Nem minden a külcsín! :)
Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat. A beszélgetés hamar panaszkodásban csapott át a stresszes élet és munka kapcsán.
A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, mûanyag, üveg; néhányan simák voltak,néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát.
Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanító így szólt:
“Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó,mûanyag csészéket.
Habár mindannyitoknak az a természetes, hogy mindenbõl a legjobbat kívánjátok önmagatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is.
Amit valójában mindenki akart, az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek.”
“Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozíció a csészék. Ezek csak eszközök az Élethez, de az élet minõségét nem változtatják meg.”
“Néha, azzal, hogy csak a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévõ kávét.”
Tehát, barátaim, ne engedjétek, hogy a csészék irányítsanak….a kávét élvezzétek helyette!
http://moly.hu/karcok/532882
Hogy miért pont most merült fel bennem a téma? A hétvégére kiválasztott Ellopott pillanat és Mindörökre behálózva éppen ezeket a gondokat boncolgatja szerintem. Megvallom őszintén, hogy Rachel Joyce eme könyve nem nyűgözött le annyira, mint a Harold Fry, de azért nagyon jó szerkezetű, izgalmas témákat boncolgató mű volt, amit valószínűleg újra fogok olvasni alkalomadtán. Az anyuka, Diana alakja érdekfeszítő szintén anyaként szemlélve, én nem tudnék elképzelni egy ilyen feszes, pórázon tartott párkapcsolatot, mint amiben ő élt; és kicsit sem csodálom az öngyilkosságot. Egy ilyen aranykalitkából, amiben ő senyvedett, csak halállal lehet kimenekülni, és persze olvasás közben felötlött bennem, hogy MÉG mindig valós az életformája, másként, de identitászavarként éljük meg anyaságunk többedik évét mi nők, még akkor is, ha ezt nem vesszük észre,nem valljuk be magunknak. Azért számomra sántít ez a regény, mert habár azzal egyet értek, hogy egy túl szoros anya-fia viszony képtelenül roncsoló hatású is tud lenni, de a kislánynak sem lehetett egyszerű túlélni a gyerekkorát.... Nem véletlen, hogy a molyon is általában nem szeretik ezt a művét Joyce-nak.
Alice Buckle példás feleség, háziasszony és családanya – volt. Hamarosan betölti ugyanis a 45. életévét, s annyi idős lesz, mint édesanyja, amikor meghalt. Élete fordulóponthoz érkezett: házassága kihűlt, drámatanári állása már nem ígér kihívásokat, kamasz gyermekei távolodóban. Érzi, ahogy összecsapnak feje fölött a hullámok.
Alice is nagyobb részt a fészbúkon éli az életét, az a típus, akinek folyton rezeg a telefonja, két fogás között ráles a laptopjára, miközben egyfelől öregszik és talán házassági mélypontja is van; másfelől édesanyja ennyi idősen halt meg, mint amennyi éppen ő, és ettől kicsit fél.... habár ezt persze bőszen titkolja.
Ezzel a könyvvel két nagy gondom volt, hogy:1., én hamarabb tudtam, hogy kivel levelezett Alice, mint ő; 2., nem kedveltem meg a karakterét. Nem igazán értem, hogy bír ennyi idősen ennyire szétszórt lenni, azt meg pláne nem, hogy mitől gondolta melegnek a fiát és evés zavarosnak a lányát?!?
Azért összességében jókat nevettem időnként, jó az alapötlet is, és ez egy nagyon igaz felvetés: Úgy tűnik, eljutottunk arra a pontra, ahol a tapasztalataink, az emlékeink -tulajdonképpen az egész életünk- már csak akkor valóságosak, ha feltöltjük őket a netre. Nem is tudom, nem hiányzik-e az idő, amikor még elérhetetlenek voltunk.
Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat. A beszélgetés hamar panaszkodásban csapott át a stresszes élet és munka kapcsán.
A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, mûanyag, üveg; néhányan simák voltak,néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát.
Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanító így szólt:
“Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó,mûanyag csészéket.
Habár mindannyitoknak az a természetes, hogy mindenbõl a legjobbat kívánjátok önmagatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is.
Amit valójában mindenki akart, az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek.”
“Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozíció a csészék. Ezek csak eszközök az Élethez, de az élet minõségét nem változtatják meg.”
“Néha, azzal, hogy csak a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévõ kávét.”
Tehát, barátaim, ne engedjétek, hogy a csészék irányítsanak….a kávét élvezzétek helyette!
http://moly.hu/karcok/532882
Az önazonosság latinul az identitás szó, amit még öntudatnak, azonosságnak, sőt egyes helyeken azonosság élménynek/érzésnek is fordítják. Két nagy problémát ölel fel a terület, a Ki vagyok én? kérdésre adott válaszokat, és a Miért vagyok én ilyen/miként lettem én ilyen? nevezetű önboncolgatásokat.
Emberi mivoltunk talán legnagyobb értéke, hogy értelmes, gondolkodó lényként öntudattal rendelkezünk.... ha egyfelől áldás, hogy fejlett öntudattal rendelkezünk, akkor ez másfelől átok, hiszen magában rejti az önazonosság csapdáját: ijesztő képességünket arra, hogy az önmagunkkal való azonosságot megkérdőjelezzük – vagy akár felmondjuk.
Alice Buckle példás feleség, háziasszony és családanya – volt. Hamarosan betölti ugyanis a 45. életévét, s annyi idős lesz, mint édesanyja, amikor meghalt. Élete fordulóponthoz érkezett: házassága kihűlt, drámatanári állása már nem ígér kihívásokat, kamasz gyermekei távolodóban. Érzi, ahogy összecsapnak feje fölött a hullámok.
Ám egy nap különös e-mailt talál a postaládájában: meghívják, hogy legyen egy névtelen házassági felmérés résztvevője. S az internetfüggő asszonyt hamarosan beszippantja a virtuális valóság és egy ismeretlenül is vonzó levelezőpartner varázsa…
Melanie Gideon regényében nem csupán a dolgozó családanyákhoz szól, arra is rávilágít, hogy az internet térhódításával egyre inkább elhanyagoljuk azokat, akik igazán megérdemlik a figyelmünket: a szeretteinket.
Alice is nagyobb részt a fészbúkon éli az életét, az a típus, akinek folyton rezeg a telefonja, két fogás között ráles a laptopjára, miközben egyfelől öregszik és talán házassági mélypontja is van; másfelől édesanyja ennyi idősen halt meg, mint amennyi éppen ő, és ettől kicsit fél.... habár ezt persze bőszen titkolja.
Ezzel a könyvvel két nagy gondom volt, hogy:1., én hamarabb tudtam, hogy kivel levelezett Alice, mint ő; 2., nem kedveltem meg a karakterét. Nem igazán értem, hogy bír ennyi idősen ennyire szétszórt lenni, azt meg pláne nem, hogy mitől gondolta melegnek a fiát és evés zavarosnak a lányát?!?
Azért összességében jókat nevettem időnként, jó az alapötlet is, és ez egy nagyon igaz felvetés: Úgy tűnik, eljutottunk arra a pontra, ahol a tapasztalataink, az emlékeink -tulajdonképpen az egész életünk- már csak akkor valóságosak, ha feltöltjük őket a netre. Nem is tudom, nem hiányzik-e az idő, amikor még elérhetetlenek voltunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Felhívom rá a figyelmet, hogy a blogon a megjegyzések MODERÁLÁS után kerülnek fel; illetve hogy a megjegyzés írója tudomásul veszi, hogy adatait (nevét és online elérhetőségét) ÖNKÉNT adta meg. Harmadik félnek, vagy reklámcélra nem használom fel senki adatait!