Szécsi Noémi: Egyformák vagytok

FÜLSZÖVEG:

A kamera pásztáz: a belvárosi lakásétterem luxusházibulijától, ahol a budapesti kulturális elit felvonul, a romkocsma negyeden át a régmúltat újrajátszó filmsorozat forgatásáig. A dialógus az Angliából hazatért szabad szájú könyvkiadói jogásznő és a filmforgatáson szakértő labilis idegrendszerű történésznő között folyik. Kisebb szerepekben felvonulnak még az örök feladatuk szerint traumákat okozó családtagok, valahai és jelenlegi szerelmek, az állandó női riválisok, a jól induló pályákat kisiklató mentorok, valamint egy kísérteteket látó örökösnő.

Szécsi Noémi harsány színekkel festő, jelenről szóló történelmi regényében futnak össze (vagy feslenek szét végérvényesen) a Bárdy-család történetének a Nyughatatlanokban és a Gondolatolvasóban megismert szálai. Az Egyformák vagytok ugyanakkor önmagában megálló történet. Azt mutatja meg, miért csak akkor válnak láthatóvá a múlt visszajáró kísértetei, amikor ráébredünk, hogy saját életünk szereplői, köztük mi magunk is, kísértetekké váltak.

A regényt ITT tudod olcsóbban megrendelni a kiadótól!
A LÍRA oldalán még bele is olvashatsz a könyvbe :)

„– Jogászok között nem szeretek jogász lenni. Csak irodalmárok között szeretek jogász lenni. Rájuk nézek, és azt mondja a tekintetem: én bármikor kiléphetek innen, de ti itt döglötök meg.”

Ez a mondat a kötet 93.oldalán olvasható, és engedtessék meg nekem az őszinteség, hogy bevalljam: én eddig a pontig piszkosul untam Szécsi Noémi könyvét. Pedig szép reményekkel indultam neki, számtalan molytárs dicsérte, ajánlotta, mint figyelemre érdemes kortárs művet; olyanok, akiknek a véleményére adok. 

Adva van ebben a műben két nő, Elza és Em, mindketten negyven körüliek, éppen egy film elkészítésével foglalkozó csapat tagjai, gyerekkori barátnők. Sőt, Elza volt férje Em testvére volt. 

Szerintem a kettőjük szoros viszonya, az, hogy fél szavakból értik egymást, eléggé megnehezíti a mezei olvasó dolgát, mert a sorok közzé, mögé kellene látni. 

Meglepő módon bár az én életem Em-hez hasonló, anya és feleség vagyok, annyira idegesített a karaktere, hogy fájt egyrészt őróla olvasnom, másrészt untam a szenvelgéseit. Mert túlgondolja az életét, amikor éppen nem naiva, és az meg nekem megbocsáthatatlan bűn, ha valaki maga miatt akar gyereket.
Egy baba nem varázs- vagy csodaszer, nem gyógyítja meg az anyja lelkét, nem ad több időt a férjjel, nem gyógyír az élet minden területére. Kifejezetten zavart, hogy Em megpróbálja igazi érzés nélkül, csakazértból összehozni a terhességet… és nem érdekli sem a kamasz lánya véleménye, sem a férjéé. (Már amennyiben erről tudott a pasi…)

„– Az ember szimplán csak szeret olvasni, de ettől képes azt képzelni magáról, hogy érdekli az irodalom – mondta Elza komolyan eltűnődve.”

Elza az, aki az én emberem, vagyis az a karakter, akit közel éreztem magamhoz. Tudja, hogy nem tökéletes, csak kicsit játssza ezt el, addig, amíg muszáj, de valójában tesz mindenki véleményére. 

Azt hiszem, ez bőven fakadhat a zilált családi viszonyaiból, de abból is, hogy nem találta meg azt az életben, amit keresett, és egy idő után le is mondott róla. Csak megúszni vágyik az életet, lehetőleg kényelemben, stílusosan, de felvállalva ezt a hozzáállást, és csak kicsit érdekli, hogy utálja őt a világ. Mert ugyebár kit nem utál? A vele kapcsolatos, középső fejezet nagyon tetszett, dupla oldalszámmal is el tudtam volna olvasni, tisztára kín volt, hogy vissza kellett térni Em pocsolyájába. 

„Körülöttem kavarog a szenny, de ha kinyújtom a kezem, a sötétségen túl aggodalommal figyelnek az engem még ember koromból ismerők.”

A kezdeti lakásétterem, a luxusbuli, az elit pedig fantasztikus helyszín, kicsit épít az átlag olvasó bulvár éhségére, hisz ki nem nézne be szívesen a színfalak mögé? Mondjuk az, amit lát, nem csöppet kiábrándító…

Kinek ajánlom a könyvet?

A kortárs irodalom rajongóinak feltétlenül, illetve a harmincas-negyvenes korosztálynak. Lesznek ismerős arcok, jellemek, figurák, és az csak az olvasón múlik, hogy a felismerés megörvendezteti, vagy elkeseríti. 

"– Ez nem sikerült Em. Most éppen úgy látom, hogy nem sikerült – mondta az utolsókat szippantva, összeszűkülő pupillával. – Sokat jöttünk, és mégsem jutottunk el sehova. 

– Talán túl sokat jöttünk az elején, és a közepére elfáradtunk. 

– De így minden erőfeszítésünk elveszítette az értelmét – mondta Elza, és a babaház falán elnyomta a csikket. – Nincs erőnk, hogy minimalizáljuk a veszteségeinket. Inkább mindent veszni hagyunk. Pedig azt már nem is látom, ahonnan indultam, azt meg, ahová tartottam, néha megpillantom tiszta időben, ha időnként feloszlik a köd."

A recenziót köszönöm a MAGVETŐ kiadónak!

Weboldal - Facebook - Moly