A hét verse - Varró Dániel: Kávéház

Varró Dániel:

KÁVÉHÁZ

Ott ült a költő egyszerű szivével,

amiben nem volt semmi rafinált,

s a süteményes pultot nézegette,

hol annyi csúcsos krém és muffin állt…

Kávéja mellé álmosan harapta

az önsajnálat sajtos bagelét,

mert úgy érezte, ő már percre tudja,

mit tartogat számára még a lét.

Ó, hajdan mennyit kóborolt az utcán

zöld HÉV után loholva ifian –

ma már a kávéházakat szerette,

hol zsongó háttérzaj meg wifi van.

Hol a közöny, e mísz pincérleányka

szétjárt papucsban klaffog zombimód,

s csak hallani, hogy kint a nagykörúton

hogy zúgnak el szőkén a kombinók.

S e kávéházi széphogy szegleten, hol

tejeskávét kavarva üldögélt,

hüvelykujjával megvakarta sűrűn 

napi gondoktól terhes fültövét

(mit hajdanán hogy frekventált a múzsa!

úgy kellett kérni szinte már külön,

hogy ne csókolja már meg annyiszor – ma!

nagynéha bírja csípni csak fülön),

s amint a papírpohár oldalához

odakoppant tompán a halk kanál,

eszébe ötlött, hogy az ő korában

egy rendes költő meg van halva már,

és eltűnődött rajta, hogy letészi

a lantot, mely mint köztudott, nehéz,

de legkivált övé nehéz, a könnyű,

mit minden jöttment medvebocs lenéz,

és mérgesen gondolt a csillagára,

mi leszállóban volt és megkopott,

szórakozottan összedugta mégis

a márványasztalkán a laptopot,

költői kérdést intézett magához,

hogy: „nincs ehhez végsősoron korán?”

és megszokásból klimpírozni kezdett

e húrjavesztett, lappadt zongorán.