Mariann könyvtára

Na, azért annyira nem, de szoktak meglepetések érni.

Végül csak Amatkát és a Tápláló szeretetet olvastam el a februárra tervezet könyvek közül

1. Szabó Magda: Freskó
2. Amanda Prowse: Tápláló szeretet
3. Karin Tidbeck: Amatka
4. André Aciman: Szólíts a neveden
5. Jeff Kinney: Egy ropi naplója – A rideg való
6. Marie Kondo: The Life-Changing Magic of Tidying Up
7. Emily Brightwell: Mrs. Jeffries és a gyilkos bál
8. Varga Bea: A siker tintája
9. Mark Manson: The Subtle Art of Not Giving a F*ck
10. James Lear: A hátsó bejárat
11. Patik László: Anna, édes
12. Agatha Christie: A fogorvos széke
13. Gretchen Rubin: Four Tendencies
14. Jeff Kinney: Egy ropi naplója – Kutya egy idő

Február utolsó hétvégéjén olvastam őket

A teljesen, végképp meglepő tény az, hogy ebben a hónapban - ha minden igaz-, akkor ez lesz 19. blogbejegyzés, úgy hogy én közben február 13. és 22. között rá se néztem a blogra, csak időzített posztok jelentek meg.
Az ok pedig roppantul prózai: influenzás voltam, majdnem 2 hetet küszködtem a betegséggel, ahogy ezt a twitteren olvashattátok.

Az olvasás mennyiségem is igen csalóka, mert akadt 5 nap a hónap közepén, amikor egyáltalán nem vettem hagyományos könyvet a kezembe, mert annyira fájt a fejem.
Helyette végignéztem egy anime sorozatot, két nap alatt a 24 részt :D, aztán mivel még mindig igen-igen benne jártam a japán mese világában, elolvastam egy röpke 18 fejezetes fanfictiont.
Tulajdonképpen nagyon hálás tudok lenni mindig egy-egy fanfic írójának, mert legalább angolul olvasok, ha nem is könyveket, hanem angol ekönyv formátumokat. Ebben a hónapban biztosan több angol szót olvastam, mint magyart...

Bálint napi Könyvmolyképző akciót kihasználtuk

A hónapban nem vettem könyvet, a fenti kötetek a nagylányom polcára kerültek.
Amivel még adós maradtam az egy recenzió megírása, Patik László Anna, édesét fogom dicsérni pénteken.

MARIE KONDO ötéves kora óta bújja a háziasszonyoknak szóló magazinokat. Már ekkor rabul ejtette a jól szervezett terekben rejlő rend és szépség, majd tizenöt évesen úgy döntött: komolyabban is tanulmányozni fogja a rendrakás művészetét. A saját hálószobájával kezdte, majd a testvérei szobájával folytatta. Ma már rendkívül sikeres üzleti vállalkozása van Tokióban, amely abban segít az ügyfeleknek, hogy zsúfolt otthonaikból szemet gyönyörködtető, harmonikus, ihletet adó lakótereket varázsoljanak.



Az utóbbi pár év legérdekesebbnek tartott, talán egyik legmegosztóbb rendszerezési, takarítási módszere egy finom kis japán hölgytől származik.

Elöljáróban közlöm: kétségtelenül nem fogok majd neki egy hatalmas nagytakarításnak, mert elolvastam ezt a könyvet. Azért sem, mert néhol jócskán homályosnak éreztem, például a hajtogatási módszert könyvből biztosan nem lehet elsajátítani. Meg azért sem, mert nem nagyon vágyom rá, én nem érzem még késznek magam egy akkora szortírozási hercehurcának, amit a KonMari módszer jelent.
Merthogy strapás egy dolog ennyire hirtelen beleugrani a minimalizmusba, lévén ez a módszere alapja, meg kell rá érni, főleg lelkileg, agyilag. Nyilvánvalóan a könyveket ért kritikáit főként nem bírtam, de volt pár egyéb rész, például a papírokat illetően, amik nem minden országban állják meg a helyüket.
(nálunk kötelező megtartani az adópapírokat 5 évig, a nyugdíjjal kapcsolatost meg örökre, mert megbízhatatlan a hivatal.)

Viszont nagyon-nagyon élveztem az anekdotáit, egészen elképesztő, hogy egyesek olyan kicsi helyen, ahol a japánok élnek, mennyi mindent tudnak összegyűjteni, meg az is, hogy más földrész, más kultúra, de a szülők a gyűjtögetők.
Nekem tetszett ez a könyv, könnyű nyelvezete van, a módszer pedig itt marad a fejemben, és el-el fogok merengeni azon, hogy kell-e nekem, ilyen radikálisan, szinte mindent lecsupaszítva tudnám-e én alkalmazni.

Próbáltam ráébredni, hogy vajon én hány éve ismerem Bea nevét, akár a polgárit, akár az íróit, On Sai, de csak annyit találtam a molyon, hogy 2014-ben olvastam először a Scart, aztán következő évben a két Calderon kötetet, és azóta folyamatos a rajongásom.
Sőt, fel kell vetnem azt is, hogy éppen a Scar óta tudom: én nem leszek író. Addig volt némi hajlandóság, vagyis inkább hiúság bennem, viszont annak a regénynek olvasása közben ébredtem rá, hogy kevés az, ha az író csak főszereplőit éli át, a mellékszereplőket ugyanúgy ki kell bontania magában, a mellékszálakkal együtt. Még akkor is, ha az ő történeteiket nem írja meg, egy igazán jó regény attól jó, hogy komplex, összetett, bonyolultságában az életet idézi.

Az alcím szerint ez a kötet kezdő íróknak, vagy olyanoknak szól, akik gondolkoznak az íráson. Én ezzel most nem fogok egyetérteni, mert szerintem figyelmesebb, többféle tájékoztatásra vágyó könyves bloggereknek, olvasóknak, szerkesztőknek ugyanolyan érdekes és tanulságos lehet ez a könyv.
Már a szerkezete sem hagyományos, hiszen egy lapozgatós kalandregényhez hasonlóan javasolt benne előre haladni. Ez érdekel? Lapozz az X oldalra. Inkább ez érdekel? Lapozz oda!
Ez volt az egyetlen problémám a művel, legalább háromszor fejeztem be idő előtt, aztán persze a tartalomjegyzék alapján megpróbáltam kideríteni, hogy miket hagytam ki, és kiegészítettem az olvasást… Mégis van bennem egy konstans hiányérzet, hogy valamin átsiklottam.
Szóval másnak vagy azt fogom ajánlani, hogy cédulával a kezében olvasson, és írja fel, mely fejezeteken járt már; vagy haladjon inkább lineárisan, ahogy én is fogom az újraolvasáskor.
Merthogy az lesz, biztosan. A lektoroknak, szerkesztőknek szóló rész volt a kedvencem, Bea kitűnő értékelési szempontokat írt össze, olyanokat, amiket bármely könyves blogger is értékelése alapjának tekinthet.
De a legjobbak a kötetben a rejtett poénok, mikor egy-egy mondat felbukkan, és az olvasó megérez egy kikacsintást a szerzőtől:

FÜLSZÖVEG:

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ki ölhette meg Hannah Greenwoodot a bálon? Gáncsoskodó természetű nőszemély volt, de ez még nem ok arra, hogy eltegyék láb alól.

Különösen kínos, hogy Whiterspoon felügyelő is részt vett az ünnepségen. Csakhogy neki fogalma sincs, ki lehetett a tettes. Szerencséjére Mrs. Jeffries a briliáns elméjű házvezetőnője rájön néhány furcsaságra. Vajon mit láthatott Lady Cannonberry, amíg egy pohár puncsra várt a felügyelőtől? Miért az oldalajtón át távozott Mr. Locke? Milyen gyanús eseményre célozgat Mr. Wartburton a fiatal özvegynő Rowena Stanwick múltjában? És miért lopták el Dr. Solan jegyzetfüzetét, ha abba csak a verseit jegyezte fel?

Ha Miss Marple házvezetőnő lenne, úgy hívnák: Mrs. Jeffries. A sorozat minden kötete önálló detektívtörténet.

Eredeti mű: Emily Brightwell: Mrs Jeffries On The Ball

https://www.instagram.com/czenema/

A gyilkosságot én is csak dicsérni tudom, csavaros egy kis rejtély volt, csak félig tudtam rájönni arra, hogy mi téveszthette meg a gyilkost is, de az elkövető személyét egész ügyesen választotta és titkolta el Emily Brightwell.
Ritka alkalom, ha egyet kell értenem a fülszöveggel, de most én is csak megerősíteni tudom: akik nem szeretik Poirot hiúságát, vagy éppen unják Miss Marple pletykálkodását, de Agatha Christie-hez hasonló light gyilkosságot keresnek: nos azoknak való ez a könyv!
És azoknak is, akik szívesen olvasnak az angol arisztokrácia hibáiról, mert az irodalmi körben, ahol a gyilkosság megtörténik, bizony-bizony majd mindenki titkol valamit, hazudik :)

Goodreads szerint Mrs. Jeffries sorozat 36 kötetből áll, igazán kíváncsi vagyok, hogy a Lettero kiadónál mennyit fognak ebből lefordítani, egyáltalán érdemes-e mindet?
Mindenesetre én itt leszek, mert ez a könyv tökéletes volt egy hétvégi kikapcsolódásnak, pár órás, könnyű, szórakoztató olvasmány, jó szívvel ajánlom!

A KÖNYVET ITT TUDOD MEGRENDELNI KEDVEZMÉNYESEN A LÍRA OLDALÁN :)



"Szinte látom magunkat együtt üldögélni azon az estén, valami erős párlatot iszunk majd, olyasfélét, mint az a grappa, amivel apád esténként néha megkínált. Két fiatalemberről fogunk beszélgetni,akik néhány hétre megtalálták a boldogságot, hogy aztán életük hátralévő részében csak vattapamacsokat merjenek mártogatni a boldogságnak ebbe a tálkájába, attól tartva, hogy egyszer esetleg kifogy, és rituális évfordulóik alkalmával is éppen csak egy-egy gyűszűnyit mernek hörpinteni belőle.
 Ám ez a szinte sosem volt valami azóta is meg-megszólítja őket, akartam mondani. Nem csinálhatják vissza, nem radírozhatják ki, nem pörgethetik vissza az életüket azelőttre, ahogy újra sem élhetik – egyszerűen csak ott van, akár a szentjánosbogarak rajzásának jelenésszerű látványa estefelé a nyári réten, és mintha folyvást azt sugallná: ez is lehetett volna belőle. Visszamenni hamis volna. Előreszaladni hamis volna. Félrenézni hamis volna. És éppolyan hamis volna megpróbálnunk úgy tenni, mintha mindez mégsem lenne hamis."


Néha nehéz mit mondani, írni egy könyvről. Nem azért, mert nem volt jó, hanem pont ellenkezőleg, mert belefeledkezhet az olvasó, feloldódhat a történet világában, ha éppen fogékony arra.
Elio és Oliver szerelme egészen hétköznapi dolog volna, ha nem lennének egyneműek, és Elio nem lenne hét évvel fiatalabb Olivernél. Hiszen maga az érzelmi elragadtatás és az ahhoz kapcsolódó vágy bárkivel, bármelyik nyáron megeshet.

17 évesnek lenni egyfelől kaland, másfelől nehéz. Nem is igazán tudja az ember sem magától, sem a világtól, hogy mit vár tőle, de az biztos, hogy nem egy életre meghatározó élményt. Habár Elio nem átlagos fiatal, apja egyetemi tanár, nyaranként hat hétre a világ másik végéből származó bentlakásos vendég foglalja el a fiú szobáját, ágyát. A kamasz srác zenész, zenéket szerez, zenei átiratokat készít, perfektül beszél angolul – tehát sok mindennek lehet hívni, csak középszerűnek nem.
Viszont az érzelmei, gondolatai, vágyai, teljesen átlagosak, és prózaiak. Vágyik az érintésre, a szerelem tüzére, és arra, hogy feloldódhasson a másikban. Ezt nem kapja meg attól a maga korabeli lánytól, akivel randizik, de Olivertől igen.



"Szerettem volna, ha sosem ér véget ez az este. A csöndes, kihalt sikátorban sötét volt, a vén, himlőhelyes macskakövek pedig úgy csillogtak a párás levegőben, mintha valami ókori fuvaros hazafelé menet rájuk löttyintette volna amforája olajos tartalmát. Mindenki elhagyta Rómát. És az üres, sokat, talán túl sokat látott város most csak a miénk volt, a miénk és a költőé, akinek, ha csak egyetlen éjszakára is, de sikerült Rómát a saját képére formálnia. Aznap este már nem enyhült a fülledtség. Ha akarunk, körbe-körbe is járhattunk volna ugyanazon az útvonalon anélkül, hogy bárki észrevenné vagy megütközne rajta."

A regény négy fejezetből áll, és őszintén szólva az első csak a felvezetés, a hosszúra nyúlt előjáték, a második és a harmadik tartalmaz több szexjelenetet. Nekem nagyon tetszett, hogy nincs igazából leírva semmi, nem bocsátkozik sem finomkodásba, sem részletezésbe a szerző, egyszerűen körülírja a dolgokat. Számomra ez olyan volt, mintha Elio, akinek a szemszögén keresztül zajlik a történet, kizárná az olvasókat abból, ami amúgy is megmagyarázhatatlan: a szerelmi együttlétből.

Nekem elég lett volna az első kettő, talán a harmadik fejezet, bár ott a római vendéglátás részletes leírását már időnként untam, viszont a negyedik részt feleslegesnek éreztem.
Én nem vagyok egy túl romantikus típus, de azt gondolom, hogy ami szép, azt kár túlmagyarázni, itt pedig nekem olybá tűnt a regény vége. Mert a szerelemnek Rómában vége lett, Oliver elment vissza Amerikába, Elio pedig a szüleihez, és itt be lehetett volna fejezni az egészet.

És mégis olvasás közben számtalanszor botlottam ehhez hasonló gyöngyszemekbe:
"Közös csillagot találtunk, ő és én. Ez pedig mindenkinek csak egyszer adatik meg."
Elsőre most négy csillagot adnék, de tudom, hogy fogom még olvasni :) mert élmény volt újra fiatalnak, lelkesnek, önmagát teljesen feláldozni kész, szerelemre éhes kamasznak, szóval Eliónak lenni ;)

KEDVEZMÉNYESEN MEGRENDELHETŐ A LÍRA OLDALÁN :)

Muszáj leszek magyarázkodással kezdeni a véleményemet, mert hiába fontos ez a regény, hiába fogom ajánlani azt, hogy minél több szülő, anya és apa egyaránt elolvassa, mégsem voltam vele maradéktalanul elégedett. Sőt olyannyira untam Freyát, a történetbeli anyát, annyira idegesített a felfogása, hozzáállása, hogy kénytelen voltam messzire kerülni a kötettől, mind időben, mind számos másik olvasmány tekintetében.

Mint tudvalévő: én is anya vagyok, két lányom van, a nagyobbik pont a regénybeli Lexivel egyidős. Viszont az kevésbé ismert tény, hogy van anorexiából gyógyuló hölgyismerősöm a szűkebb baráti körömben, tehát bár azt nem lehet mondani, hogy első kézből van tapasztalatom, de ő sok mindent elmesélt nekünk ahhoz, hogy ne legyek teljesen tudatlan.
Egy nagyon furcsa, de nagyon kemény kijelentéssel fogok kezdeni: az anorexia egy halálos betegség, és legalább annyira veszélyes, mint a rák!
Hogy miért állítom ezt? Azért mert mindkettő stressz alapú, lelki eredetű betegség, és mindkettő rengeteg áttéttel, társult betegséggel, szindrómával jár. Se a rákot, se az anorexiát NEM lehet „szeretettel és egy kis odafigyeléssel meggyógyítani”, és a regényben amikor Freya, az anyuka ezt hajtogatta, legszívesebben sikítoztam volna olvasás közben. Mindkét betegség hasonlít egy mitológiai szörnyhöz, a Medúzához: levágod egyik fejét, kinő kettő; megszüntetsz egy problémát, másnapra előbukkan másik kettő.

Még egy kitérő, elnézést: viszonylag nagyon ritka az a könyv, amikor olvasás közben ránézek más véleményére. De most felmentem a Goodreads-ra és megelégedéssel konstatáltam: az olvasók nagyobb százaléka kapott frászt Freyától, mint nem. A legtöbben, velem együtt azt kifogásolják, hogy az anya nem szülőként viselkedett, hanem cinkostársként, barátként.
Egy 15 éves kamasz már el tudja viselni, hogy felnőttként kezelik, be tudja venni a keserűbb orvosságot, elvárható tőle, hogy elviselje az akár nem annyira kellemes vizsgálatokat is, mint a vérvétel. Ha túlóvjuk, túlféltjük a gyereket, az nem használ neki, hanem éppen ellenkezőleg: roncsolja az életképességét, sőt a sikerességét is. Meg kell tudni állni két lábbal a földön, anyuci támogató figyelme nélkül is, tutujgatás nélkül is.

Ráadásul Freya, a regénybeli anyuka elköveti azt a hibát, amit a férje, Lockie nem: azt hajtogatja, hogy ő szülte a gyerekeit, tehát ő ismeri őket a legjobban. Csak éppen ez a legjobb ismeret süket, vak és néma arra, amikor Lexi 9 hónapig éhezteti magát, vagy amikor a nagyobbik lány, Charlotte elveszíti a szüzességét…
Anyaként elég fájdalmas tény azzal szembesülni, hogy bizony-bizony a drága gyermekünknek van másik fajta viselkedése, olyan is, amiről nem biztos, hogy tudni szeretnénk, vagy nem vagyunk képesek elhinni azt. De a tanárok, pláne az iskolai védőnő, ápoló, pszichológus velünk ellentétben nemcsak hogy teljesen más szituációkban látja a gyerkőcöt, de esetenként 100-200-300 életkori társához tudja őt hasonlítani, amit mi biztosan nem tudunk megtenni! A pedagógusok, orvosok világosan látják, hogy mi az átlagos viselkedés, átlagos testsúly, és ha szólnak, az biztosan nem túlaggodalmaskodás, vagy a szülő bosszantása akar lenni.
Amit még Freya szemére tudnék vetni, és ebben megint negatív példa, az a mozzanat volt, mikor megrendelt három könyvet, köztük egy volt anorexiás naplóját, és végiglapozva annyira elszörnyedt a képeken, hogy a fiókja mélyére süllyeszti a köteteket. Meg persze megint jön a szájából a tipikus strucc hozzáállás: „velünk ilyen úgy se történik meg, Lexi idáig nem fog eljutni, mert én nem engedem!”… mert persze az előző kilenc hónapnyi éhezést nem ő nem vette észre, ugyebár :((




Szóval ez most négy csillag lesz, a főszereplő miatt, holott azért, hogy mit NE tegyünk, milyen hibákat ne kövessünk el, tehát negatív példaként nem rossz Freyát olvasni. Csak hát nem szerethető főszereplő, kicsit számomra fura is, hogy Lexi, aki valójában beteg, csak egyszer mond egy hosszabb monológot, csak egyszer mutat a szerző a kamasz lelkivilágából egy szeletet.
Aki kedvelhető karakter az Charlotte, a nagyobbik lány és Lockie, az apa. Ez utóbbi jóval hamarabb fordulna szakértő segítséghez, mint az anya, igazából ő az, aki megkérdőjelezi, nagyon helyesen, hogy egy ilyen komoly betegség esetén elég-e a család támogatása. Megsúgom: NEM. Az anorexia szakértő kezeket igényel, folyamatos orvosi és pszichológusi felügyeletet. 

A másik problémám pedig, amiért muszáj volt csillagot levonnom, az a történet vége. Ez a kötet 384 oldal, abból 360 foglalkozik magával a konfliktussal, és egy 4, azaz négy oldalas epilógusban mászkál a gyógyult/gyógyuló félben lévő Lexi. Akinek a gyógyulási folyamatáról, ami ha jól értelmeztem majdnem egy évig tartott, nem igazán lehet sok mindent megtudni… konkrétan semmit.


Kinek ajánlom a könyvet:
Szülőknek, nagyszülőknek, nemtől és kortól függgetlenül! Rengeteg veszedelem fenyegeti sajnos manapság a gyerekeinket, az anorexia, amit a média táplál mesterségesen, csak az egyik rém. 
Az anyáknak egyértelműen azért, hogy okulhassanak Freya hibáiból, mire kell figyelni, mit nem szabad elkövetni.
Míg az apáknak azért, mert egyetértek a regénybeli apukával, Lockieval, időnként a férfiak távolabbról, ezért kevésbé érzelmesen tudják szemlélni a dolgokat, ami például egy betegség esetén, de más probléma felbukkanásakor is hasznos lehet. Azonban az apáknak is ugyanannyi joguk van részt venni a gyermekeik betegségében, orvosi látogatásaiban, életükben, mint az anyáknak, és ezt a törekvést csakis támogatni lehet.
Minden hibája ellenére, roppant tanulságos olvasmány, szívből ajánlom!!

Köszönet a recenziós példányért a General Press kiadónak!

Weboldal - Moly - Facebook

https://stocksnap.io/

Mindennapi szőkeségeim:
Hiper-szuper bevásárlóközpont, le francais, mosogatószer vásárlás.

12 perc alatt döntök,
szaglás, ár-érték- mennyiség arány.

Hazatérve még egyszer megörvendek, de jó szaga van!
De jó sensitive, azaz bőrkímélő.

Aztán amikor elkezdek mosogatni rájövök:
gumikesztyűm van.

Most már sensitive gumi. :D xdxd
*régi blogból másoltam ki, viszont mai napig ilyen vagyok

Forrás: http://lobo1tomia.tumblr.com/

Nem könyveket ad ki az Athenaeum 2018-tól Teljes szemléletváltás előtt a magyar könyvszakma sajtóközlemény  Az Athenaeum alapítója, a sziléziai német pékmester fia, Emich Gusztáv könyvárus egyszerre volt felvilágosító és forradalmár. Megfigyelt, felismert, cselekedett. És a munkája nyomán átalakult a világ. 1842-ben a Kígyó téren, bugyiboltok és bútoráruházak társbérletében, a Brudern-házban megnyitotta Pest első plázás könyvesboltját Magyar Nemzeti Könyvkereskedés néven. Látta, hogy a polgárasszonyok közössége a legdinamikusabban fejlődő olvasói réteg, felismerte, hogy a nemzeti identitás éledése a kor legerősebb élményforrása. Ott kínálta az élményt, ahol az olvasói voltak, és azt adta a kezükbe, ami a legelsöprőbb flow-élményt adta számukra: Jókait, Táncsicsot, Petőfit – vagyis hagyományt, szellemet, romantikát. Az Athenaeum úttörői a teljes magyar kulturális életet átalakították, és mire Emich különálló üzletágait, a könyvesboltjait, könyvkiadóját, nyomdáit, magazinjait és hírlapjait egyetlen részvénytársaságban, Magyarország első, modern értelemben vett médiabirodalmában, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulatban egyesítették – a magyar táj, általuk, visszafordíthatatlanul fejlettebb, szellemileg gazdagabb és sokkal-sokkal humánusabb hely lett. A mai Athenaeum, a Líra Kiadói Csoport legnagyobb hagyományú imprintje óriások nyomában lépked. Alázatos ősei előtt, de egyetlen percre sem felejti kötelességét: megfigyelni, felismerni, cselekedni. Az Athenaeum megfigyelte (végignézte), ahogy az emberi informálódási és élményszerzési szokások átalakulása elsöpörte a termékközpontú szolgáltatói piacot, hatástalanította a hagyományos szerkezetű reklámokat, és megszüntette az egyedi élményforrások mindenhatóságát. Az Athenaeum felismeri, hogy máshonnan kell közelítenünk a kultúrához, hogy a termék csak eszköz, a reklám egyre inkább vakságra hajlamosító zajjá válik, hogy az önálló mű csupán hordozója az emberi természetről való tudásunk egy-egy fragmentumának, indikátora érzelmeinknek, és alapvetően nem önállóan létezik, hanem csupán építőeleme a felvillanó, egymásba játszó, egymásból fejlődő élménymintázatok nagy folyamának. Az új világ új megközelítést kíván. Az Athenaeum cselekszik. 2018-tól a kiadó tevékenységét nem termékek létrehozása, nem márkák építése, nem egyedi művek marketingje vezeti. Szerzőválasztásainkkal, tartalomfejlesztéseinkkel, kommunikációnkkal a nagy, a valódi feladatot végezzük el. Nem egyszerűen olvasmányokat adunk az olvasók kezébe, de olyan, egymással is párbeszédbe lépő, a világnak egy teljes képét építő tartalmak láncolatát, amelyek közösen egy új minőséget hoznak létre. Egy alapnarratívát, egy nagy történetet arról, hogy milyenek vagyunk, milyenek lehetnénk, hogyan változunk, és hogyan tehetjük élhetővé a környezetünket, hogyan találhatjuk meg helyünket, feladatunkat abban az emberi univerzumban, amelynek milyenségéért mi magunk vagyunk felelősek. Ezt az alapnarratívát, a nagy mögöttes történetet Erik Homburger Erikson német pszichológus munkássága nyomán és Isaac Asimov halhatatlan felismerései előtt tisztelegve pszichohistóriának nevezzük. Az Athenaeum 2018-tól nem könyvet ad ki. Hanem megkezdi pszichohistóriája fejlesztését. Kezdetét veszi a Ψ(pszí)-korszak. Hagyomány. Szellem. Romantika. Az Athenaeum pszichohistóriájának ez a három fogalmi bázis forrása. Három pici pont. Építünk köré, differenciálunk belőle egy teljes élményuniverzumot. Mert hisszük, hogy ha élményeinket egy élhetőbb elképzelt világból szerezzük, akkor közös igényünkké válik, hogy valós környezetünket is élhetőbbé tegyük. Hagyomány. Szellem. Romantika. A kiépült pszichohistóriák karaktere nagyon érzékeny a kiinduló állapotokra, a forrásra, ezért az Athenaeum három olyan szerzővel indítja pszichohistorikus működését, akikben ötvöződni látjuk a három, számunkra legfontosabb fogalmi bázist. Az Athenaeumnál folytatja munkásságát a kortárs magyar szépirodalom egyik legnagyobb állócsillaga, Vámos Miklós. A XXV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából megjelenő Töredelmes vallomás egy kisprózagyűjtemény, amelynek rövid (és a könyvben haladva egyre rövidebb) történeteit a kognitív disszonancia redukciója és a szekunder szégyen dinamizálja. A történetek elbeszélője életének legkínosabb, legszégyenteljesebb jeleneteit, élményeit, emlékeit idézi fel. Vámos Miklós, a decens, realista író szinte maga a pszichohistória. Miközben kisprózái olvashatók humoros anekdoták füzéreként is.

Krekó Péter egyetemi oktató, a Political Capital ügyvezetője korunk egyik vezető társadalomkutató influencere. Tömegparanoia: Az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája című, a XXV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából megjelenő munkája egy igazi, brit típusú ismeretterjesztő könyv, amely jelenkori társadalmunk egyik legnagyobb kihívásáról, a valóság mint bizonyosság elveszítéséről, annak okairól és mechanizmusáról szól. A kutatások azt mutatják, hogy egyes összeesküvés-elméletekben (Nagy-Britanniában Diana hercegnő meggyilkolása, az Egyesült Államokban az ikertornyok kormány általi felrobbantása, Magyarországon a nyugat „gyarmatosító” szándékai) olyannyira elterjedtek lehetnek, hogy a társadalom fele-egyharmada hisz bennük. Milyen társadalmi reflexek hívják életre, és tartják mozgásban az összeesküvés-elméleteket? Mi a különbség az álhír és a dezinformáció között? Hogyan alakítja át a valósághoz való viszonyunkat az ún. „igazságon túli” politikai kommunikációs gyakorlat? Lehet társadalmi szinten védekezni az agymosás ellen? Milyen jelekről ismerhetjük fel, hogy éppen egy politikai irányítású médiagépezet hatása alatt állunk? Ezekre a kérdésekre keres választ a kutató.

Nem létezhet egészséges mentális működés a személyes élet tónusai, a „kis világok”, a kapun belüli valóság specifikumai nélkül. A közelmúltban a Líra Kiadói Csoport szerzői közösségéhez csatlakozott Finy Petra domesztikus prózája, az Akkor is az elárultság és az elhagyatottság krízisélményeit, a tolerancia, a humánum megjelenési formáit, az életküzdelmek családi feldolgozását tematizálja, a Madárasszony után ismét egy nehéz női sors érzékeny, színekben gazdag ábrázolásával. A történet középpontjában Salamon Sára tanárnő áll, aki nemsokára negyvenéves lesz. Két gyermeket nevel, szereti a munkáját, és úgy hiszi, a házasságával is minden a legnagyobb rendben. Egyik reggel a férje mindenféle magyarázat nélkül fogja a bőröndjét, és elköltözik. Az új barátnőjéhez. Kire számíthat ebben a helyzetben Sára? A túlérzékeny anyjára, aki kerüli őt? Két koraérett, kicsit furcsa gyermekére? Három barátjára, akik egyben a kollégái is, ráadásul az egyikükkel több mint sajátos a viszonya? Esetleg a mogorva szomszédra, aki már többször fel akarta jelenteni hangoskodó gyermekei és a lépcsőházban lévő rendetlenség miatt? Netán egy beteg, kómában fekvő férfira, akivel még soha nem beszélt, viszont rendszeresen bejár hozzá a kórházba felolvasni? Athenaeum, 2018. A pszichohistorikus működés kezdete. Építünk vele magunknak, mindnyájunknak – egy jobb, élhetőbb világot. Öszvérek kíméljenek!

A KÖNYVET ITT TUDOD MEGRENDELNI KEDVEZMÉNYESEN A LÍRA OLDALÁN :)


Minden disztópia egy sajátos világ, egyéni vízió, rémálom szerű kilátás. Amatka annyiban különbözik az átlag amcsi disztópiáktól, hogy felnőttesebb, szürkébb, komorabb, átvitt értelemmel teli.
Ebben az eredetileg svéd regényben Anjával együtt utazunk egy kolóniára, a megmaradt négyből, amiben emberek élnek. Igazság szerint az nincs konkrétan kifejtve, hogy miként pusztult el a világ, és bennem ez nem is keltett hiányérzetet, mert a fiatal nő többször visszaemlékezik a gyerekkorára és ez épp eléggé lekötött.
Tidbeck az új világában a gyereket külön nevelik, a szülőktől elválasztva, a családok csak vasárnap, a szabadnapon egyesülhetnek, de akkor is a nap felét a közösség által kijelölt szabadidőközpontban kell eltölteni. Természetesen így a testvérek, ha vannak, inkább egymásba kapaszkodnak, jobban egymáshoz tartoznak, mint a szüleikhez. Azt a szülőt, aki jobban ragaszkodna gyermekéhez, előbb önfegyelemre intik, majd megbüntetik.


"A nőről gondoskodtak – ahogy Larsról is gondoskodtak, ahogy mindenki másról is gondoskodtak, aki nem azt mondta, amit kellett. A kolóniákon talán nem létezett halálbüntetés, de a másként gondolkodókat akkor is meg kellett gátolni abban, hogy veszélyeztessék a közösséget."

Amatkában és a többi kolóniában konkrét halálbüntetés tényleg nincs, lobotómiát alkalmaznak az engedetlenek megfékezésére... Szerintem pont ettől, a tudattól, hogy ronccsá formálhatnak, egy hibád miatt, majd elzárnak egy elkerített diliházba, a többi megbolondítottal együtt, végig van egy hihetetlenül rossz szájíz minden szereplőben. Senki sem felszabadult, önmaga ebben a regényben, csak talán egyedül Ulla, az öregedő orvosnő, de ő viszont már a társadalom szélén áll, nem féli az élőhalált.
A feljelentés mindennapos, a bizottság ügyel a társadalom tagjaira, akik Amatkában négy munkahely közül választhatnak. Amikor Anja úgy dönt, hogy a településen marad, adminisztrátort faragnak belőle, és végképp kezdi átlátni, valami nem stimmel a rendszerrel. A bürokrácia nem csak behálózza az életét, hanem egészen groteszkül teszi, amikor ír egy jelentést délelőtt, délután magának kell iktatnia is.




"– Pontosan. A jó papír dokumentumokra és könyvekre van, vagyis arra, ami számít a gondolkodásunk szempontjából. Ami meghatároz minket."


Olvasgattam a molyon az értékeléseket, és az fogott meg, hogy egyesek megpróbálják meghatározni, hogy ez a regény sci-fihez hasonló, onnan közelítő disztópia, vagy éppen a fantasy felől.
Őszintén, nem tudom, valahol félúton jár.
Nekem a mágiát, varázslást idézi fel az, hogy meg kell jelölni a tárgyakat, mert egy bionikus/mesterséges masszából készül majdnem minden, és amit nem jelölnek meg hangos szóval, felirattal legalább naponta egyszer, az formáját veszíti.
De ugyanígy, mivel valamiféle ember és gépek által gyártott alapanyag ez az egész, lehet ráfogni a tudományos fantasztikum jelzőt is.

Mindenesetre én ezt a könyvet szerettem, azt hiszem, habár nehéz biztosat állítani egy olyan történetről, aminek nem értem a végét, kvázi szerintem levegőben lóg.
De jó szívvel ajánlom, elgondolkodtató a szülő-gyerek viszony tekintetében, a lobotómia miatt, és szerintem nagyon-nagyon szerethető a könyvtáros, Evgen alakja.
Azért meg pláne külön plusz csillagot érdemelne, hogy igazi svéd könyv, egynemű szerelmespár van benne ;)



Borító:

Nem feltétlenül szoktam borítómustrát tartani, de most direkt tettem bele a posztba az eredeti svéd narancssárga. és a fekete angol címlapot. Véleményem szerint az utóbbi kicsit ellövi a lényeget, az előbbi meg nekem egy gyerekrajz szintjén mozog, nem kedvelem ezt a stílust...

A magyar viszont - és ez olyan kár, hogy nem látható-, azért tetszik, mert a második Amatka felirat kidomborodik a könyv fedelén. Egyfelől jó érzés végigsimítani; másfelől a világ pusztulása előtti időkből fennmaradt, régiek, a mostani polgárok előtti emberek épületei állnak rajta, vagyis mindaz, ami még a massza előtti jó anyagból készült.
Szóval a borító most kap tőlem 5 csillagot, mert igen szépen idomul a regény átvitt értelméhez :)