Lydia Davis: A történet vége

FÜLSZÖVEG:

Lydia ​Davis története egy szakításról szól: arról, hogy a kapcsolatok hogyan visszhangoznak tovább az emberben azok megszakadása után is. A fordítóból lett harmincas egyetemi tanárnő évek múlva próbálja felidézni szenvedélyes viszonyát egy nála tizenkét évvel fiatalabb férfival. A majdnem hétköznapi kapcsolat megszakadása nem hétköznapi fájdalmat okoz a nőnek: gondolatai mindig visszatalálnak a férfihoz, aki elhagyta. Nem képes belenyugodni a szakításba, szellemként járja a sivatagi kisváros utcáit, hátha újra megpillanthatja őt vagy a nagy, fehér kocsiját, meglátogatja a benzinkútnál, ahol dolgozik, és titokban leskelődik utána a lakásánál, ahová egy másik nővel költözött. Vajon mikor és hogyan tud valóban véget érni egy szerelmi történet?

Davis prózája egyszerre visszafogott és túláradó. Provokatív könyvében érzékletesen mutat be hazug reményeket és női mániákat. A könyv ugyanakkor magával ragadó regénye annak is, hogy a történetek miért akkor kezdődnek el valójában, amikor úgy tűnik, hogy éppen véget érnek.

Eredeti mű: Lydia Davis: The End of The Story

Eredeti megjelenés éve: 1995

A regényt ITT tudod olcsóbban megrendelni a kiadótól! A LÍRA oldalán még bele is olvashatsz a könyvbe :)

"Mikor igazából elhagyott, hónapokkal később, a világ nem üres volt, hanem rosszabb, mintha üres lett volna, mintha az üresség minősége úgy összesűrűsödött volna, hogy valami méreggé állna össze, mintha minden dolog élő és egészséges volna, csak beoltották volna valami mérgező tartósítószerrel."

'Proust kicsiben' - így jellemezte Jonathan Frazen Lydia Davist a fülszöveg szerint.
Mivel Prousthoz még nem volt szerencsém, mondjuk Frazenhez sem, nem tudom igazolni az állítás helyességét. Viszont, ha már hasonlítunk, akkor én egy szintén jól ismert névhez hasonlítanám Davis stílusát, mégpedig a regényben név nélkül említett Murakami Haruki műveihez.

A könyvnek nincs kezdete, illetve a történet végével kezdődik minden, az utolsó találkozással. Ahogy a szerző, a név nélküli főhős később elmagyarázza, nem tudta igazából jól elkezdeni a szerelmük meséjét, de úgy érezte, hogy a végpontból könnyebb lesz nekiveselkedni a sztorinak.
A regény nem hagyományos regény, a történetben van jó sok ide-oda ugrálás, időrendben, helyszínben, és E/1-ben íródott, tehát nem hagyományos kötet.
Mégis azt tudom mondani, élmény volt olvasni, mert bennem nincs, nem is volt soha ilyen mélyen gyökerező szerelem, számomra elképzelhetetlen, hogy ennyire alávessem magam egy kapcsolatnak.

"Tulajdonképpen talán épp ebben a helyzetben voltam a legboldogabb, amikor a közelemben tudtam, ott volt előttem a lehetősége, éreztem a vágyat, hogy olyan közel legyek hozzá, hogy semmi el ne válasszon, és tudtam, hogy bármelyik pillanatban ki is tudom elégíteni. Tökéletesen biztos helyzet volt, nem érte el semmi gond, semmi konfliktus, semmi ellentmondás, és volt időm megízlelni. Semmi sem zavarhatta meg, legfeljebb, ha túl sokáig próbálnék időzni benne."

Tettem egy post-it cédulát a könyv hátuljába, arra jegyzeteltem fel az oldalszámokat, ahol kincset érő idézetekre bukkantam, akár a szerelemmel kapcsolatban, akár a regényírás folyamatról.
Érdekes módon, nekem az alkotási folyamatról szóló gondolatok éppen annyira értékesek voltak, mint maga a szerelem története. A nő pedig azért is tetszett, mert nem tökéletes, azonban magától értetődően, valószínűleg szépített önmaga alakján. Ezt be is vallja, egy helyen, és ettől homályban marad, hogy vajon a férfit, a szerelmét, aki szintén névtelen, mennyire formálta át, mennyire valós a figura.
Természetesen az érzelmi kötődés szépít, a szakítás meg rondává tesz, de egyik karakter sem szerethető, teljesen. (vagy legalábbis én egyikőjükkel sem tudtam azonosulni, vagy megkedvelni őket, akár kicsit is.)
A férfiról egyébiránt én nem tudtam eldönteni, hogy csak a fiatalsága miatt hagyta végül el a hősnőt, vagy a nő problémás személyisége miatt, esetleg azért mert szélhámos, nőfaló csaló. (Ez utóbbit viszont nem nagyban űzte, csak 300 dollárral rövidítette meg az asszonyt, de voltak előtte mások is...)

A történetből véleményem szerint az elegancia, a nagyvonalúság, az érzelmi fűtöttség hiányzik, időnként csöpög az unalomtól mindkét karakter, de talán pont ettől hihetőbb, földközelibb, hétköznapi emberhez közelít. Eltekintve az írói ambícióktól, ez a történet bárkivel megeshet, az összes szürkeségével, borújával, és azzal, hogy lebeg a vége, lezáratlanul ott motoz a hősnő sejtjeiben a szerelem minden vélt és valós emléke.

"Azt hiszem, először valami éhség fogott el iránta, és azt követte a gyengédség fokozatosan növekvő érzése az iránt az ember iránt, aki ilyen éhséget ébresztett, és csillapítani is tudta. Talán ezt éreztem iránta, és ezt gondoltam szerelemnek."

Nekem ez most öt csillagos volt, éppen jó időben kapott el az egész érzelmileg, értelmileg, de nem fogom mindenkinek ajánlani.
Lydia Davis regénye kifejezetten magasröptű irodalom, annak minden pozitív és negatív vonásával. Magával ragadó  stílus, egyszerű, de annál nagyszerűbb mondattapadásokra bukkanhat  a figyelmes olvasó, azonban közben bírni kell azt is, hogy nincs konzekvens szerkezet. Elkezdődik a végével a történet, folyik a szerelemről, majd csalódásról szóló mese, időnként novelláknak tűnnek az epizódok, és közben Davis az alkotási folyamatról tesz közzé néhány megjegyzést. 

Komplex a kötet, mint egy szerelem. Mint maga az ember. 

"Néha az igazság is elégnek tűnik, ha összesűrítem és kicsit átrendezem. Máskor nem tűnik elégnek, de nem vagyok hajlandó túl sokat kitalálni. A legtöbb dolog úgy marad, ahogy van. Talán nem tudom, mit tehetnék az igazság helyére. Talán csak szűkös a képzelőerőm."

A recenziót köszönöm a MAGVETŐ kiadónak!

Weboldal - Facebook - Moly