2016. július 8., péntek

Anna Gavalda: Édes életünk

"Ha már nem tudunk nagyok lenni, legalább legyünk tisztességesek."
FÜLSZÖVEG:
Mathilde 24 éves. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató. Valójában a sógorának dolgozik, és a munkája leginkább abban merül ki, hogy álnéven kommentelget különböző honlapokon. A nagyvárosi fiatalok tipikus életét éli. Bulizik, pasizik, lazul. Aztán egyszer elhagy egy tekintélyes összeget, és ez – különösképpen a pénzt megtaláló férfi – megváltoztatja az életét.
Yann 26 éves. Bár egyetemet végzett, egy bemutatóteremben dolgozik, ahol kis koreai háztartási robotokat prezentál az érdeklődőknek. Már két éve él együtt a barátnőjével, akivel egyre hűvösebb a viszonya. Egy majdhogynem vadidegen házaspárral kell elbeszélgetnie, hogy rájöjjön, valamit nagyon elrontott az életében. Hogy mi a közös a két párizsi fiatalban? Nem találják a helyüket, és lassan már elmenne mellettük az élet a maga kihívásaival, amikor…
Anna Gavalda két – egymáshoz lazán kapcsolódó – kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják.


A véleményem:



Megint hadd legyek őszinte és hadd botránkoztassak meg mindenkit: én untam a kötet első felét, Mathilde történetét.
Egyrészt a szerelmi szál nem mindig dobogtatja már meg a szívemet, nem kicsit kérges időnként eme szervem. De legfőképpen unalmas volt Mathilde folytonos nyafogása, hogy várta a sült galambot, hogy pazarolta azt a drága szép életét csupa-csupa hülyeségre. Története csak ott vált igazán érdekessé számomra, mikor megszűnt viselkedni, mikor lehullott róla minden póz, mikor már volt célja az életének, és nemcsak létezett a nagyvilágban. 
Annyian élnének szívesen Párizsban, hogy fájt olvasni, hogyan fecséreli el napjait.
Az első novellában így csak egy rész tetszett, habár az is igaz, hogy csak a 106-107 oldal tartalmáért, mondanivalójáért bőven megérte odáig szenvednem.

"És a Facebook, az nem üres ábránd? 
És a Meetic? És az Adopte? És az Attractive? És az összes hülye társkereső oldal? Az összes szánalmas üst, ahol a magányotokat kevergetitek két képreklám között, a lájkok, a képzeletbeli barátok hálózata, a szemmel tartott közösségek, a védtelen, nyájban nyomuló, fizetős testvériségek hálózata, amelyek iszonyatosan gazdag szerverekhez kötődnek, azok vajon micsodák? 
És az állandó lázas izgalom… A folyamatos hiányérzet, a telefonotok, amit egy percre sem hagytok békén, a képernyő, amit állandóan kioldotok, az életek, amiket azért vásároltok, hogy tovább játszhassatok, ez a nyitott seb, lefolyónyílás, állandó szorítás a zsebetekben… Ahogy egyfolytában azt nézegetitek, nem hagyott-e valaki a számotokra néhány szót, egy rövid üzenetet, egy jelet, egy visszajelzést, egy megjegyzést, egy…. bármit. 
És ez a „valaki” bárki és bármi lehet, attól a pillanattól kezdve, hogy hozzátok szól, megnyugtat, és azt sugallja, hogy elevenek vagytok, hogy léteztek, hogy számítotok valakinek, de mivel nem ismer, úgy mellékesen bármikor bepróbálkozhat valami szarsággal. 
Ezek a szakadékok, ezek a káprázatok, ezek a kódolt vonalak, amelyeket a metróban simogattok, azonnal eltaszítanak titeket, mint egy darab szart, amint nincsen „neki” térereje. Ezek az élvezetek éppen saját magatoktól választanak el benneteket, és leszoktatnak arról, hogy magatokra gondoljatok, hogy magatokról álmodjatok, hogy párbeszédben maradjatok az igazi valótokkal, hogy megtanuljátok megismerni önmagatokat, vagy újra ráismerni önmagatokra, nézni a többieket, ismeretlenekre mosolyogni, meglesni az embereket, flörtölni velük, lenyűgözni őket, sőt dugni velük!, de mindennek az illúzióját nyújtják nektek, azt az érzést, hogy az egész világot ölelitek. 
Mindezek a kódolt érzelmek, a barátságok, amelyek csak egy hajszálon függenek, amelyeket minden este újra fel kell tölteni, és amelyekből semmi nem maradna, ha kivágódna a biztosíték, ezek talán nem üres ábrándok? 
Én tudom, miről beszélek. 
Hiszen én is vérzem."


Yann sztorija viszont megérintett, felzabált, míg a végén szinte én is együtt sírtam a sráccal. Tudom, hogy furát fogok mondani egy 26 éves fiatal kapcsán, de Yann-nak életközepi válsága van, vagy valami ahhoz nagyon hasonlója.
Végül is érthető, megvan a diplomája, van munkája, bár nem valami nagy szám, kedvese, aki nagyon okos, igazán díszletbe illő nőszemély és még jó helyen is lakik. Éppenséggel csak a természetesség, a levegő fogyott ki mellőle, nem is csoda, hogy időnként fulladozik.
Életközepinek azért hívom a problémáját, mert noha általában a harmincas-negyvenes korosztályon szokott kitörni, de előbb is előfordulhat, hogy mikor szemmel láthatóan minden megvan, akkor ráeszmél az ember, hogy nem tudja, merre, hogyan tovább. 

Gavalda mindkét novellájában cél nélküli, tét nélküli életet élnek a szereplői, akiknek a szerelem, illetve az új munka az lehetőséget a folytatásra. 
Mivel én nem hiszek a szerelem erejében, vagy csak igen ritkán, így inkább Yann megvilágosodása volt szimpatikus számomra – nem mellékesen azért, mert tavaly én is hasonlót éltem át. 
Ami még a második történetben tetszett Yann hihetetlen kedves, szeretnivaló karakterre mellett, az a mellékszereplő, Isaac. A pasi elképesztően tudatos bohóc, igazi életművész, és olyan mentor alak, amivel ritkán találkozik a figyelmes olvasó. Ő a katalizátor a robbanás előtt, Gavalda nagyon szerencsés, ha élőben is ismer ilyen embert. 

"– A tekintetedről beszélek, a kíváncsiságodról, a jóságodról… Ahogy megszerettetted magad a házam összes lakójával rövidebb idő alatt, mint ahogy ezt kimondtam, ahogy a térdedre ültetted a lányaimat, és őrülten beleszerettél a szerelmembe, de fel sem merült benned, hogy el akard ragadni tőlem. A részletek, az események, az emberek iránti kíváncsiságodról beszélek. Arról, amit feltárnak előtted, és elrejtenek előled. 
[…] 
– A gyöngédségről beszélek, amikor azokról az emberekről beszélsz, akiket szeretsz, és véded azokat, akik hozzád tartoznak, a vásárolt holmikról beszélek, amiket minden héten felhozol nekünk, a kartonpapír darabokról, amiket a bejárati ajtóba ékelsz, amióta ilyen hideg van, és amiket én szoktam eltávolítani minden reggel, hogy ne cseszegessenek téged a lakók. Az összezúzott lábujjaidról beszélek, a kiéhezett, nagyfiús könnyeidről, a zaklatottságodról, a szenvedésedről, a mosolyodról, a diszkréciódról, a tisztánlátásodról, és végül az udvariasságodról – hiába pocskondiázom, tudom, hogy az udvariasság támasztja meg a civilizációnk bástyájának falait, nagyon is jól tudom. Az eleganciádról beszélek, Yann. Ne hagyd, hogy mindezt lerombolják benned, mert különben mi marad? Ha te, és a hozzád hasonlók nem óvjátok meg a fészketeket, akkor… akkor… Mi lesz ebből a világból?"
Az eleje miatt 4 és fél csillag a lehetséges ötből, és beviszem magammal valamelyik könyvklubba, kötelező olvasmánynak :)
Jól esett, beleszerettem Yann-ba és amint kinyit a könyvtár, hozok ki új Gavalda könyveket. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése