokat. Ugyebár én is éppen csak két hónapja szálltam ki a kassza túlsó oldaláról, és még mindig csak az egyik csoportvezetőm mondását tudom idézni: „Csak emberekkel ne kezdjen az ember!”
Egy bolt esetében nyilvánvalóan csak az ünnepek idején, esetleg fizetésnap tájékán van őrültekháza, de a pincérek, felszolgálók jóval gyakrabban élik ezt át. Megkockáztatom, ha pechjük van, akkor minden nap.

Akik emberekkel foglalkoznak nap, mint nap, vagy szolgáltatóiparban dolgoznak tudják azt igazán, hogy mennyire zilált lelkiállapotban van a modern átlagember, mennyire hajszoltak, meggyötörtek a lelkek, a külső megjelenés dacára is. Maros András kötetéből süt a szimpátia a kávéházi dolgozók felé, mivel ő valamilyen szinten kívülálló, leírja a hibákat, de még többször a hajmeresztő valóságot. Mert hiszen olvasás közben engem egyszer sem fogott el a túlzás élménye, egyáltalán nem gondolom azt, hogy itt akár egyetlen történet is kitalált lett volna. Talán szépített, művészi szintre kikerekített, de reális, brutálisan őszinte mind. 
Ebből a szempontból mind az, amilyen módon bánunk a minket kiszolgálókkal, mind emberi kapcsolataink nem mutatnak szép pillanatfelvételt. Ezért idéztem kiinduláskor a valószínűleg fészbúkos sztorit, de ugyanígy említhetném még azt is, mikor egymásnak megy két vendég, mert utcán közlekedés közben is a telefonjukat babrálják, bámulják.

De ugyanígy - sajnos - azt tudom csak írni, hogy simán elhiszem ezt a történetet is, tipikus magyarként:
"AZ ÁNTSZ-ELLENŐR jóízűen megeszi a kávéhoz kínált kekszpuffancsot, utána megbünteti a tulajdonost, amiért nem becsomagolva szolgálták fel, hanem kézzel tették a csésze mellé. Végezetül benyit a konyhába, hogy megszerezze az édesség receptjét."

Kinek ajánlanám a könyvet?


Természetesen minden kávémániásnak, akár magának, akár ajándékba is, szülinapra-névnapra-Könyvfesztiválra-Könyvhétre-évfordulóra-Karácsonyra, de legyetek oly jók, csomagoljatok a mű mellé kávét is!
Olvasás közben óhatatlanul megszomjazik az ember...:D
És kinek még?  A kassza, pult túlsó oldalán állóknak, kikapcsolódásként, kedvderítőnek.
Azoknak, akik szeretnek novellát olvasni, vagy élvezik a finom, elgondolkodtató, burkolt humort, és azoknak, akik férfiembertől várnak Janikovszky Éva munkához hasonló stílusú műveket olvasni.

5/5 csillag, kedvenc, évenkénti újraolvasós, lazulós könyv.
Igazi élményolvasmány.

Köszöntem a lehetőséget még egyszer az Atheneum kiadónak!
Nektek jó olvasást, jó kávézást kívánok! 


"– MILYEN KÁVÉJUK VAN? 
– Lavazza. 
– Állat. A virsli bőrös? 
– Nem. 
– Állat. Frissen facsart narancslé? 
– Van. 
– Állat. 
– Akkor mit hozhatok? 
– Ezeket. 
– Az állatokat? 
– Igen, köszönöm. 
– Máris hozom. 
– Állat."

4 megjegyzés:

  1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett! Kávéztál is olvasás közben?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát persze, hogy kávéztam, kétszer is :D

      Törlés
  2. Ettől a könyvtől én is hasonlóan el voltam ragadtatva. :) Bea

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ugye, hogy nem lehet eléggé rajongani? :))

      Törlés