2016. október 12., szerda

Pierre Bayard: Hogyan ​beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?



Fülszöveg:

Mit ​​tegyen, aki szereti a könyveket, de éppen, mert érdeklődik irántuk, felméri, hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, mivel az irodalom, akár a világ, végtelen? S hová forduljon az, aki megrögzött könyvmoly létére rémülten fedezi fel, hogy semmire sem emlékszik azonkívül, hogy olvasta ezt vagy azt a művet? És hogyan győzzük le a könyvundort vizsgára készülve, a sok ezer oldalas, megemészthetetlen kötelező olvasmány-listák láttán?
Pierre Bayard, aki maga is nagy felejtő és buzgó nem- olvasó, megnyugtató válaszokat és okos tanácsokat ad ezekre a kínos dilemmákra, amelyekkel minden könyvbarátnak, köztük Montaigne-nek, Umberto Ecónak és David Lodge-nak is szembe kellett néznie. Valóságos olvasási stratégiákat dolgoz ki a gyakori és különösen kényes helyzetekre, amelyeket minden könyvről társalgó jól ismer, hiszen csak az kerülheti el őket, aki egyáltalán nem szokott olvasni és nincs mit elfelejtenie, vagy aki nem szeret könyvekről beszélgetni. Az olvasás és az aktív nem-olvasás örömteli felfedezéséhez és együttes gyakorlásához olyan felismeréseken át vezet az út, amelyeket Bayard szívesen megoszt minden érdeklődővel.
Mert igenis lehet, sőt érdemes olyan könyvekről társalogni, amelyeket soha nem vettünk kézbe, csak hallottunk róluk, netán elábrándoztunk a címükön. Szabad kitalálni másoktól ellesett tudásfoszlányok alapján a nem olvasott könyveket. Sőt, talán ez a legjobb útja annak, hogy örömmel olvassunk, lapozgassunk, ferdítsünk és képzelegjünk, vagyis megalkossuk önmagunkat könyvek ürügyén. Pierre Bayard szerint minél szabadabban kezeljük ugyanis a kultúra fogalmát, és minél bátrabban rugaszkodunk el az írott betű iránti tisztelettől, annál több az esélyünk, hogy felfedezzük az írót, a szellemes társalgót és öntudatos nem-olvasót magunkban. Ez a felismerés pedig megszabadíthat a bűntudattól, a vizsga- frásztól, a rossz iskolai emlékektől és attól a rengeteg megalázó élménytől, ami kínná változtatott egy lehetséges örömforrást: a könyveket.


Átnéztem az előttem írt értékeléseket, és azon morfondíroztam, hogy milyen érdekes, hogy Bayard stílusa mennyire meggyőző, még akkor is, ha ez a könyv valójában már 9 éves, tehát elavult.
Persze nem minden vonatkozásában, de abban biztosan, hogy könyvmolynak lenni ebben a technikailag megpártolt világban sokkal könnyebb manapság, mint egy évtizede volt. Bár olvastam már olyat, hogy valaki kézzel írt olvasónaplót vezet, azért valljuk be, online jóval egyszerűbb ide kattintani egyet, oda kettőt, és máris rögzítve van, hogy mit, mikor, esetleg miért olvastunk; tetszett, nem, jólesett, szerettük avagy nem.

Pierre Bayard egyetemi tanár, és a munkájából eredő mennyiséggel indokolja leginkább a nem-olvasási módszerét, ami köré szerintem igyekszik kissé kultuszt felépíteni - ez a molyos értékelésekből látszik, hogy csak félig sikerült. Nálam azt jelezte a moly rendszere, hogy tíz figyeltem olvasta el ezt a művet, és a nem csillagozástól egészen a négy és fél csillagig terjed az értékelési skála :) a számtani közép meg éppenséggel három csillag.
Azt gondolom, hogy ez a szám jól érzékelteti azt is, hogy bár ennek a könyvnek nagyon szórakoztató, humoros, könnyed stílusa van, olvasmányos nyelvezettel, talán pont ezért nehéz is komolyan venni Bayard szavait.

A mű három részre tagolódik, kezdődik a nem-olvasás módozataival (nem ismert könyvek/átlapozott könyvek/hallomásból ismert könyvek/elfelejtett könyvek), aztán folytatódik a beszédhelyzetekről és befejeződik a lehetséges viselkedésmódokkal. 
Az első harmad, a módozatok finoman szólva is rohadtul spoileres, és számomra nem kicsit fura az első két szempont. Nem igazán látom be ugyanis, hogy mi szégyellnivaló van azon, ha bevalljuk, hogy XYZ író könyvét nem olvastuk, munkásságukat nem ismerjük, esetleg nem is vonzó számunkra.
Pláne azt gondolom, hogy egy igazán elhivatott könyvmoly, aki tagja valamilyen online olvasást rögzítő rendszernek, az nem tudja egy idő után azt mondani, hogy akár hallomásból ne ismerné a kérdéses írót, könyvet, maximum akkor, ha csak saját olvasmányait követi és nem ismerkedik másokkal. Szóval azt vallom, hogy manapság már az első és a harmadik módozat, a nem ismert és a hallomásból ismert jócskán közös halmazt alkot. Én sem olvastam még sok skandináv krimit, csak a Tetovált lányt, de figyeltjeim, szomszédasszonyom, Anett lelkendezéséből sejtem, hogy Jo Nesbo jó, nagyon jó :)



Az átlapozott könyvek kategóriája volt az, amikor megsejtettem, hogy milyen nehézségekkel küzdhet egy egyetemi oktató, nyilván van az a bizonyos számú bibliográfia, amit közös tudáskincsnek tekint egy-egy szakma.
Vicces módon Bayard annyit emlegette a "nem szentségtörés csak átlapozni egy könyvet", vagy hogy 'nyugodtan rakd félre, hagyd félbe, ha nem érdekel már a könyv', hogy többször elgondolkoztam azon, pont az ő művét fogja elérni ez a végzet :D

Mert noha abban igaza van, hogy nem minden könyv éri meg a ráfordított időt, energiát, én azt hiszem eddig még nem nagyon bántam meg egyetlen olvasási szenvedésemet sem. Mert az a nagy helyzet, hogy maga az olvasás is érzelemfüggő dolog, teljesen mást kíván a lélek, ha zaklatott, mint a nyugodt idegrendszer; és ugyanígy attól még, hogy egy könyv nem jó időben találja meg az olvasóját, lehet jól megírt klassz mű - nekem ez utóbbi volt Grecsótól a Megyek utánad.

Mindezt egybevetve, hogy kicsit többet vártam ettől a könyvtől, talán szakszerűbb szöveget, komolyabb megközelítést, és biztosan jóval kevesebb spoilert, így én a számtani közepet adnám, három csillagot.
Bayard egyébiránt érdekes előadó lehet, stílusa lehengerlő, de pont ez a bajom is, hogy az egyénisége elnyomja a mondanivalót... amit talán a tanítványok alkalmaznak, de vajon meddig, csak míg okítja őket? Vagy tényleg szemléletformáló, átalakító hatású a módszere?
Engem nem győzött meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése