Mindig megtiszteltetés, ha meghívást kapok egy Témázunk körre, de hiszem, Pupillának hatodik, boszorkányos érzéke is van, mikor nekem ír.
Az
„utált, csalódást okozó könyvek és szerzők, akiket semmi pénzért nem vennénk újra kézbe elnevezésű téma” azért különösen pikáns az esetemben, mert évekig szenvedtem azzal a könyvmoly betegséggel, hogy ha belekezdek egy olvasmányba, azt mindenképpen MUSZÁJ befejezni.
Az idei évem erről a hiedelem elengedéséről szól, többek között, már 8 könyvet hagytam félbe, legutóbb
A keresztanyát, amit pedig többen is dicsértek.
Gondolkoztam azon, hogy miként lenne jó számba vennem kínlódásaim, szenvedéseim sorát, és úgy döntöttem, hogy segítségül hívom a molyos olvasmánylistámat, és évenként fogom leszólni a mások által túlhypolt könyveket.
Nos, én 2013-ban csatlakoztam a molyhoz, és bár abban az évben java részt Harry Potter, Agatha Christie újraolvasást tartottam, azért megfordult pár WTF kategóriás kötet a kezemben.
A nagy Gatsby-t ugyebár Fitzgerald fő művének tartják, számomra egyfelől unalmas volt, másfelől köszönhetően a ténynek, hogy előtte nyolc AC néni könyvet olvastam el, kiszámítható is.
Az egyik srác a baráti társaságunkból azzal érvelt, hogy e mellé a regény mellé meg kell nézni a filmet is – hát ez biztosan nem nyerő nálam, mert ha valami csak filmen hatásos, akkor minek olvassam el a könyvet?
Henry James: A csavar fordul egyet rémmeséjét meg nem értettem, olyan volt, mint egy logikai fejtörő, amin én megbuktam…
2014-ben már jóval többet olvastam, többször is csalódtam, ezzel párhuzamosan. Már januárban padlóra tett
Alice Hoffman Átkozott boszorkák regénye.
Konkrétan ezt írtam róla:
„Tán ha nem imádnám a filmet, nem koppantam volna akkorát, mert vontatott, hosszadalmas, mellékszálakkal és beerőszakolt okosságokkal teletűzdelt mű. Értem én, hogy az a lényeg, hogy a szerelem lehet gond és áldás is, csakhogy ezt le lehet írni kevesebb szóval is, úgy meggyőzőbb lenne.”
Engem a
Zabhegyező se nyűgözött le, igaz, sose voltam útját kereső, cigiző, balhézó, káromkodó, hisztiző, kábszeres kamaszfiú.
Virginia Woolf műveit általában szeretem, kivéve a
Jacob szobája, amin azért érződik, hogy irodalmi kísérlet,
Louisa May Alcott Kisasszonyok című remekelése pedig szimplán csak
„not my cup of tea”, azaz nem az én ízlésem.
Lily Blake young adult, mozivászonra felkerült regénye, a
Hófehér és a Vadász megkapta molypályafutásom egyik legrosszabb értékelését:
„Nem láttam a filmet, nem is vágyom rá, mert borzalmasan kiszámítható történet. Nyilván a törpék, trollok, tündérek Tolkientől származnak; az életerő kiszippantása is kopírgyanús, de még unalmasabb a szerelmi háromszög. (lassan nincs amcsi könyv e nélkül :(( )
A logikátlansága is fájdalmas, a kedvenc jelenet az, mikor mind a törpék, mind a herceg, mind a testőr Vadász alszanak, és csak Hófehér marad fenn !?! akkor végül is ki vigyáz, kire? :DD
De mindennél rosszabb a gyatra nyelvezet, a pongyola, sablonos kifejezések használata. Ez még fanfictionnek is gyenge volna, regénynek pláne.”
Brontë nővérek külön részt érdemelnek, mert egyikőjüket sem szerettem meg, hiába közkedveltek a férfi karaktereik.
Az
Agnes Grey egyszerűen csak a
Jane Eyre lerövidített változata, még a vezetéknevük is hasonlít egymáshoz.
Jane meséje engem a tanítóképző óta kísért, elolvastam 20/30/40 évesen is – és MÉG MINDIG nem értem, hogy mit imád mindenki Mr. Rochester-en. Azért próbáltam háromszor is elolvasni, hátha megértem, de nem sikerült…
Alapvetően ez
a „szegény árva, beleszeret a gazdag pasiba, akinek van egy felesége, aztán az árva is gazdag lesz, a végén meg összeházasodnak” történet, tisztára egy dél-amerikai szappanopera. Rémlik a Vad Angyal? Na, az körülbelül ugyanez volt.
A másik meg amit nem értek, a sok feminista Rochester körüli imádatán, ha egy lakótelep első szintén lakó csajt befűzne egy tizediken lakó házas pasi, azt is ennyire istenítenék vajon???
Ugye, hogy nem! Azért Jane-t választja az alávaló gazembere, mert annak a lánynak nincs rokona, tehát simán becsapható, a nélkül, hogy valaki kardélre hányná a bigámista pasekot.
Az
Üvöltő szelek viszont a jéghegy csúcsa volt nálam, attól én is üvölteni tudtam volna.
Akkor olvastam, mikor nyáron otthon maradtam, az akkoriban 2, 4 és 9 éves gyermekeimmel. Hiányzott a felnőttek társasága, 2014 nyarán lettem teljesen könyvbolond – de ha egy könyvben még több hiszti és veszekedés zajlik, mint amit a 3 gyerekem csap, az nekem nem kikapcsolódás :P
Ezt írtam a molyon a könyvről:
„Ebben a könyvben nincsenek felnőtt lelkek, csak felnőtt bőrbe bújt gyermeki tudatok, akiket a szeszélyeik, érzelmeik rángatnak ide-oda, zilálják szét indulataik egymás életét. Ellen, a cseléd az egyetlen kedvelhető karakter a szememben, de még nála is idegesít az állandó pártfogolt váltás. Edgar nem elég erélyes, kétszer is változtathatna a sorsán, megfoghatná a nejét+húgát; illetve lányát+unokaöccsét, hogy megmentse Heathclifftől, de egyszer sem elég erős hozzá lelkileg. Cathy (az első) hiú és egy toporzékoló gyerek szintjén él, hisztije, dührohama fárasztó.
A férfiak, mint Hindley, mint Heathcliff bosszúszomjas torz lelkek, nem is az átkozódásaik, káromkodásaik ellenszenvesek, hanem inkább az, ahogy fizikailag és lelkileg terrorizálják a környezetüket. (Van olyan ember a környezetükben, nő v. férfi, akin ne gázolnának át, ne ütnék kékre-zöldre?)
A végről meg az a véleményem, hogy már a 188 oldalon előre látható, kiszámítható… minek kellett 328 oldalig elhúzni?”
Mindhárom Bronte lány kerülőlistás nálam.
Shirley MacLaine Camino-ját sem ajánlom, az a könyv egész normálisan kezdődik, a gyaloglása történetével, aztán lesz belőle egy ezoterikus-lélekvándorlásos-visszaemlékezős katyvasz. Nem erre számítottam, az utolsó száz oldal vagy úgy lenne jó, ha külön könyvet szánt volna a lélekvándorlásos álmainak; vagy ha nem keveri egybe Caminóval, a reinkarnációs meséjével ezt a sci-fi szálat. Így borzalmas saláta jellege lett a végeredménynek, és talán ettől hiteltelen is az egész.
A
Park kiadó Hétköznapi pszichológia sorozata általában nagyon jó, kivéve a
Rettenetes szülők című kötet. Kedvenc mondatom, ami szerintem összefoglalja eme sekélyes mű színvonalát:
„Hatékony módszert ajánlunk a szörnyülködő, iszonyodó önsajnálat elkerülésére: gondolj bele, akármilyen rossz most a helyzeted, bármikor lehet még rosszabb is!”
Hát kösz, kedves lélekgyógyász vagy :P
2015-ben ismét a nagyon népszerű könyvekkel gyűlt meg a bajom, elolvastam, kipipáltam, de nem hatott rám érzelmileg a
Holt Költők Társasága;
Baricco Tengeróceánja kifejezetten túlírt volt.
Jodi Picoult Sorsfordítója a címének megfelelően hatott rám – azóta is kerülöm a szerzőnőt, iszonyatosan hétköznapi, már-már pongyola volt a szókincse, és olyan volt annak a regénynek a szerkezete, mintha 4-5 tévés krimisorozatot egybegyúrt volna.
Vida Ágnes Üzletanyu születik könyve egész jól sikerült, bár már nem naprakész, viszont tele van melléütésekkel, helyesírási hibákkal. Ugyanez vonatkozik az
Anyapszichológia című könyvére – abban már az első oldalon van hiba
(Sic!), másfelől meg semmi témabeli koncepció, körülbelül egy babás blog, kiadva. Félbe is hagytam, a 77. oldalon.
A hóleány-t viszont csak a 68 oldalig bírtam, olyan nagyon unaaalmas, hosszadalmas volt.
Washington Irving Álmoskönyv Legendája (The Legend of Sleepy Hollow) nem a film szerelmeseinek való, hanem annak, aki szereti a régies angol nyelvezetet.
Tímár Krisztinát idézem:
„A film nagyon jó, a könyv klasszikus, de a címükön meg a főszereplőn kívül a kapcsolatuk nulla.”
Feldmár Andrástól talán két könyvet olvastam el, de őszintén nem értem, hogy mitől ennyire felkapott, nagy sztár.
Habár ugyanez vonatkozik
Tóth Krisztinára is, az
Akváriumot szerettem tőle, a többi kötetén viszont csak pislogok nagyokat: honnan jön ez a tömény feketeség, depresszió, erőszakosság, ami árad a novelláiból?
Jo Nesbo számomra unalmas könyvéről
ITT írtam,
Abraham Lincoln vámpírvadász sületlenségét a molyon '
dicsértem', és
ITT volt egy értekezésem négy könyvről is, amelyek kiakasztottak, mint például az
Amerikai psycho és
Várkastély a vadonban.
Az 1001 könyvekkel nincs mindig szerencsém…
Az idén a
Mesterségem a halál volt az, amit arról a listáról olvastam. Hát én azt a művet untam a 60., 100., bárhányadik oldalon, de azért végigolvastam, mert perverz vagyok, meg mert érdekelt a haláltáborok technikai megvalósításának leírása.
De hogy azonosuljak a főhőssel, ahogy a fülszöveg írja???
Köszi, mindig is pszichopata vágytam lenni...:P
Tehát ezek a felsorolt könyvek nálam biztosan csak illusztrációt szolgáltatnának, díszként lógnának, lásd a főképet ;)
A többiek véleményét pedig itt olvashatjátok el:
