2018. január 15., hétfő

A hét verse - Varró Dániel: Kávéház



Varró Dániel:


KÁVÉHÁZ



Ott ült a költő egyszerű szivével,
amiben nem volt semmi rafinált,
s a süteményes pultot nézegette,
hol annyi csúcsos krém és muffin állt…
Kávéja mellé álmosan harapta
az önsajnálat sajtos bagelét,
mert úgy érezte, ő már percre tudja,
mit tartogat számára még a lét.
Ó, hajdan mennyit kóborolt az utcán
zöld HÉV után loholva ifian –
ma már a kávéházakat szerette,
hol zsongó háttérzaj meg wifi van.
Hol a közöny, e mísz pincérleányka
szétjárt papucsban klaffog zombimód,
s csak hallani, hogy kint a nagykörúton
hogy zúgnak el szőkén a kombinók.

S e kávéházi széphogy szegleten, hol
tejeskávét kavarva üldögélt,
hüvelykujjával megvakarta sűrűn 
napi gondoktól terhes fültövét
(mit hajdanán hogy frekventált a múzsa!
úgy kellett kérni szinte már külön,
hogy ne csókolja már meg annyiszor – ma!
nagynéha bírja csípni csak fülön),
s amint a papírpohár oldalához
odakoppant tompán a halk kanál,
eszébe ötlött, hogy az ő korában
egy rendes költő meg van halva már,
és eltűnődött rajta, hogy letészi
a lantot, mely mint köztudott, nehéz,
de legkivált övé nehéz, a könnyű,
mit minden jöttment medvebocs lenéz,
és mérgesen gondolt a csillagára,
mi leszállóban volt és megkopott,
szórakozottan összedugta mégis
a márványasztalkán a laptopot,
költői kérdést intézett magához,
hogy: „nincs ehhez végsősoron korán?”
és megszokásból klimpírozni kezdett
e húrjavesztett, lappadt zongorán.
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Felhívom rá a figyelmet, hogy a blogon a megjegyzések MODERÁLÁS után kerülnek fel; illetve hogy a megjegyzés írója tudomásul veszi, hogy adatait (nevét és online elérhetőségét) ÖNKÉNT adta meg. Harmadik félnek, vagy reklámcélra nem használom fel senki adatait!