Mariann könyvtára

Ha jól számoltam, akkor ez lesz a huszadik havi zárás a blogon, mert 2017.januárjában indult el ez a rovat az oldalon.
Azt akartam írni először, hogy tulajdonképpen nem történt semmi különös se velem, se velünk, se a bloggal, de ráébredtem, hogy ez a kijelentés így nem pontos.

Nem csináltam belőle nagy hírverést, de a nyáron, még július végén 100 ezer felé lépett a látogatószámláló, ezt a hónapot pedig már 103 ezer kattintással zárom :D
Megmondom őszintén:
amikor én belekezdtem a könyves bloggerkedésbe, azt hittem, hogy legalább 5 év kell majd ilyen számok eléréséhez... azért ilyenkor klassz, hogy rám cáfol az élet.

Röviden:
Köszönöm, ha voltál, vagy, leszel a blogom olvasója! 😍
Igen, ez egy személyes jellegű blog, írnám magamnak is, de mennyivel tutibb érzés visszajelzéseket kapni.

Megérkeztek a book journalhoz az Alice matricáim, könyves washi tapek

A nyár két legolvasottabb bejegyzése a Témázunk csapat kitűnő választását dicséri, mind a Könyvesblogger létről írt posztot, mind a Soha többé, könyves csalódások bejegyzést nagyon kedveltétek, sokan olvastátok.
Mindkettőhöz sok visszajelzést kaptam, akár itt, akár a molyon, twitteren.
Szuper kis beszélgetések kerekedtek a témákból, 2-3 év múlva pedig érdemes lesz rájuk visszatérni.

Ha már ismétlésről van szó, ez a hónap nálam egyértelműen az újraolvasásokról szól.
Direkt nem vállaltam recenziót nyárra, a Könyvhét után mindig igyekszem még a könyvtárat is elkerülni, és az itthoni könyvespolcolról válogatni.
Az idei könyvvásárlásból még mindig van hat olvasatlan kötet, nem is beszélve a várólista csökkentésről.
Ez utóbbi 9/12-n áll, és olyan 90% hogy idén nem leszek sikeres vele.
Még előfordulhat, hogy megszáll a versenyszellem, de ez az ötödik vcs-ém, három sikeres évem volt már - alapvetően beleférne az elengedés.





Az újraolvasások szépsége címmel írtam is már erről a tárgyról, és múlt hét óta egy újabb olvasmány került a kezembe, ami ismétlés.
Murakami Haruki memoirját, a Miről beszélek, amikor a futásról beszélek? címűt már olvastam magyarul, de most nagyszerű élmény volt az ismétlés angolul is.


Végül, ennyi mese után a lista - ezeket a könyveket olvastam augusztusban:

1. Matt Haig: Reasons To Stay Alive
2. Ruth Hogan: Az elveszett tárgyak őrzője
3. Gretchen Rubin: The Happiness Project
4. Silvia Roncaglia – Roberto Luciani: A mumus és a vizsgadrukk
5. Gretchen Rubin: Better Than Before
6. Agatha Christie: Halál a Níluson
7. Herman Melville: Moby Dick
8. Vavyan Fable: Álmok Tengere
9. Vavyan Fable: Barbárság Tengere
10. Elizabeth Gilbert: Big Magic
11. Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam
12. S. J. Scott: Habit Stacking
13. Haruki Murakami: What I Talk About When I Talk About Running

Hét kötet - hét Harry Potter lego mini figura :D Drágaságaink 💕

Még egy apróság, ami mellett nem érdemes szó nélkül elmenni: Madonna 60 éves lett ebben a hónapban! 
Olyan kortalannak látszanak a sztárok, hogy hihetetlennek tűnnek az ilyen tények. Ha van rá időtök, szívesen ajánlom a 24.hu cikkét, ami összefoglalja az énekesnő-kaméleon karrierjét, de nagyon klassz a MET gála fellépésről készült videó is.
A Hallelujah egy nehéz dal, nem is feltétlenül az énektudás az, amit Madonnával kapcsolatban dicsérni szokás, de ez egy kiemelkedően jó verzió lett.

A saját mobilomon viszont az Abba feldolgozás, Girl gone wild, Ghosttown és a Turn up the radio szól ;)
Legszívesebben mindegyik videóját mellékelném, de kénytelen voltam választani.




Tegnap voltunk Mamma mia 2-t nézni, egyértelmű volt, hogy ezt fogom ajánlani :))
Tessék hozzá kicsit énekelni és mozogni is.
(én nagyon szoktam :D)

Legutóbbi Témázunk körbeposztban azt boncolgattuk, hogy mitől tud egy könyv csalódást okozni.
Az egyik fontos tényező, ha nagy elvárással fordulunk az adott mű felé, de szerintem ugyanolyan nehézség tud lenni, ha éppen nem tudunk olvasás közben a könyvre figyelni, mert nagyon zajlik a magánéletünk.
Ahogy Elizabeth Gilbert írja a Big magicben: "vagy élem a drámát, vagy írom" - nos, nálam a vagy élem, vagy olvasok róla a helyzet.

De vajon akkor, ha nekem most nem volt teljesen aktuális, figyelmemet száz százalékosan lekötő a mű, írhatok-e róla jó recenziót?
Ez a kérdés a twitteren vetődött fel, de itt fogok rá válaszolni.
Két okból gondolom azt, hogy dicsérhetek egy könyvet, akkor is, ha néha untam:
1., Alapvetően a cigány holokauszt témája minden figyelmet megérdemel, mert szégyenteljes hallgatás övezi több százezer ember halálát.
2., Rossz időben, rossz helyen összetalálkozni sosem az író hibája, megesett ez már velem Grecsó Krisztián esetében is.


Azért is fogom ajánlani ezt a könyvet, mert rengeteg apró elgondolkodtató témát említ fel - noha, azt mindenképpen hibaként kell felrónom, hogy megoldást nem kínál rájuk.
Mondhatnám azt is, hogy ez a kötet nagyon a svédeknek készült, és nem magyaráz el olyan eseményeket, amiket az ott élők felmenői átéltek, de amiről a külvilág csak keveset tud.
(Érdekességként megjegyezném: a könyvnek még nincs angol fordítása, cseh, dán, német, lengyel és olasz fordításai vannak - pedig nyilvánvalóan, nemzetközi problémát ölel fel. Forrás: Goodreads.)

Olvasás közben nekem az is nehézséget okozott, hogy sok és teljességgel kiszámíthatatlan az idősíkok közti ugrálás, habár olvastam idén Sofi Oksanen könyvet, szintén a második világháborúról, ott ugyanez volt az elbeszélőtechnika.
Talán szerencsésebb lett volna időrendi sorrendet kitalálni, az internáló táborok, Miriam Svédországba kerülése, és a jelen között.
A regény az asszony 85. születésnapján indul, mégpedig azzal a rendhagyó eseménnyel, hogy az idős hölgy kijelenti, inkább csak önmagának, mint a családjának, hogy ő nem Miriam.
Camilla, az öreg hölgy unokája nem hagyja annyiban ezt a témát, és igyekszik szóra bírni nagyanyját, hogy az meséljen Auschwitzról, Ravensbrückről.





Ami számomra nem volt pontosan érthető, hogy bár az olvasó Miriam teljes múltjába betekintést nyer, az unokának ebből mennyit mond el az asszony - mert több helyen visszaemlékszik kimerítő részletességgel, de Camillának nem akar felelni.
Nyilván ebben közrejátszik a majd hetven évig cipelt hamis identitástudat, Miriamot valójában Malikának hívták és eredetileg cigány volt, nem zsidó, mint ahogy mindenki Svédországban hiszi róla.

A fiatal lányt családjától még Auschwitz előtt elválasztják, egy napon német csendőrök viszik el a cigány falu összes gyerekét egy átnevelő, katolikus kolostorba. Onnan viszont már a koncentrációs táborba vezet Malika/Miriam útja, ekkor még öccse, Didi és unokanővére, Anusa társaságában.
Anusát egy SS tiszt öli meg azért, mert nem akar a lány levetkőzni az auschwitzi zuhanyzóban, míg Didin a rettegett doktor Mengele végez halálos kísérleteket.

A kisfiú halála után kerül Malika egy Ravensbrück munkatáborba induló vonatra, ahol verekedésbe keveredik. Mikor a vonat célhoz ér, a lány tudja, hogy azt kell tettetnie, hogy nem sántít, ruhájának épnek kell lennie, hogy eltakarhassa teste soványságát, ezért elveszi egy halott fiatal nő ruháját.
A sors, Isten kegyes hozzá, a halott száma majdnem ugyanaz, mint Malikáé, ugyanúgy 389-re végződik - éppen csak zsidó volt, Miriam Goldberg.




Ami a nácikkal szemben nem volt előny, ők a zsidóság teljes kiirtását tűzték ki célul, de a koncentrációs táborokban és a világon mindenhol máshol szerencsés véletlennek bizonyult.
Mert mindenhol, mindenki gyűlöli és féli a cigányokat, egykor, most, a világ kezdete óta - és valószínűleg, a világ végezetéig.
Malika tehát a túlélésért Miriam személyiségébe bújt, és ehhez a hazugsághoz a táborból kiszabadulva is ragaszkodott. Ugyanis az 1960-as évekig cigányok nem élhettek legálisan Svédországban, tehát a fiatal menekültet is országhatáron kívülre tették volna.

Nekem az nem volt kristálytisztán érthető, hogy Miriam/Malika miért osztotta meg az igazságot unokájával, miért nem vitte magával a sírba a titkát.
Az viszont mindenképpen elgondolkodtató, hogy az olvasó képes lenne-e ilyesmire, vagy hogy mennyire lehet valóságos, igazi egy olyan élet, ami ilyen alapvető hazugságon alapul. Miriam titkai szerintem rányomták a bélyeget a családjára is, a regény során az olvasó elé tárul minden családtag szennyese.

Mint írtam, ez a könyv nagyon jó, csak éppen nekem nem jó időben került a kezembe.
Illetve, még egy apró hibáját muszáj megemlítenem: látszik, érződik rajta, hogy irodalmi mű, nem visszaemlékezés, néhol hatásvadász jeleneteket tartalmaz.
Ez azért is volt feltűnő számomra, mert Baba Schwartz memoirja viszont totálisan őszinte kötet, ott a stílust is meghagyták a 17 éves kamaszlány elbeszélésének - ezért rám jobban hatott.
Vagy inkább azt mondom, másképp, a zsidó Baba története a szívembe mart, míg a cigány Malika/Miriam meséje az elmémbe égett.

A szerzővel a HVG-én  ITT olvashatok interjút.

Eddig hat könyvet vettem másodszorra, harmadszorra, többedszerre a kezembe – egész egyszerűen azért, mert ez esett jól, és engedtem inkább az érzésnek, késztetésnek, mintsem, hogy új olvasmányélményeket keressek, vagy akár végezzek a várólista csökkentéssel.


Még talán Meg Cabot Neveletlen hercegnő sorozata is, ha nem zavar, hogy Miának nagyjából az utolsó részre jön meg az esze :P

Jó kis fejtörő – megsúgom: SPOILER!
a hónap olvasmánya, a Halál a Níluson a Nyaraló gyilkosok átirata. 
Tudom, fú, a hat nekem is rengetegnek tűnik… de megvallom őszintén, lehet, hogy nem rossz gondolat.
Az ETO számok ismerete hasznosabb lenne, mint a HP szereplők szülinapjának tudása…


Ha már elmerengünk, megemlíteném, hogy Fable regényeit azért vettem ismét a kezembe, mert a molyon olvastam egy értékelésben, hogy ez már túl okoskodó, megmondó kötet az írónőtől.
Sajnos igen, az, még az első rész hagyján is, de kár volt így folytatni, a törzsolvasóknak a történetet könnyen kiszámíthatóan.
Pláne mostanában kezdek én is figyelni ilyesmire, miért van teljesen más stílusa a két borítónak, ha ugyanaz az illusztrátor??

Tehát tud csalódás is lenni egy ismételt olvasás, semmire sincs garancia, mindenesetre nosztalgiának, illetve nálam most olvasási válság elkerülésének jó volt.
Egy kis könnyed szórakozás után megint előkerülhettek a komolyabb, komorabb új olvasmányok ;)

Forrás

Mindig megtiszteltetés, ha meghívást kapok egy Témázunk körre, de hiszem, Pupillának hatodik, boszorkányos érzéke is van, mikor nekem ír.
Az „utált, csalódást okozó könyvek és szerzők, akiket semmi pénzért nem vennénk újra kézbe elnevezésű téma” azért különösen pikáns az esetemben, mert évekig szenvedtem azzal a könyvmoly betegséggel, hogy ha belekezdek egy olvasmányba, azt mindenképpen MUSZÁJ befejezni.
Az idei évem erről a hiedelem elengedéséről szól, többek között, már 8 könyvet hagytam félbe, legutóbb A keresztanyát, amit pedig többen is dicsértek.
Gondolkoztam azon, hogy miként lenne jó számba vennem kínlódásaim, szenvedéseim sorát, és úgy döntöttem, hogy segítségül hívom a molyos olvasmánylistámat, és évenként fogom leszólni a mások által túlhypolt könyveket.

Nos, én 2013-ban csatlakoztam a molyhoz, és bár abban az évben java részt Harry Potter, Agatha Christie újraolvasást tartottam, azért megfordult pár WTF kategóriás kötet a kezemben.
A nagy Gatsby-t ugyebár Fitzgerald fő művének tartják, számomra egyfelől unalmas volt, másfelől köszönhetően a ténynek, hogy előtte nyolc AC néni könyvet olvastam el, kiszámítható is.
Az egyik srác a baráti társaságunkból azzal érvelt, hogy e mellé a regény mellé meg kell nézni a filmet is – hát ez biztosan nem nyerő nálam, mert ha valami csak filmen hatásos, akkor minek olvassam el a könyvet?
Henry James: A csavar fordul egyet rémmeséjét meg nem értettem, olyan volt, mint egy logikai fejtörő, amin én megbuktam…


2014-ben már jóval többet olvastam, többször is csalódtam, ezzel párhuzamosan. Már januárban padlóra tett Alice Hoffman Átkozott boszorkák regénye.
Konkrétan ezt írtam róla: „Tán ha nem imádnám a filmet, nem koppantam volna akkorát, mert vontatott, hosszadalmas, mellékszálakkal és beerőszakolt okosságokkal teletűzdelt mű. Értem én, hogy az a lényeg, hogy a szerelem lehet gond és áldás is, csakhogy ezt le lehet írni kevesebb szóval is, úgy meggyőzőbb lenne.”
Engem a Zabhegyező se nyűgözött le, igaz, sose voltam útját kereső, cigiző, balhézó, káromkodó, hisztiző, kábszeres kamaszfiú.

Virginia Woolf műveit általában szeretem, kivéve a Jacob szobája, amin azért érződik, hogy irodalmi kísérlet, Louisa May Alcott Kisasszonyok című remekelése pedig szimplán csak „not my cup of tea”, azaz nem az én ízlésem.
Lily Blake young adult, mozivászonra felkerült regénye, a Hófehér és a Vadász megkapta molypályafutásom egyik legrosszabb értékelését:
 „Nem láttam a filmet, nem is vágyom rá, mert borzalmasan kiszámítható történet. Nyilván a törpék, trollok, tündérek Tolkientől származnak; az életerő kiszippantása is kopírgyanús, de még unalmasabb a szerelmi háromszög. (lassan nincs amcsi könyv e nélkül :(( )
A logikátlansága is fájdalmas, a kedvenc jelenet az, mikor mind a törpék, mind a herceg, mind a testőr Vadász alszanak, és csak Hófehér marad fenn !?! akkor végül is ki vigyáz, kire? :DD
De mindennél rosszabb a gyatra nyelvezet, a pongyola, sablonos kifejezések használata. Ez még fanfictionnek is gyenge volna, regénynek pláne.”

forrás

Brontë nővérek külön részt érdemelnek, mert egyikőjüket sem szerettem meg, hiába közkedveltek a férfi karaktereik.
Az Agnes Grey egyszerűen csak a Jane Eyre lerövidített változata, még a vezetéknevük is hasonlít egymáshoz.
Jane meséje engem a tanítóképző óta kísért, elolvastam 20/30/40 évesen is – és MÉG MINDIG nem értem, hogy mit imád mindenki Mr. Rochester-en. Azért próbáltam háromszor is elolvasni, hátha megértem, de nem sikerült…
Alapvetően ez a „szegény árva, beleszeret a gazdag pasiba, akinek van egy felesége, aztán az árva is gazdag lesz, a végén meg összeházasodnak” történet, tisztára egy dél-amerikai szappanopera. Rémlik a Vad Angyal? Na, az körülbelül ugyanez volt.
A másik meg amit nem értek, a sok feminista Rochester körüli imádatán, ha egy lakótelep első szintén lakó csajt befűzne egy tizediken lakó házas pasi, azt is ennyire istenítenék vajon???
Ugye, hogy nem! Azért Jane-t választja az alávaló gazembere, mert annak a lánynak nincs rokona, tehát simán becsapható, a nélkül, hogy valaki kardélre hányná a bigámista pasekot.

Az Üvöltő szelek viszont a jéghegy csúcsa volt nálam, attól én is üvölteni tudtam volna.
Akkor olvastam, mikor nyáron otthon maradtam, az akkoriban 2, 4 és 9 éves gyermekeimmel. Hiányzott a felnőttek társasága, 2014 nyarán lettem teljesen könyvbolond – de ha egy könyvben még több hiszti és veszekedés zajlik, mint amit a 3 gyerekem csap, az nekem nem kikapcsolódás :P
Ezt írtam a molyon a könyvről:
„Ebben a könyvben nincsenek felnőtt lelkek, csak felnőtt bőrbe bújt gyermeki tudatok, akiket a szeszélyeik, érzelmeik rángatnak ide-oda, zilálják szét indulataik egymás életét.  Ellen, a cseléd az egyetlen kedvelhető karakter a szememben, de még nála is idegesít az állandó pártfogolt váltás. Edgar nem elég erélyes, kétszer is változtathatna a sorsán, megfoghatná a nejét+húgát; illetve lányát+unokaöccsét, hogy megmentse Heathclifftől, de egyszer sem elég erős hozzá lelkileg. Cathy (az első) hiú és egy toporzékoló gyerek szintjén él, hisztije, dührohama fárasztó.
A férfiak, mint Hindley, mint Heathcliff bosszúszomjas torz lelkek, nem is az átkozódásaik, káromkodásaik ellenszenvesek, hanem inkább az, ahogy fizikailag és lelkileg terrorizálják a környezetüket. (Van olyan ember a környezetükben, nő v. férfi, akin ne gázolnának át, ne ütnék kékre-zöldre?)
A végről meg az a véleményem, hogy már a 188 oldalon előre látható, kiszámítható… minek kellett 328 oldalig elhúzni?”
Mindhárom Bronte lány kerülőlistás nálam.





Shirley MacLaine Camino-ját sem ajánlom, az a könyv egész normálisan kezdődik, a gyaloglása történetével, aztán lesz belőle egy ezoterikus-lélekvándorlásos-visszaemlékezős katyvasz. Nem erre számítottam, az utolsó száz oldal vagy úgy lenne jó, ha külön könyvet szánt volna a lélekvándorlásos álmainak; vagy ha nem keveri egybe Caminóval, a reinkarnációs meséjével ezt a sci-fi szálat. Így borzalmas saláta jellege lett a végeredménynek, és talán ettől hiteltelen is az egész.

A Park kiadó Hétköznapi pszichológia sorozata általában nagyon jó, kivéve a Rettenetes szülők című kötet. Kedvenc mondatom, ami szerintem összefoglalja eme sekélyes mű színvonalát: „Hatékony módszert ajánlunk a szörnyülködő, iszonyodó önsajnálat elkerülésére: gondolj bele, akármilyen rossz most a helyzeted, bármikor lehet még rosszabb is!”
Hát kösz, kedves lélekgyógyász vagy :P


2015-ben ismét a nagyon népszerű könyvekkel gyűlt meg a bajom, elolvastam, kipipáltam, de nem hatott rám érzelmileg a Holt Költők Társasága; Baricco Tengeróceánja kifejezetten túlírt volt.
Jodi Picoult Sorsfordítója a címének megfelelően hatott rám – azóta is kerülöm a szerzőnőt, iszonyatosan hétköznapi, már-már pongyola volt a szókincse, és olyan volt annak a regénynek a szerkezete, mintha 4-5 tévés krimisorozatot egybegyúrt volna.

Vida Ágnes Üzletanyu születik könyve egész jól sikerült, bár már nem naprakész, viszont tele van melléütésekkel, helyesírási hibákkal. Ugyanez vonatkozik az Anyapszichológia című könyvére – abban már az első oldalon van hiba (Sic!), másfelől meg semmi témabeli koncepció, körülbelül egy babás blog, kiadva. Félbe is hagytam, a 77. oldalon.
A hóleány-t viszont csak a 68 oldalig bírtam, olyan nagyon unaaalmas, hosszadalmas volt.

Washington Irving  Álmoskönyv Legendája (The Legend of Sleepy Hollow) nem a film szerelmeseinek való, hanem annak, aki szereti a régies angol nyelvezetet.
Tímár Krisztinát idézem: „A film nagyon jó, a könyv klasszikus, de a címükön meg a főszereplőn kívül a kapcsolatuk nulla.”
Feldmár Andrástól talán két könyvet olvastam el, de őszintén nem értem, hogy mitől ennyire felkapott, nagy sztár.
Habár ugyanez vonatkozik Tóth Krisztinára is, az Akváriumot szerettem tőle, a többi kötetén viszont csak pislogok nagyokat: honnan jön ez a tömény feketeség, depresszió, erőszakosság, ami árad a novelláiból?

Jo Nesbo számomra unalmas könyvéről ITT írtam, Abraham Lincoln vámpírvadász sületlenségét a molyon 'dicsértem', és ITT volt egy értekezésem négy könyvről is, amelyek kiakasztottak, mint például az Amerikai psycho és Várkastély a vadonban.

Az 1001 könyvekkel nincs mindig szerencsém…
Az idén a Mesterségem a halál volt az, amit arról a listáról olvastam. Hát én azt a művet untam a 60., 100., bárhányadik oldalon, de azért végigolvastam, mert perverz vagyok, meg mert érdekelt a haláltáborok technikai megvalósításának leírása.
De hogy azonosuljak a főhőssel, ahogy a fülszöveg írja???
Köszi, mindig is pszichopata vágytam lenni...:P


Tehát ezek a felsorolt könyvek nálam biztosan csak illusztrációt szolgáltatnának, díszként lógnának,  lásd a főképet ;)

A többiek véleményét pedig itt olvashatjátok el:

Legutóbb a Lantmadár kapcsán említettem, hogy nekem nagyon ambivalens kapcsolatom van Cecelia Ahern műveivel, kevesebb jön be, mint ami kiakaszt. Szerencsére Tamara Goodwin története éppen a nekem jobban tetszők között volt, már rám is fért - idén hihetetlenül sok unalmas könyvet sikerült kiválasztanom várólista csökkentésre, de ez pont az ellenkező volt.

Fanni nagylányom mikor meglátta a kezemben a könyvet, rákérdezett, hogy ez nem az ő polcáról származik? Merthogy ez az Ahern regény young adult, mégpedig elég erősen az.
Amiért nekem viszont tetszett, és amiért hajlandó voltam jó pár agyament hisztis oldalt is elolvasni, az a főszereplő, Tamara. A lány jó néhányszor szabadszájú, fanyar humorú, gyorsan ítél és ítélkezik, vág az esze, mint a nyelve, hajlamos szarkazmusra is...
Szóval nem kellett messze mennem, ha magamhoz akartam hasonlítani a jellemét :P



Tamara meglehetősen rosszul viseli a bezártságot, nagynénje házát, ahová apja öngyilkossága után kénytelenek költözni édesanyjával. Rosaleen tipikusan az az egyén, aki kajával fejezi ki a törődését, illetve az extrém túlféltéssel. Ehhez képest Arthur, Tamara nagybátyja nem beszél sokat, viszont annál többet gondolkozik, de sajnos többnyire házon kívül teszi azt.
A 16 éves csitrinek szabályszerűen ki kell lógnia az ablakon, hogy kalandban legyen része, hiába beszélné le erről két barátja is, Ignátus nővér, az eredeti viselkedésű apáca; valamint Weseley, a helyi orvos jóképű fia.

A fülszövegben leírt titokzatos könyv egyébként meglehetősen félrevezető leírás, nem szabályszerű "könyvről" van szó. Hanem egy misztikus tárgyról, ami segítségével Tamara képes meglátni a következő napját, és persze így más irányba vinni a jövőjét. Már ha képes rá, mert a jövő ismeretében sem tud megtenni bármit...néha pedig ő dönt úgy, hogy jó lesz úgy a jövő, ahogy megtörténik majd.
Olvasás közben én felváltva vártam volna valami még rejtélyesebbre, misztikusabbra, de tulajdonképpen úgy sem rossz a befejezés, hogy kicsit földhöz ragadt.

Azt viszont én is fel tudom róni a kötetnek, hogy nem szép a borítója - az eredetiek jóval szebbek! Illetve, hogy a történet bizonyos szálait simán ki lehet találni rutinos krimiolvasóknak, például Tamara igazi múltját, vagy Rosaleen titkát.

Összefoglalóan:
Ahern rajongóknak és a young adult kategória kedvelőinek ajánlom a regényt.

https://moly.hu/konyvek/cecelia-ahern-a-holnap-titkai

Újfent a Líra hőség akció keretében megvásárolt könyvről hozok véleményt, ezúttal csak rövidet. Megmondom őszintén, nekem ez a könyv már tervben volt; éppen tavasszal morfondíroztam azon, hogy írok a kiadónak, lenne-e rá lehetőség, hogy két évvel ezelőtt megjelent regényről írjak értékelést.
Hát imáim érdekes módon meghallgatásra kerültek, most azon elmélkedem, hogy mit kívánjak jövőre ilyen 70 %-os akcióra...

Félretennem a tréfát és a szóviccet igazából nem nagyon kell, mert a kötet java része erre épít. Norbert Winney humora nekem leginkább Chandler Bing-et juttatta eszembe a Jóbarátokból, fanyar volt, néha helyzetkomikum, de elég gyakran szóvicc.
A történetek karakterei közül a főszereplő Loson, illetve a helyi boszorkány, Háromkalapi Rozál tetszett a legjobban. Loson időnként kicsit nehéz fejű, de talpraesett csavargó, mint Aladdin;  a banya meg csak megtévesztésből boszorkány, amúgy aranyból van a szíve.

A fülszöveg leírja, hogy három mesefeldolgozást tartalmaz a kötet, az első sikerült a legkevésbé, szerintem, java részben a szereplők bemutatására szolgál.
A második, Piroska és a farkas kicsit vérszomjas, de nagyon izgalmas; a harmadik, a Hófehérke pedig volt az, amin tényleg jókat kacarásztam. A kóbor királyfi, Stankivaan Fejezord neve olvastán is vihogtam már, de a hét törpe is igen szórakoztató volt.
Viszont amire felhívnám a figyelmet, és amiért majd várom a folytatást, azok a nevek, amiket kitalált Norbert: Ravaldoria, Vholkográd, Valdorov király, Gradiellova hercegnő, Hórózsa, Nonocculari Hensen boszorkányképző :)

Én azt mondanám, hogy ez egy kellemes hétvégi, vagy nyári könnyed olvasmány, igazi kikapcsolódást nyújtó fantasy, két nehéz könyv között, vagy csak agyunk pihentetésére.

Idén keseregtem már azon a twitteren, hogy hiába olvastam el már száz könyvet, ha nincs egy se, ami szívemnek igazán kedves lenne. Hát eljött ez a pillanat is, mégpedig egy olyan regény képében, amit Lobo ajánlott nekünk a Líra hőség akció választékából.

A történet ismert, Akhilleusz a tengeri nimfa, Thetisz és Péleusz király gyermeke, a legnagyobb görög hősök egyike. Homérosz Iliásza volt többek között, ami megörökítette tetteit, az eredeti verzióban még úgy ábrázolva a hőst, mint akit Apollón isten tudott csak lenyilazni Trója ostromakor.
Patroklosz, a fegyverhordozója, legjobb barátja, maga is királyi sarj volt, és úgy halt meg, hogy Akhilleusz pajzsában, fegyverzetében szállt harca akkor, mikor a hős megsértődött Agamennón királyra.

Tehát ismertem már a görög regét, én még azon generációhoz tartozom, akik végigolvasták az Iliászt kötelező irodalomként, de Trencsényi-Waldapfel Imre Görög regék című könyvét is többször végigböngésztem már életemben.
Hogy mitől hatott rám annyira ez az elképzelt történelmi regény, hogy képes voltam kétszer is elolvasni a végét, és duplán sírni rajta?
Nem tudom, talán az egyszerű, sallangtalan stílustól, talán a végig észrevehető írói szeretettől, ahogy érez karakterei iránt; vagy Patroklosztól.

A regékben háttérbe szorult férfi felnövekedése alapozza meg a történetet, a fiatal Patroklosz sok minden, csak nem királyi apja szeme fénye. Egy elkövetett súlyos baklövés után Péleusz király udvarához kerül, neveltetésre, szolgasorsba. Persze a mürmidónok udvarában minden szem a fiatal Akhilleuszt lesi, aki a sok szolga közül választja ki társát, eljövendő fegyerhordozóját, Patrokloszt.
Kherión, a kentaur már együtt tanítja őket, de egyszerre hívja őket csatába Trója ellen Odüsszeusz, a legcsavarosabb eszű görög.

Vannak könyvek, amiket a könyvmoly mások ajánlásaira olvas, van, amiket a fülszövege miatt; és van, amit a borító miatt. Ruth Hogan első regénye egyértelműen ez utóbbi kategória, azért tetszett meg, mert olyan szemet gyönyörködtetően szépséges a borítója.
És ezzel sajnos minden 5 csillagos dicséretet le is tudtam a művel kapcsolatban, én is azon molyok közé tartozom, akiknek nem jött be a regény.

A cselekmény több szálon mozog, az Elveszett tárgyak eredeti őrzője Anthony, aki elvesztette még esküvőjük előtt gyönyörű menyasszonyát, Therese-t. A nő adott neki egy különleges medált, szerelmi zálogot, amit azonban a férfi elhagyott aznap, mikor elütötték kedvesét. Anthony ezért kezdett bele az elveszett tárgyak gyűjtögetésébe, miközben novellákat is írt róluk.
A különleges medál egy titkárnőhöz, Eunice-hez került, aki egész életében szerelmes (viszonzatlanul) a főnökébe, Ászba. A velük kapcsolatos történetszál körül öleli a regényt, és persze – ki gondolná, az első és utolsó fejezetben kapcsolódik főleg Anthony életéhez.

Mégis ez egy romantikus regény lenne, mert a 310 oldal java részét – sajnos – Laura foglalja el, aki Anthony házvezetőnője, és házának, elveszett tárgyainak örököse. A férfi a 70. oldal tájékán hal meg, extra hosszúra sikerült kinyújtani az előkészítést, bevezetést.
Hogy milyen Laura?
Mint egy középkorú testbe szorult 17 éves kamaszlány, lehangolóan sokat foglalkozik a külsejével, rengeteget hisztizik, állandóan azon szorong, hogy mit gondolnak róla az emberek. Nem egy kedves, felnőtt emberi lény, de idén annyira semmi szerencsém a női főhősökkel, hogy már nem is érdekelt, izgatott, idegesített fel a sok nyavalygása.
A másik, amit én nagyon furcsának találtam, az a káromkodások gyakori használata volt Laura szájából, az végképp megdöbbentett, mikor seggfejnek nevezi a legjobb barátnőjét, mert az segíteni próbál rajta.

Szóval összességében azt mondanám, hogy nagyon örülök neki, hogy nem kértem én recenzióra ezt a könyvet, nagy bajban lettem volna, ha úgy kellett volna írnom róla. 

Nekem ez egyszeri olvasmány volt, holott Anthony novellái briliánsak, és az Eunice-Ász páros vicces, jócskán komikus, de mindez sajnos nem ellensúlyozza Laura young adult kirohanásait.
A „dán szindrómás” Napsugár sokszor jóval szerethetőbb karakter, mint a főhősnő.

A regény leginkább a borító miatt kap 4 csillagot tőlem, maga a történet csak 3 és fél - hiába szavaztátok meg lelkesen a twitteren, hogy ezt olvassam el :(