Mariann könyvtára

Ismét az Instagram profilomról fogom hozni az illusztrációkat, kezdésnek betettem ide a februári képeim közül a legnépszerűbbet :) Még tartozom magamnak is egy Kirké bejegyzéssel, elöljáróban annyit mondanék, hogy szokás szerint levett lábamról Madeline Miller és persze 5 csillagot adtam művére. Remélem, hogy még sok görög mitológiai feldolgozást fog írni.


Február hónap rövid volt, szerencsére csak egyetlen egyetemi nappal, eddig 3 oktatóval. Pénteken, március elsején megyünk a második levelezős konzultációra, ezúttal még egy tanárral érkezik több órát tartani nekünk, így valószínűleg kialakul a végleges beadandó, kiselőadás, zárthelyi mennyiségünk. Eddig 3 ppt és 2 zh a biztos, a három kiselőadásból kettőt párban készítünk el (jogi információ források, adatbázisok; illetve Open access), egyet egyedül (Világbank; Európai Fejlesztési Bank).
Briliáns, könyvtár szakhoz illő témáink vannak :D




Ahhoz képest, hogy ez az év legrövidebb hónapja, már megint beröppent az ajtón három könyv. (vagy én csempésztem be). A Partvonal kiadó jóvoltából került hozzám A tanult lány és a misztikus Vidd hírét az Igazaknak, már mindkettőről írtam recit.
Kirké tervezett beszerzés volt, a General Press kiadó tavaly év végén jelentette be a regény megjelenését, éppen úgy, ahogy az Agave ígéri Könyvfesztiválra Neil Gaiman - Terry Pratchett közös regényét, az Elveszett próféciák-at. Az lesz a másik könyv, amit biztosan megveszek idén (*-*).

Visszairatkoztam a Fszek könyvtáraiba is, sőt olyan bérletet vettem, ami minden budapesti Szabó Ervin közkönyvtárba jó, bárhonnan kölcsönözhetek egy évig. Ennek megfelelően keddenként járok, hol az egyik, hol a másik kerületi könyvtárba :) De amint jobb lesz az idő, elmegyek a kőbányaiba is, sőt meg fogom nézni a zuglóit is. Vagy a Veres Péter útit... még jó, hogy választhatok!
A bérletem ára 4,700 Ft volt, ez mondjuk másfél könyvre elegendő összeg, amiért cserébe bárhonnan 8 könyvet tudok kölcsönözni. Mivel még itthon vagyok a három gyerekkel, mint főállású anya, ezért csak fél tagdíjat fizettem, a teljes 9,400 Ft/év.
Ez se olyan horror összeg szerintem, három kötet ára - mondjuk nem ezzé a háromé, amit kihoztam, mert ők együtt 10,400 Ft körül vannak. Szóval megéri könyvtárazni! :)




Ezeket olvastam 2019. februárban:

1. Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I–III.
2. Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
3. Kertész Erzsébet: Titkos házasság
4. Hertelendy Anna: Alma és az elveszett álmok városa
5. Catherine Clark: Anyja lánya
6. Madeline Miller: Kirké
7. Nina George: Levendulaszoba
8. Varga Bea: Segítség, támadnak a betűk!
9. Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak
10. Jeff Kinney: Egy ropi naplója – Hóháború
11. Mel Robbins: The 5 Second Rule
12. Szabó Magda: Az a szép, fényes nap
13. Tara Westover: A tanult lány
14. Takeshi Kitano: Fiú
15. Matt Haig: Ha megáll az idő
16. Cecelia Ahern: Üvöltés
17. J. K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone
18. Murakami Haruki: Különös könyvtár
    

 

Egymás után olvastam el két Partvonal kiadós könyvet, és meg voltam győződve arról, hogy előbb a Vidd hírét az Igazaknak című kötetről fogok véleményt írni. De hogy mégsem így van, annak kettős oka van; egyfelől Finy Petra kérdezte tőlem az instagramon, hogy milyen a regény, másfelől A tanult lány messzemenően maradandóbb, letaglózóbb olvasmány, mint a másik könyv.
Tara Westover bestselleréről én az Amazonnak köszönhetően szereztem tudomást, valószínűnek tartom, hogy a legtöbb kindle tulajdonos találkozott a kötet reklámjával. A regény 51 hete áll az Amazon legkelendőbb non-fiction, azaz nem elképzelt, hanem valóságon alapuló olvasmányok listáján. Csak a tavaly év végén felbukkan Michelle Obama memoir szorította le a képzeletbeli trónról A tanult lányt.

A fülszöveg kicsit csalóka, Tara tényleg Idaho megyében született, szülei mormon vallásúak, habár a szerző szerint ez nem jelenti azt, hogy ő elítélné a vallását. Az első három testvére még tanult iskolában, sőt Tara majd minden testvére megpróbált leérettségizni is, úgy hogy otthon tanultak, készültek a vizsgáikra.
A visszaemlékezés úgy valós, hogy természetesen a neveket megváltoztatta benne, ezt mindjárt az elején le is írja. Mint minden gyerekkori emlék, még az is, amit a naplóbejegyzései támasztanak alá, többféle nézőpontból szemlélhető. Tara készülő regényét elolvasta három bátyja is, illetve ezeknek a testvéreinek feleségei, két nagynénje is segítette őt az írás során. 
A történet nem a főhős születésével kezdődik, mégpedig azért, mert habár a hónapban mindenki egyet értett, de a pontos napot nem tudták se a lány szülei, se a nagyszülei megmondani. Valamikor március végén született Tara, és jó ideig akkor tartották a szülinapját, amikor éppen a hónap végén ráért a család, tehát vándorolt az ünnep. A lány sokáig ezt tartja természetesnek is, sajnál mindenki mást, akinek nem így esik a szülinapja, csak mikor születési bizonyítványért folyamodnak derül ki, hogy bizony a hivatalokban, és az USA többi lakójának nem ez a normális.

Normális. Ez egy olyan egyszerű szó, de mégis rengeteg előítéletet, meg- és elítélést tartalmaz. Tara egész életében arra vágyik, hogy be tudjon illeszkedni a családjába, normális lehessen az ő felfogásuk szerint. Minden család diszfunkcionális a maga módján, de a Westoverek még ezen is túllépnek. Időnként a regény hol természetfölötti, hol aberrált fordulatokat vett, olyan gyorsan pörögtek az események, hogy néhol szabályosan szédültem olvasás közben.
Tara apja nem egyszerűen hithű mormon, hanem szenvedélyesen, 7/24-ben utálja a kormányzatot, és mindenféle hivatalos szervet. Azon kívül, hogy a család nem jár orvoshoz, nem fizetnek adót, nincs biztosítva az autójuk, nincs egészségbiztosításuk sem – ami ugyebár az USÁ-ban azt jelenti, hogy a kórházi beavatkozásokat ki kell fizetni. Habár a család a történet jelentős részében szegény, egészen elképesztően felelőtlenül, már-már az öngyilkosság határán dolgozik Tara apja. Kétszer is felborul velük a családi autó, és Tara édesanyja is elég súlyosan megsérül a szemén, de főleg a feje.
Aztán a munkahelyi balesetek… Hát mit nem mondjak, nekem több része is hátborzongató volt a könyvnek, de az biztosan, mikor Tara leírja, baromi részletesen, képletesen és pontosan, hogy az apja milyen égési sérüléseket szerzett, mikor le akart vágni egy le-nem-eresztett benzintartályt, ami belobbant.

A lány a legkisebb gyerek a sorban, sorsban, de nem az egyedüli, aki kitörni vágyott a szülei mellől. Két bátyja, Tyler, aki segített neki matekot tanulni, illetve felvetette, hogy Tara menjen főiskolára; valamint Richard, a könyvmoly is doktorátust szerzett, úgy, mint Tara.
A többi négy gyerek maradt a szülői ház mellett, a szülők vállalkozásaiban dolgozva, és főleg Tarát szinte teljesen kitagadták a családból. Nem azért, mert elment otthonról, tanult, világlátott lett, hanem azért mert megmondta szüleinek az igazat: az egyik bátyja terrorizálta őt.
Shawn, a család fekete báránya, aki tipikus bántalmazó férfi, a verés, kínzásba hajló testi fölény után rendszeresen próbált minden nőnek kedveskedni. Tarának például ad egy gyöngynyakláncot másnap, hogy a lányt ütötte-verte, szidalmazta.




Természetesen ilyen háttérből kiindulva, és persze szinte nulla tudással a főhősnek rengeteg nehézsége volt a főiskolákon, egyetemeken, amit elvégzett. Már az első felsőfokú tanulmánya során ráébred arra, hogy apja bipoláris zavarban szenved, bár a pszichológia tanára szerint inkább skizofrén. Tara szégyelli a saját múltját, főleg annak vakfoltjait, sokáig senkivel sem beszél a gyerekkoráról, aztán a mormon püspök hiába próbál segíteni a lánynak, hiába mondja, hogy tartsa távol magát a családjától.
No, ez az utolsó pont az, amit én nem értettem sosem. Tara feleslegesen hallgatott az első főiskolán pszichológia előadásokat, ha nem jött rá arra, hogy nem tudja egyedül átváltoztatni a családját. A regény második felében már folyton összeütközésbe került a széles nagyvilág tudása, ismerethalmaza, és a csökönyös kisvárosi szülők világvégét váró hozzáállása, Tara mégis minden nyáron hazament, és veszélyeztette magát. Merthogy hiába tíz hónap főiskolai tanulmány, azt sajnos pár hónap elzártság teljesen meg tudja semmisíteni. Kicsit olyan volt ez a szál, mint mikor Harry Potternek vissza kellett mennie Dursleyékhez. Regresszió, vagyis pszichés visszafejlődés, lelki leépülés.

A kötet legérdekesebb tulajdonsága amúgy az, hogy Tara Westover története a napjainkban játszódik, az 1999. december 31., az ikertornyok leomlása, 2001. szeptember 11. és Bin Laden elfogása konkrét dátumként szerepel benne. Habár mi magyarok híresen imádunk panaszkodni, ez az egyik nemzeti sportunk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy másnak, máshol sem fenékig tejfel az élete.
Ez a történet egyszerre volt egy fejlődéstörténet, illetve a legkisebb gyerek csodát találó, önmagát meghatározó kalandregénye, kiszámíthatatlan fordulatokkal, olvasmányos, pörgős stílusban. Nagyon bigott feministákat kicsit óvnék tőle, de egyébként szívesen ajánlom kortól, nemtől függetlenül. Nem nagyon vallásos könyv, habár van benne néhány idézet, de tulajdonképpen Tara apjához hasonló elvakult, csak a saját hiedelemvilágukban élő emberek mindenhol léteznek.

"Mi az a Mini-könyvklub? - Röviden
A könyvklub 2019. január 1-től április végéig tart, a klubtagok ezalatt az időszak alatt havonta elolvasnak 1-1 regényt. Az első három hónapban előre meghatározott könyveket olvasunk, amiket az olvasás végeztével alaposan kibeszélünk, kiértékelünk: mindenki ír egy-egy könyvértékelést, és kitöltünk egy kérdőívet a könyv fontos (és kevésbé fontos) kérdéseiről. Az utolsó hónapban mindenki maga választ egy olvasmányt az előre megadott könyvek közül."
Forrás:
http://konyv-sarok.blogspot.com/p/mini-konyvklub-12.html


Remélem, hogy vannak olyan régi olvasóim, akik még emlékeznek arra, hogy mi is ez a Mini-könyvklub, és hogy én több körben részt vettem; habár nem minden időszakot sikerült száz százalékosan teljesíteni.
Őszintén szólva, most se fogok minden könyvet elolvasni, rögtön a januári közös olvasmányt (Eszes Rita: Rókatündér) passzoltam.
Pedig én is arra a könyvre szavaztam, sőt most már elárulhatom: az összes magyar író könyvét megszavaztam. Tehát a Levendulaszoba nem az én választásom volt, de ha van valami jó egy könyvklubban, akkor az az, hogy kilépésre kényszeríti a könyvmolyt a komfortzónájából. 

Twitteren és a molyon található privát Mini-könyvklub zónában én már keseregtem azon, hogy nem szerettem ezt a regényt. Pedig az Irodalmi Patika nevű könyvesbolt, amit egy hajóból alakított ki Jean Perdu, minden könyvmoly álma, vágya.

Word On The Water, úszó könyvesbolt Londonban :)

Jean egy megkeseredett, különc kereskedő, de mindenkinek tud olvasmányt adni. Sőt, az a különleges tulajdonsága van, hogy képes megérezni, kinek-milyen könyv való.
A regény elején van egy jelenet, mikor egy hölgy szerelmi csalódása után el akarja olvasni Max Jordan elsőkönyves író bestsellerét, és Jean nem engedi megvenni neki a könyvet. "Amit olvas, az hosszú távon meghatározóbb, mint hogy milyen férfihez megy hozzá, kedves asszonyom." Kimondja az igazságot, hogy a nő csak pazarolja az életét akkor, ha meg akarja változtatni, javítani a férfiakat. A hölgy természetesen sír, megsértődik, elszalad, de ebédidő után visszatér, és igazat ad a könyvpatikusnak.
" Megértettem - mondta. - Ide azokkal a könyvekkel, amelyek kedvesek hozzám, és szarok azokra az alakokra, akiknek közömbös vagyok."

Az egyetlen szereplő azonban, akit Jean nem tud meggyógyítani, megsegíteni nyilván önmaga. Húsz éve gyászolja volt szerelmét, Manont, aki elhagyta őt. Egy véletlen folyamán újra kezébe kerül a nőtől érkezett utolsó levél, amit évtizedekkel ezelőtt egy asztalfiókba dobott. Elolvassa, és ekkortól kezdődik meg igazán a történet, mert eloldozza a hajóját, és elindul vele a nő irányába, Franciaország déli felére. Vele tart potyautasként az elsőkönyves szerző Max is, aki fut a siker és a rajongói elől, valamint a kiadója elől, aki várna már tőle egy második könyvet is.
Rengeteg kaland, új ismerős vár rájuk, és persze a kiszámítható, boldog vég, mindkét férfi szerelmes lesz a regény végére.

Angol kiadás borítója, vajon nálunk miért lett más a borító is, cím is? :O Annyival szebbek vannak :(

Kevés olyan külföldön írt könyv van, ami megjelenésekor magyar aktuális közéleti kérdéseket feszegetne, de Cameron Post rossz nevelése éppen ilyen.
Alig egy hónapja, 2018. január 16-án ment le az M5 közszolgálati „kulturális” televíziócsatornán egy LMBTQ emberek gyógyításáról szóló műsor, ami szerencsére páratlan botrányt kevert a médiában.
A nyilvánvaló hülyeségen túl, hogy nem gyógyítható a homoszexualitás, mert akkor a heteroszexualitás is megváltoztatható lenne; Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekciója álláspontja szerint a szexuális orientáció megváltoztatására irányuló törekvések károsak, minden tudományos bizonyítékot nélkülöznek és etikátlanok. 
Az Athenaeum kiadó is így gondolja, ezért a regény megjelenése után elküldtek egy-egy példány Cameron Post rossz neveléséből a tévéműsorban részt vevőknek.

No, de ennyit a hírekről, a botrányról, és hadd térjek rá a könyvre.
A mű Cameron 12 éves kora körül kezdődik, a hetedik osztály előtti nyáron. A lány szülei túrázni indulnak, őt pedig Irene barátnője egy merészségi próbába ugratja, mert még egyik lány sem csókolózott. „Fogadjunk, hogy nem mersz megcsókolni!” – cukkolta Cameront barátnője, aztán miután megtették a dolgot, elszégyelték magukat.
Mert a többségi társadalom az ő kisvárosukban természetesen csak a különneműek szexuális közeledését tartotta ’normálisnak’, illetve titokban kell tartani a köztük megesett pár érintést is. Mire azonban jobban bele tudnának merülni a kísérletezésbe, érkezik a hír, hogy Cam szülei balesetet szenvedtek.

Azért írtam le, spoilereztem el ennyire a regény első fejezetét, mert extrán fontosnak tartom kiemelni: Cameront nem zaklatta senki, természeténél fogva a lányokat szerette, mikor beindult nála a nemi érés, elkezdtek mozgolódni a hormonjai. Ahogy az írónő fogalmazta: „Egyszerűen csak azért szerettem a lányokat, mert semmit sem tudtam tenni ez ellen.” 
A lánynak viszont abban a kis porfészekben, ahol élt nem volt sok lehetősége kiélni a szexualitását, Lindsey-vel, az úszócsapat egyik tagjával lett egy rövid nyári kalandja, de aztán csapattársa elköltözik az apjához Seattle-be, így csak levélváltásokra, telefonálásokra marad lehetőségük.

Cameron gyámja a fülszövegben említett nagynéni, Ruth, aki a helyi református közösséget nem találja elég vallásosnak, ezért átviszi Camet magával a Hálaadás Kapui nevezetű gyülekezetbe.
Itt jóval komolyabban veszik a Bibliát, hittan oktatását, és természetesen bűnnek bélyegzik meg a homoszexualitást. Cameron itt hall először az Isteni Ígéret nevezetű keresztény iskoláról és „gyógyítóközpontról”. A bentlakásos nevelőprogram mottója: ’A homoszexualitás bűnének ellentéte nem a heteroszexualitás, hanem a szentség.’
Főhősünket nem zavarná, hogy létezik ilyen hely, ha nem éppen a szívének nagyon kedves, szintén gyülekezeti tag és osztálytársa, Coley árulkodna arról a családjának, hogy Cameron megcsókolta őt. Mivel Coley majdnem bálkirálynő lett és természetesen kitűnő tanuló, Cam lett a megrontó, akit meg kell javítani Ruth néni és Crawford tiszteletes szerint.




A regény felénél tartunk még csak, kifejezetten gyomorforgató a hat oldalas Isteni Ígéret nevelési program. Számomra két dolog volt a legmegdöbbentőbb, hogy egyes szülők, nagyszülők, gyámok nem tudják azt, hogy a gyereknevelés NEM klónnevelde, és a gyermeküket csak egy időre kapták kölcsönbe az égtől, Istentől, ha már hívő oldalról nézzük a dolgot.
A másik meg a szentség elvont fogalommal való dobálózás. A kenyér egy roppant konkrét dolog, mégis, ha kimondom, leírom, a legtöbben másra gondolnak: fehér kenyérre, félbarnára, magvasra, rozsosra, teljes kiőrlésűre, gluténmentesre, szeleteltre, egészre, cipóra, veknire, bagettra, szögletesre, édes ízűre, sósra, ízetlenre, fűszeresre, kovászosra, kovász nélkülire…
Az anya fogalom pedig egyszerre konkrét és elvont is, a személyen túl jelenthet szeretetet, bizalmat, elhanyagoltságot, elhagyatottság érzését, bánatot, örömöt, haragot, gyűlöletet, közömbösséget.
A szentség szóra a gugli 180 ezer találatot hozott, de egyik sem gyógyítja a homoszexualitást.

A keresztény iskola további bűne még, hogy bármelyik szülő be tudja zsúfolni a gyermekét oda, főleg az olyan tehetős emberek, mint az indián Adam polgármester apja, vagy Mark prédikátor apja. Ez utóbbi fiú a gyógyítóközpontban kap idegösszeomlást apja egyik levelétől, melyben megtagadják tőle, hogy hazamenjen a nyári szünetre, ezért leönti magát maró savval és megpróbál öngyilkos lenni.
Az eset utáni kivizsgáláskor mondja ezt a főhős: „Azt kérdezte, bízom-e bennük, és erre az a válaszom, hogy bízom abban, hogy biztonságosan vezetik a kisbuszt az autópályán, és bízom abban is, hogy vesznek nekünk ennivalót, de nem bízom abban, hogy tényleg tudják, mi a legjobb a lelkemnek, vagy hogy mivel tehetnének olyan jó emberré, akinek garantált helye van a mennyországban vagy ilyesmi.”
Az iskola egyik legnagyobb bűne az volt, hogy ezzel a beszélgetős technikával, szinte agymosás alá vetették a fiatalokat. Annyit mondták a maguk sajátos kis elveit, hogy ez alámosta a főhősnő magáról kialakított képét – de ez valójában nem igazi természetformálás, mert csak addig tart, míg duruzsoltak a fülébe. Nem is csodálom, hogy Cameron végül a szökés mellett döntött két barátjával együtt.







Miért fontos ez a regény?
Találtam egy nagyszerű amerikai szervezetet, akik a betiltott könyvek ellen harcolnak, és akik novellapályazatot hirdettek fiatalok között. Ott a kamaszok a könyv lényegét emelték ki, hogy a felnőttek mindig azt gondolják, hogy meg kell óvni mindentől a gyermekeket, vagyis túlóvják őket, ahelyett, hogy felkészítenék az életre. Mert igenis, több ezer éve létezik a homoszexualitás, ami nem betegség, kifejezetten kijelentette már a WHO is, mégis homofók emberek azt hiszik, hogy ugyanúgy elkapható, mint az ő félelmeik, kicsinyességük.
Cameron Post rossz nevelése egyértelműen szól szülői hibákról, gyászról, rengeteg képmutatásról, és egy lány felnövekedésének története. Középiskolai és kisvárosi zaklatásokról is szól, pletykákról, középszerűségről; a vége miatt viszont kiutat mutathat más LMBTQ érzésű fiatalnak. 
Mert hogy erre a kiútra, a megoldásra, a lelki együttérzésre biztosan minden fiatal homoszexuálisnak szüksége van, mivel körükben háromszor magasabb az öngyilkosságra való hajlam a piszkálódások miatt. 
És ha megmenthető már egy élet, akkor volt értelme ennek a könyvnek, az én ajánlómnak is.
Olvassátok el Cameron Post rossz nevelését, jó szívvel ajánlom!