Erdős Renée: Kék pillangók
Kék pillangók szálltak fölöttem,
hogy a réten keresztül jöttem
s incselkedve, tánczolva félig:
elkisértek az erdőszélig.
S hogy utam az árnyékba tévedt;
riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
a rengeteg halk mormolását.
Amig arany napfényben jártam,
gázoltam színes vadvirágban,
s felém a rózsák integettek:
a kék pillangók hogy szerettek!
De csalt a sötét erdő mélye,
a vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének,
s a sohsem ismert szenvedések.
Magányos erdő utját járom,
s nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.
Hangomat a szűz magány hallja,
rám simul a csend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
a kék pillangók hova lettek?
1904
***
Vers forrása:
https://verspatika.wordpress.com/category/erdos_renee/
