A hét verse - Gárdonyi Géza: Április végén

Gárdonyi Géza: Április végén A nap letette arany-koronáját, s tüzet rakott a Mátra tetején. Ott piheni ki égi fáradalmát az erdős Mátra kéklő közepén. A lomb nem mozdul. A fűszál is áll. Kertemben ér az estéli homály. Alant a völgyben csöndbe halt a lárma. Érzem az álmot, mint száll fűre, fára. S tengerként árad, nő a lágy homály. Fölötte csak az Esti-csillag áll. Az tartja az ég barna fátyolát, a földnek éji árnyéksátorát. Álmodom-e, hogy itt van a tavasz? A kályha mellett róla álmodunk, pedig a tél künn csendesen havaz, s pelyhes a hótól minden ablakunk. De nem, én mostan mégsem álmodom: ibolya van a kerti asztalon; enyhe az est; illatos a virág; virágzó fák közt kél a holdvilág. A földön az éj sötét fátyola, s a fák az éjben mind fehérlenek: ruhájuk talpig csipke-pongyola, s a csipkék közt ezer gyémánt remeg. Fehér erdőn fehérlő holdvilág, fehéren égő örök csillagok, mi szép vagy te, fehér á