MARIANN KÖNYVTÁRA

Maradni, maradni Az átzuhanás, az megterhelő. Ilyenek: az elalvás, a fölébredés, a megszeretés, a meggyűlölés; a boltban a tanácstalan álldogálás, amikor vendégek várhatók, hogy házigazdává átalakuljak; a vendégség után pedig a bútor, mert vissza kell tolni megint privátba. Ezek a nehezek. Amikor maradok, az jó: az alvásnak mestere vagyok, és ébren lenni nagyon szeretek. Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van szerelmem, illetve ha nincs. De átzuhanni egy beállításból egy másikba, az összekuszál. Maradni szeretnék, mindig maradni: ha ébren vagyok, élesen figyelni, ha alszom, mélyebb gödörbe leásni; magányos levesporokat fölönteni, vagy élettársi szennyest kotorászni. Átzuhanni: az fáj. A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás. *~*~* Vers forrása: Nádasdy Ádám: Az az íz  Nádasdy Ádám (Budapest, 1947. február 15. –) magyar nyelvész, költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár.

Egy kiáltás a hóesésbe Hideg vasak reggele ez, hideg szemek reggele ez, siető lábak hétköznapja – fejem fölött a hó harangja a szél tornyában meg-megkondul. Egy borzongásban bent van a sors, egy ásításban bent a világ – a tegnap esti ezüst Hold most: zsebemben alvó ötforintos. Boldog vagyok, mert nincsen másom, csak ez a zúzmarás szegénység, e szívet zaklató kivertség. Kirakatokba nézek hosszan, árnyékom ismer csak magára, tükör-időmbe nézek vissza s múltam nem ismer önmagára. Így jó, így jó, emlékek nélkül, múlt és jövő közt csavarogni s várni a megbontott időben: lángok sebezzék föl a számat. Mi nem voltam, mi nem lehettem, vérem szerint még lehetnék: egy kiáltás a hóesésbe, kétkedők első nevetése, jókedvű őrült, aki békül, hogy fogadják el ellenfélül, országos vad, akit ha űznek, hideg szemhéjak fölhasadnak s loboncos, zöld fák üszkösödnek. *~*~* Vers forrása: DIA Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. – Üröm vagy Budapest, 2016. sze...

JELEN ÉS MULT A jelennek dús mezőin Minden élet hervadás; A bú, a kéj tünedékeny, Öröklő a változás. Ami benne szép tenyészik, Úgy lehet csak a tiéd, Ha letördelted virágit, Kellemét ha ízleléd. Isten új percet teremthet, Múltat nem hoz vissza ő; A nem éldelt óra elfogy, Újra nem teremthető. A jelennek éleményi Képzik a szép múltakat, S por fiának sírig adnak Istenítő álmokat. Éldeld, szedd hát a jelennek Kellemdús virágait, Ők hímzik majd rózsaszínnel Agg korodnak alkonyit; S ha a szép emlékezetnek Holdvilága rád derűl Fölkelnek, kiket sirattál, A koporsó éjibűl. *~*~* Vers forrása: https://mek.oszk.hu/00600/00603/ Bajza József (Szűcsi, 1804. január 31. – Pest, 1858. március 3.) költő, színigazgató, kritikus, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja.

Este az ablakban Valahol messze szól a zongora. Bús régi nóta lágyan száll tova. És mint az álom, mint a sejtelem: Egy régi érzés meglep hirtelen. A lelkemen minthogyha átsuhanna A rétek lelke, az erdők sugalma. Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom, S besurrant hozzám a tárt ablakon. Valamit suttog bús akácfalomb. Távoli dallam halkan egyre zsong. *~*~* Vers forrása: https://mek.oszk.hu/01000/01065/html/ Sík Sándor (Budapest, 1889. január 20. – Budapest, 1963. szeptember 28.) piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946–49), Kossuth-díjas (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa.

Jámbor Pál(Hiador): Télen Csak néha-néha zendül A lant meg ujjaim között, Mint a madár, ha messzeútról Édes fészkébe visszajött: El-elmereng a tenger-útra Hidegre, fagyra és – pihen, Gondolva, mily jó most a tornác! Vágynál-e még röpülni? Nem! Csendes vagyok, mint a halott tó, Mit nem hasítnak gondolák, Nem húz a leggyorsabb vitorla, Tudom, tudom, mi a világ! Küzdöttem mindenért, mi szent, Oly lankadatlan és hiven. Az eszme szép volt, zsold a közcél. Vágynál-e még röpülni? Nem! Nyugodtan nézem a világot, Mely küzd, vergődik és – sülyed, Mint a tengertől átkarolva Örök hullámtól vert sziget. Fogynak naponta a hajósok, Pedig nő a hab szüntelen: A révben a kincs és – a hulla. Vágynál-e még röpülni? Nem! Akarni jót az embereknek, Oszlatni a vastag ködöt, Ültetni fákat a vadonba, Mit eddig tar bokor födött: Hirdetni hajnalt, mint pacsirta, És szállni, szállni végtelen, Míg egyszer földre szór az orkán, Vágynál-e még r...

Csanádi Imre: Erdei vadak, égi madarak Múlottam immár harmincöt éves, harminchat maholnap. Lentről a völgyből megsokasodtan emlékek csaholnak. Annyi dolog vár; fogytán türelmem, hogy őket hallgassam. Bólintok épp csak: féluton járok, delelő magasban. Féluton járok? delelő magasban? kupacra ha tellett amaz oromból, hajdanta mellyel a Becsvágy hízelgett. Nem pénz, nem rendjel, nem is hír vont engem, s ha hír, nem akármi, de hogy érclábon tudjak a zajló időben megállni. Ledönt? megállok? mi gondom többé! hanem szégyent, szennyet – bírjam erővel – rozsdáját akár izzó vas, levedlek. Nézhessen tisztán, meg ne piruljon miattam utódom, s melyből vétettem, nevemre a köznép el ne komorodjon. Erdei vadak, égi madarak – eleim reátok hagytak minden mást, tisztesség-adást, siratást, sír-árkot. Erdei vadak, égi madarak – acélból, betonból csillagokig csap, kizúg hatalmas fényben az atomkor. Erdei vadak, égi madarak...