2016. december 7., szerda

Murakami Haruki: Miről ​beszélek, amikor futásról beszélek?



FÜLSZÖVEG:
Murakami ​​Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén-Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött, érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére.
A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.






A futásról, önmagáról, az alkotásról, és úgy egyébként mindenről :) nem meglepő módon, ahogy meglestem mind a molyon, mind a goodreadsen kétféle megközelítése van a memoirnak, vagy mint futó olvasó, vagy mint Murakami rajongók olvassák ezt a művet.

Pedig nem biztos, hogy akár kizárólag az egyik csoportnak, akár kizárólag a másiknak szólna ez a kötet, sőt még csak nem is az íróknak. Egyszerűen ez egy önvallomás, tulajdonképpen hasonlít Stephen King Az írásról című könyvéhez, vagy Elizabeth Gilbert Big Magic-jéhez.
Az éppen szóban forgó alkotói vénával megáldott, megvert szerző kicsit visszatekint pályájára, életére, számot vet önmagával, műveivel, sorsával, jövőjével.

Mindannyiunk életében eljön ez a pillanat, hogy megállunk a tükör előtt, saját lelkünk előtt és átgondoljuk, mire jutottunk eddig, és innen hogyan tovább. A hibák, ballépések is hozzátesznek az emberhez, a tapasztalatból épül a lélek, és bizony van az a pont, mikor el lehet, el kell dönteni, hogy épít-e életében az ember, vagy fejet hajt egy romboló szokás előtt.
Nekem jól esett ez a könyv, de persze ugyanígy szerettem King munkáját, pláne imádom Gilbertét, én is csak úgy egy éve tudom, hogy mi az utam.




Nem túl meglepően a sport része is tetszett, bár én biciklis vagyok, ráadásul nem ennyire elhivatottan, de olvasás közben egyszerűen csak általánosítottam a témákat és értettem, hogy mire gondolhatott Murakami. Szerintem messzemenőkig büszke lehet magára, amiért ennyi maratont lefutott az évek alatt, sokat és jókat írt, két nyelven beszélt, adott elő. Különleges személy lett, és mindeközben szerény is maradt.

Jó szívvel ajánlom, sportolóknak, sporttal kacsingatóknak, változás előtt állóknak, a kedvenc részemmel, ami véleményem szerint életmottónak is felfogható:

"Volt egy futó, aki, mióta csak fut, mindig a (szintén futó) bátyjától tanult mondatokat hajtogatja magában verseny közben. Pain is inevitable. Suffering is optional. Ez az ő mantrája. A pontos árnyalatokat nehéz japánul visszaadni, de egy szándékoltan egyszerű fordítás úgy szólna, hogy „a fájdalom szükségszerű, ám szenvedni nem kötelező (választható, rajtunk múlik)”. Ha például futás közben úgy érezzük, hogy „jaj, ez nagyon kemény, nem bírom tovább”, abból a „nagyon kemény” elkerülhetetlen tény, de a „bírom vagy nem bírom” rész mindenképpen magának a futónak a döntésére van bízva."

1 megjegyzés:

  1. Tavaly olvastam (az összes könyvével együtt), nekem a gondolkodása tetszett, hogy író létére egy egészen más tevékenységben hogy talált magára, s abból a legeslegjobbat kihozni. S tagadhatatlanul minden sora mögött ott volt ő, az író is.

    VálaszTörlés