2020. február 27., csütörtök

Havi zárás: ez volt 2020.februárja



Nem tudom, hogy vajon azért, mert idén szökőév van, a frontok, a szél miatt, vagy éppen a koronavírus okozta pánik a felelős azért, hogy én hamarabb zárom a hónapot, de muszáj, ugyanis el vagyok fáradva.
Február hossszú volt, macerás, kompikált, bonyolult - már az első munkanapján beosztás cserével kezdtük. Sőt, tovább megyek: mind a négy héten volt beosztáscsere, én valószínűleg ezért is viselem ezt a hetet extra nyaffogással. Kedden általában délutános vagyok, de most délelőttös voltam, helyette szerdán és csütörtökön vagyok délutános.
Három csoportvezetést és egy könyvtárvezetéssel összefüggő meetinget tudunk a hátunk mögött, ezek még plusz munkaként jöttek a beiratkozás, kölcsönzés, FB profil és Moly profil üzemeltetése mellé.

Ami a hónap pozitívuma, hogy némi nógatás hatására meglett a második diplomám, ez a szépség:



Vicces módon pont azon a héten vehettem kézbe, mikor a magyar Twitteren az volt az éppen aktuális flém, hogy mennyire hasznos, mennyire kell a diploma. Azon kívül, hogy roppant fárasztó a heti cívódás (minden héten van a twitteren vita, már január 3-án volt hiszti!), azzal egyet értek, hogy tényleg fontos a gyakorlati tapasztalat, a munkában tükröződő tudás - de egy hivatalos igazolás is elkél melléje.
Meg persze én 3 gyerek + 2 hét kórházi tartózkodás + az utóbbi félévben munka mellett szereztem meg ezt az oklevelet, egyetlen bukás nélkül, egy darab kettes érdemjeggyel. (Microsoft Access)
Csinálja utánam, aki tudja! :P

Ennyi magánélet után itt a havi olvasmánylistám:




The ​Obstacle Is the Way (Az akadály az út) a havi újraolvasásom, a Kis herceg mellett, ha már a várólistámat így elhanyagoltam februárban.
A Svéd kapd elő egy Assimil zsebkönyv, aminek szókincsét képes voltam teljes egészében kimásolni, október és február között. Btw, a svéd most kicsit háttérbe fog szorulni, mert a francia nyelvtudásomat próbálom meg középfokú nyelvvizsgáig felfejleszteni, a fránya nyelvpótlék miatt :))
Necromancer (halottidéző) ekönyvek természetesen az Amazonról érkeztek a kindlemre, és roppant jól kikapcsolnak hétvégenként, mikor kicsit lepedőakrobatikával fűszerezett romantikára, izgalomra vágyom.
Még három kötet van a sorozatban, azokat majd a következő hétvégenként fogom sorra keríteni.

Írtam három blogbejegyzést - és ezt teljes sikerként könyveltem el a hónapban. Sőt a két recenzió is elég hamar megvalósult, mondjuk értékelendő, véleményezendő művekből pont ma érkezett két újabb áldozat az emailjeim közzé. 
Tehát kettő biztos poszt lesz majd márciusban a blogon, a heti versek mellett, de megyek könyvtári konferenciára is, amiről amúgy is kell beszámolót írnom a munkahelyre, tehát valószínűleg meg fogom osztani veletek is az élményeimet ;)


2020. február 24., hétfő

Szeifert Natália: Mi ​van veletek, semmi?


FÜLSZÖVEG:


„Grafit ​hallgatott, a csempének vetett háttal, leforrázva ült, gondolkodott. Idén ősszel lesz harmincöt. Még vele is történhet valami. Tartózkodási hely, ennyi jutott eszébe. Egész felnőtt életében egyszer sem volt ott a lakcíme, ahol éppen lakott, neki legföljebb tartózkodási hely volt az irataiban. Miért ne menne akárhová?”
Szeifert Natália új regénye, a Mi van veletek, semmi? a kétezer-tízes évek első felének Magyarországáról szól; innen a főszereplők gyerek- és kamaszkori emlékein keresztül időnként visszatekint a megelőző körülbelül harminc évre. A regény egy véletlenszerű barátság története, amelyben a (fő)szereplők sodródnak az eseményekkel, és közvetlen vagy közvetett módon kapcsolatba kerülnek a bűnnel. Rajtuk keresztül közelebbről megismerjük Budapestet, azt a két felülettel rendelkező várost, amit (fel- és ki-) használunk.
Szeifert figuráinak élete, a felszín mögött lappangó titkaik lassan tárulnak fel. Ők azok az igyekvő-törekvő kisemberek, akik szökőévente „lemennek” vidékre a szülőkhöz, megúszni a kínos kérdéseket, a „jól ellevő” harmincas-negyvenesek, akik „dolguk végeztével” esténként beülnek a Mexikó nevű kocsmába, ahol több generáció találkozik, de egyébként „nincs velük semmi”. Helyenként feltűnnek és kikacsintanak Az altató szerekről szereplői, de a regény nem folytatása annak, önmagában működik. Bár Szeifert írói univerzuma, szövegvilága forgatható (mint a könyvben az egyik szereplő által gyakran terápiás céllal használt Rubik-kocka), a folyamszerű elbeszélésmód és a remek humorérzék rendkívül olvasmányossá teszi a könyvet.

 "A szemet kinyitni minden egyes nap egy feladat. S ahogy terjed az ősz, mint az akvarellpapíron a barna folt és egyre sötétebbek a reggelek, egyre keményebb feladat."

Picit lassabban jutottam el odáig, hogy ténylegesen szavakba öntsem az egyik utóbbi olvasmányélményemet, mert a munka és a család ismét fontosabb volt, mint a blog. De azért megfogadtam, hogy igyekszem a kiemelkedően jó könyvekről írni, és nem csak recikről. 
Annyit elspoilereztem instagramon, hogy nagyon szerettük ezt a könyvet, Szilvi kolléganőm, aki előttem olvasta egyszer azért késett el kis híján munkából, mert még be kellett fejeznie a történetet. Nálam pedig a szokásos „utolsó utáni pillanatban szállok le, mert addig még olvasok” jelenség volt megfigyelhető abban a három napban, amíg a könyvvel kezemben közlekedtem. 

A történetben két srác összetalálkozik, Pókot éppen megverték, Grafitot pedig kidobta a barátnője, mikor az elvert srác felajánlja, hogy lakjon nála a másik, míg óhajt. Lassanként derül ki mindkét főszereplő háttértörténete, Pók sztoikussága igazi drámát és rengeteg gyerekkori traumát takar, míg Grafit csak félresikerült, álmodozó művészember, aki éppen kénytelen tanárként boldogulni. 
Egyikőjük se hősalkat, se nem vonzó, az ember jártában-keltében számtalanszor elmegy ilyen figurák mellett az utcán, ami miatt szerintem a történet nagyon hamar behúzza az olvasót. 
A kötet nagy erénye a rengeteg mellékszereplő, főleg a kocsmatöltelék, alkoholista arcok, akik biztosan ismerős alakok az olvasó magánéletéből is. Valamelyikkel, Leveles Lacival, Jégermiszterrel, Somával, Évával a kocsmárossal már valószínűleg mindenki találkozott, valahol, valamikor.Gabó írta az értékelésében, hogy ez a kötet „életszagú” és ennél pontosabban én se tudom leírni, ajánlani, jellemezni a művet.


Nem merném határozottan azt mondani, hogy ez egy vicces könyv volt, de ugyanígy nem állíthatom azt sem, hogy vérkomolyan vette volna magát. Pont eléggé volt humoros, persze nekem volt némi helyzeti előnyöm: a twitteren naponta követem Nati sziporkáit, szarkazmusát. Számos helyen felröhögtem én is olvasás közben, mint ahogy ezt minden értékelő, még a komoly újságírók is kiemelik, de időnként elszorult a szívem is, megérintett a hősök magánya. 
Nagyvárosban két dolog biztos, hogy könnyű elbújni, de extrém gyorsan el is lehet idegenedni. A két főhős pontosan az eltűnés vágya és egyedüllét fájdalma között lavírozik, hol az egyik végletbe, a társtalanságba sodródva, hol a másikba, többi szereplőbe belekapaszkodva töltenek az olvasóval öt évet az életükből. 
Jó könyv volt, megragadó, belefeledkeztető, szórakoztató, említésre méltó mű az idei olvasmányaim közül.
A legjobban a két felületre vonatkozó Pók magyarázatot szerettem benne. Igen, „Minden városnak két felülete van”. Csak az a kérdés, hogy az olvasó szeretne-e belegondolni a másikba, a kevésbé láthatóba, vagy megelégszik a könnyebben érzékelhetővel. 


 "Az embert januárban gyakran megcsalják az érzékei. Ilyenkor minden baljósabbnak hat. Ünnepek utáni szomorúság, ami visszamenőleg érvénytelenít mindent, és nem következik belőle semmi."

A hét költője - Kassák Lajos : Üzenj




Kassák Lajos : Üzenj

Beszélgessünk, beszélgessünk
Te meg Én
Beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha
legömbölyített szavakkal.
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy és is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.

***

2020. február 17., hétfő

A hét költője - Nádasdy Ádám: Maradni, maradni



Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
a boltban a tanácstalan álldogálás,
amikor vendégek várhatók,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.




*~*~*
Vers forrása:


Nádasdy Ádám (Budapest, 1947. február 15. –) magyar nyelvész, költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár.

2020. február 15., szombat

Eddy de Wind: Auschwitz, ​végállomás




FÜLSZÖVEG:


Eddy ​de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták.
Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett.

Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak.

De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja.

Eredeti megjelenés éve: 1946
20% kedvezménnyel ITT kapható a kiadónál!

Kicsit el vagyok maradva ezzel az értékeléssel, de mentségemre szóljon, hogy két esetben nehéz véleményt adni egy történetről: ha brutálisan nem tetszett, vagy ha éppen letaglózóan jó volt. Szerencsére Eddy de Wind naplója az utóbbi kategória, elképesztően gyorsan, szinte egy nap alatt elolvastam, aztán napokig csak hordoztam magammal a regényben foglaltakat.
Nem ez az első, és nem is az utolsó Auschwitzról szóló olvasmány a blogon, valahogy mindegyik kötet kiérdemelte tőlem a 4-5 csillagot, kivéve a Mesterségem a halál. Valószínűleg én örökké a másik oldalon, az áldozatokon leszek, hiszen tudom, hogy hová kerültem volna Mengele intésére: gázkamrába a kisebb gyerekeimmel.
Azt hiszem innentől indult ki a szimpátiám a zsidók, cigányok, nácik ellenségeinek kikiáltottak felé, de ebben jócskán benne van az is, hogy tisztában vagyok azzal a ténnyel, amivel sok ember nem: ma ez az ellenfél a politikusoknak, holnap az, bármelyik pillanatban kinevezésre kerülhet egy népcsoport, a lakosság egy része, mint kipusztítandó ellenség – mindegy, csak szavazza meg őt a nép, tartsa hatalmon. 

Eddy de Wind az általában népszerű és liberálisnak tartott európai kis országból, Hollandiából érkezett előbb Westerbrock-ba, a zsidó gyűjtőtáborba, majd a halálgyárba, a lengyelországi Auschwitz-ba. Van a kötet végén egy részletes rajz arról, hogy mekkora területen, hány blokk volt a hatalmas táborban, milyen elhelyezkedéssel.
(Pontosan ez a rajz az egyik oka annak, amiért a Mesterségem a halálban szereplő Rudolf Hoess parancsnok felesége hiteltelen volt számomra: simán rálátott a krematóriumra a házából, de ’nem sejtett semmit’.)

Míg Westerbrock elvileg a zsidó hitközösség fennhatósága alatt volt, addig Auschwitz méltán kiérdemli a halálgyár elnevezést, ahol az SS kíméletlenül gyilkolászott, illetve német tudósok, kutatók kísérleteztek nőkön, gyerekeken, ikreken. 
Eddy előtörténetéről és későbbi sorsáról beszámol a család, illetve a magyar fordító utószava. A férfi orvosnak tanult, valószínűleg utolsó zsidóként szerzett diplomát, leginkább tanárai segítségével. Szakmája a haláltáborban is többször segíti át egy-egy nehézségen, vagy életveszélyes helyzeten.



A napló nagyon intim, személyes műfaj, itt mégis van egy bizonyos távolságtartás az olvasó és az író között, mivel de Wind kitalált egy alteregót magának, Hans van Dam névvel. A kötet azonban még Auschwitz-ban íródott, szinte azonnal elkezdte a holland szerző papírra vetni élményeit, mihelyt felszabadították az oroszok, akikhez Eddy beáll orvosként dolgozni. Keresi feleségét, szerelmét, Friedát (a könyvben Friedelként szerepel), akivel még Westerbrock-ban szerettek egymásba.
A nő Mengele és több másik német kutató keze alatt szenvedett majdnem két évet, meddővé vált, és azt pontosan Eddy se tudta, vagy nem írta le, hogy mi mindennel mérgezték, kezelték, kínozták Friedát. Tudomásunk szerint Mengele mérgeket tesztelt a női alanyokon, illetve a „végső megoldásra”, vagyis a zsidók kipusztítására keresett módszereket. 

Miután elolvastam a naplót, lestem meg Dóri véleményét a kötetről, és meglepődtem, hogy neki mennyire nem tetszett időnként Eddy de Wind írása. Igaz, ami igaz, erőteljesen száraz, szerkesztetlen, keresetlen a mű helyenként, de nekem éppen ettől vált autentikusabbá, önazonossá, míg a regényesebb, kidolgozottabb formájúak pont ettől szoktak nekem szenzációhajhásznak, cukrozottnak tűnni. A túl kidolgozottra, mesterségesre volt példa Baba Schwartz: Májusi cserebogár, Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam, de bizony a méltán népszerű, Edith Eva Eger által félig írt A döntés is túl megkreált volt számomra. 

Nem volt egyik se rossz, de én az első, eredeti zsidó naplóhoz, Anne Frank naplójához hasonlóan őszinte, természetes, keresetlen, kitárulkozó művet kerestem tudat alatt, és Eddy de Wind füzete pont ez.
Ha valaki pont erre a naturális, egyszerű stílusra vágyik, annak nagyon jó szívvel ajánlom ezt a művet, valamint a férfi olvasóknak tudnám kifejezetten javasolni Eddy írását, mert sok benne a szakmai, műszaki, érzelemmentes leírás, tényközlés. Én biztosan újra fogom még olvasni életem végéig.


Köszönöm a recenziót az Athenaeum kiadónak!

2020. február 10., hétfő

Sarah Rose: Legendás ​lányok


FÜLSZÖVEG:

Izgalmas ​kémtörténetek tele romantikával, küzdelemmel, kódnevekkel, felrobbantott vonatokkal, bátorsággal és sok-sok árulással – a Legendás lányok igaz történeteiből kiderül, mire képesek a nők, ha nemes ügyért kell harcba szállni.

A kötet szerzője, Sarah Rose a brit titkosszolgálat különleges egységének hosszú időre titkosított dokumentumait dolgozta fel. Az egyedülálló iratok, naplók, személyes beszámolók olyan hadműveletekről szólnak, amelyek során fiatal nőket képeztek ki arra, hogy a frontvonal mögé átdobva a megszállt Franciaország területén segítsék az ellenállás tevékenységét.
Az életüket nap mint nap kockára tevő fiatal ellenállók pontosan tudták, mi vár rájuk, ha a Gestapo kezei közé kerülnek – ami sajnos több esetben be is következett. Ám ennek dacára a bátor nők igyekeztek kitartani a fedőtörténetük mellett, és próbálták megúszni a letartóztatást, vagy elviselni a kínzásokat. Feladatkörükbe tartozott, hogy fogadják és rejtegessék a folyamatosan érkező szabotőr honfitársaikat, akadályozzák a nácik hadműveleteit, valamint információkkal lássák el a titkosszolgálatot – így a lányok igen fontos szerepet kaptak a pontosan hetvenöt évvel ezelőtti partraszállás, az ún. D-nap előkészítésében is.

A KÖTET ITT VÁSÁROLHATÓ MEG -20% KEDVEZMÉNNYEL! :)


Nem gondoltam volna, hogy fordított sorrendben fogok véleményt írni az elmúlt hét olvasmányairól, de rájöttem, hogy Auschwitz, végállomás című kötetről még mindig nem tudok összefüggően nyilatkozni, míg a Legendás lányokról talán könnyebb. 
Kémnők titkos története a II. világháborúból – hirdeti az alcím Sarah Rose amerikai újságírónő könyvén, akiről én azt hittem, hogy brit és ezért érdekli annyira a partraszállás története. 

 A regény elég nehezen meghatározható műfajú kötet, Tündével, az Olvasónapló blog írójával értekeztünk azon egy kört a twitteren, hogy míg neki tetszett a történelmi regényes non-fiction stílus, engem időnként, főleg az első száz oldalon zavart. Aztán valahogy elengedtem az előfeltételezéseimet arról, hogy milyennek kéne lennie egy oknyomozó riporter alkotásának a D-napról, meg persze, jócskán bonyolódott is a történet, nem értem rá filozofálgatni.
A kötet 5 hölgy és hozzájuk kapcsolódva 4 férfi ügynök kalandjairól számol be, nagyjából 1942-45 közötti idősíkon. Mivel mindegyikőjük előtörténete, egyáltalán az első világháború is szóba kerül, kicsit tágabban kell értelmezni az időbeli korlátokat. 
Az 5 főhősben az a közös, hogy származásukat tekintve franciák, de Angliában élnek, mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszélik, mindkét kultúrában otthonosan mozognak. Átvilágítja őket a brit kémelhárítás, és úgy gondolták, hogy ki lehetne őket képezni arra, hogy a francia ellenállási mozgalmat segítsék. A kötet első pár fejezete egyenként mutatja be a főhősnőket, előéletüket, aztán következik a kiképzés időszaka, illetve pár fejezet szól a háttérben lejátszódó politikai játszmákról. 


Mint említettem, nekem az első 100 oldal nem volt annyira izgalmas, elég lassan haladtam vele, így munka mellett, buszon olvasva. Viszont mikor minden női ügynök francia földre került, és nekiláttak építeni, segíteni az ellenállást, pláne vasúti síneket, villanypóznákat robbantani – na, onnantól alig bírtam letenni a könyvet! 
Rengeteg árulás is volt a történetben, a férfi szereplők közül ketten is átálltak segíteni a Gestapót, és több ezer társuk haláláért, kínzásáért voltak felelősek. De az öt női ügynök sose árult el senkit, egyikőjük, Andrée Borrel volt a példaképe mindenkinek, aki a náci kémelhárítás kezében szenvedett. Andrée-nak kitépték az összes lábkörmét, mégse adta fel az orosz rádióst, aki tartotta Londonnal a kapcsolatot. Mindegyik nő sorsát végigkövette Sarah Rose, szerencse, hitszegés, hűtlenség, és bámulatos kitartás alakították eme különleges ügynökök életét.

Ami számomra érdekes volt, az a sokféle szempont, ami alapján a szerző próbálta végigvezetni egy-egy főhős vagy éppen mellékszereplő sorsát, és nem szólta le azokat sem, akik árulók lettek. Franciaország évekig ketté volt vágva, aztán Hitler csapatai egyik pillanatról a másikra, villámháborúval elfoglalták az egész országot, és fokozatosan kizsákmányolták, kiéheztették a lakókat. Nemhogy normális hús, kenyérféle, krumpli, alma nem jutott a francia népnek, de kénytelenek voltak vadnövényekből, vadhúsból enni-innivalót készíteni, évekig. 
Az átlag lakosság háromfelé húzott, vagy belenyugodott sorsába, vagy kollaborált a nácikkal, feljelentett, hogy plusz ételjegyhez, némi normálisabb élethez jusson; illetve ellenállónak állt. Ez a harmadik csoport volt figyelemre méltó London számára, akik a világtörténelem folyamán először pénzeltek, szereltek fel fegyverrel, élelemmel partizáncsapatokat. 
Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, akit érdekel a második világháború, sok furcsa, apró részletet lehet belőle megtudni a politikai háttéralkukról, játszmákról. Természetesen szívesen ajánlom mindenkinek, akit érdekel Anglia és Franciaország történelme, akár együtt, akár külön-külön.
És a feminista olvasóknak is sugalmaznám, hogy vegyék kezükbe ezt a könyvet, Sarah Rose rengetegszer odaszúr, jogosan a férfi politikusoknak, hadvezetésnek, nyíltan, vagy burkoltan megemlítve a férfisovinizmus jelenlétét, amely a mai napig elhallgatja a női ügynökök, ellenállók szerepét a második világháborúban. Kitűnő és nagyon hosszú a kötetben mellékelt index, felhasznált források listája, bőven lehet belőle újabb könyvötleteket meríteni.

Köszönöm a könyvet a Partvonal kiadónak! 

A hét költője - Csoóri Sándor: Egy kiáltás a hóesésbe




Egy kiáltás a hóesésbe

Hideg vasak reggele ez,
hideg szemek reggele ez,
siető lábak hétköznapja –
fejem fölött a hó harangja
a szél tornyában meg-megkondul.

Egy borzongásban bent van a sors,
egy ásításban bent a világ –
a tegnap esti ezüst Hold most:
zsebemben alvó ötforintos.

Boldog vagyok, mert nincsen másom,
csak ez a zúzmarás szegénység,
e szívet zaklató kivertség.

Kirakatokba nézek hosszan,
árnyékom ismer csak magára,
tükör-időmbe nézek vissza
s múltam nem ismer önmagára.

Így jó, így jó, emlékek nélkül,
múlt és jövő közt csavarogni
s várni a megbontott időben:
lángok sebezzék föl a számat.

Mi nem voltam, mi nem lehettem,
vérem szerint még lehetnék:
egy kiáltás a hóesésbe,
kétkedők első nevetése,
jókedvű őrült, aki békül,
hogy fogadják el ellenfélül,
országos vad, akit ha űznek,
hideg szemhéjak fölhasadnak
s loboncos, zöld fák üszkösödnek.



*~*~*

Vers forrása:
DIA

Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. – Üröm vagy Budapest, 2016. szeptember 12.)
a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

2020. február 3., hétfő

A hét költője - Bajza József: Jelen és múlt



JELEN ÉS MULT

A jelennek dús mezőin
Minden élet hervadás;
A bú, a kéj tünedékeny,
Öröklő a változás.
Ami benne szép tenyészik,
Úgy lehet csak a tiéd,
Ha letördelted virágit,
Kellemét ha ízleléd.

Isten új percet teremthet,
Múltat nem hoz vissza ő;
A nem éldelt óra elfogy,
Újra nem teremthető.
A jelennek éleményi
Képzik a szép múltakat,
S por fiának sírig adnak
Istenítő álmokat.

Éldeld, szedd hát a jelennek
Kellemdús virágait,
Ők hímzik majd rózsaszínnel
Agg korodnak alkonyit;
S ha a szép emlékezetnek
Holdvilága rád derűl
Fölkelnek, kiket sirattál,
A koporsó éjibűl.

*~*~*
Bajza József (Szűcsi, 1804. január 31. – Pest, 1858. március 3.) költő, színigazgató, kritikus, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja.
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)

About Me

Saját fotó
Könyvtáros, könyvmoly, 3 gyerekes anya.