2018. szeptember 30., vasárnap

Havi zárás: ez volt 2018. szeptembere



Megkímélek mindenkit attól, hogy azon sopánkodjak, hogy mennyire hamar, és hová tűnt ez a hónap... de mindenesetre a gyerkőceim négy hét ovi, suli, gimi után vannak, én meg túlestem három szülői értekezleten, egy szakdolgozat tájékoztatáson, első szakdoga konzultáción, plusz pénteken az első egyetemi napon.

Ez utóbbi már bájos, a három oktató eddig ötféle projektet osztott ki, ami december 7-ig hatályos, de még októberben jön majd a tanszékvezető, két tuti minimum követelménnyel, amiből az egyik egy 10 oldalas beadandó.
Közben persze jó lenne, az egész tanszéki tanári kar szerint, ha decemberre, de legkésőbb az első félév végére meglenne a 30 oldalas szakdoga első változata.
Időnyerőt persze nem adnak...

No, de néha nem is az idő a gond, hanem technikai jellegű problémák, hogy X adatbázist csak bent az ELTE gépein lehet használni, bár néhányat el lehet érni távoli hozzáféréssel is a Szabó Ervines kölcsönzőkártyával, de nem mindet.
Azért persze igyekszem, most az a terv, hogy a következő héten megcsinálom az egyik prezentációt meg a blogbejegyzést, amit a másik tanár kért, aztán jöhet a szakdoga írás.
Kíváncsi vagyok, az élet hogy fog beleköpni a terveimbe XDXD



Mindeközben persze nem áll meg a könyves életem, már veszettül lessem az utolsó negyedévre tervezett megjelenéseket,  határozottan viszket a tenyerem. Sajnos a helyzet itthon továbbra sem enyhül, még mindig polcstop van, muszáj vagyok kreatív módon megoldani, hogy azért be tudjon kerülni néhány (5-10) új könyv a házba. 
Sose legyen nagyobb gondom ugyebár. 

Meglepő módon úgy láttam, hogy két jelentősebb szám felé is halad a molyos karrierem, egyfelől mindjárt meglesz 150 olvasmányom 2018-ban, még ha nekem nem is tűnik annyinak. 
Másfelől meg hamarosan elérkezem az összes eddigi olvasmányom tekintetében az 1400.-hoz
:D
Mondtam a nagylányomnak, hogy neki kéne állnom befejezni az Owari No Seraph mangákat, és pikk-pakk meglenne a dolog... 
De nem csalok, nincs teljesítménykényszerem az olvasás terén. Illetve van, de idén nagyon igyekszem kontrollálni magam. Így se mindig sikerül. 


A könyvtár egy kincsesbánya!


Ezeket a könyveket olvastam 2018. szeptemberében:


  1. Daniel Kalder: A pokoli könyvtár
  2. Matt Haig: Miért érdemes életben maradni?
  3. Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország
  4. Ryan Holiday: The Obstacle Is the Way
  5. Paulo Coelho: Hippi
  6. Agatha Christie: Találkozás a halállal
  7. Lynda Balslev: A Fika kicsiny könyve
  8. Göran Everdahl: Lagom
  9. Kevin Horsley: Unlimited Memory
  10. Walt Disney – Az Oroszlánkirály
  11. Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító
  12. Sarah Andersen: Macskapásztor
  13. Catherine Price: Digitális detox
  14. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
  15. Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez


Offline olvasónaplóm szerint ebből 6 kindle e-könyv volt, míg 9 hagyományos kötet. Az Oroszlánkirályt ti is ismerhetitek, ezt lehetett most 99 forintért megvenni az újságosoknál. 

A kis herceg pedig Poket zsebkönyv, nálam az első ilyen kiadvány. Szép, színes, tényleg mobilnyi méret, és ami érdekes még benne, hogy új fordítás. Néha meghökkentően más, mint a régi, Rónay György munkája. Példának okáért az ikonikus: Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.  Az új változatban: Jól csak a szívével lát az ember. A lényeg a szemnek láthatatlan. 

Kicsi különbség, de érezhető, meglepetést keltő olvasás közben. 

Új szerzemények a hónapban, köszönöm Jaffa kiadó!

A fenti négy könyvből már kettőt elolvastam, a Lagomot és a Fikát, ez utóbbi a kávészünet svéd neve.
A könyvtáriak közül a harmadát már végigbogarásztam a Harry Potter kiállítás könyvnek, ebből nyilván lesz majd blogbejegyzés is ;)


Sok jó olvasmányélményt, mesés októbert kívánok Nektek!

Share:

2018. szeptember 28., péntek

Göran Everdahl: Lagom


FÜLSZÖVEG:

Nincs ​jobb a pont jónál! Ez a velős mondás a svédek életszemléletének mottója. Ez a lagom, amely napjainkban egyre népszerűbb szerte a világon, és ami a gyakorlatban azt jelenti: se túl, se túl kevés, azaz pont elég. Elég lesz egy pohár bor, nem kell több csillogó gömb a karácsonyfára, és ne dobjuk el az autónk kulcsát. De nem kell átesni a ló túloldalára sem. A lagom nem azt jelenti, hogy nem iszunk egy korty rozét sem az ebédhez, nem díszítjük fel a fenyőfát, és kizárólag biciklivel közlekedünk. A lagom a tudatos mértékletesség hirdetése és dicsérete, amelynek a svédeknél évszázados hagyományai vannak.

Göran Everdahl szellemes és humoros könyvében a lagom fogalmát elemzi, és azt, hogyan valósíthatjuk meg, juttathatjuk érvényre az életünkben: munkánkban, étkezésünkben, öltözködésünkben, szűkebb és tágabb környezetünkben, utazásainkkor. A lényeg, hogy úgy fogyasszunk, úgy élvezzük ki az élet minden örömét és szépségét, hogy ne okozzunk túl nagy kárt a környezetünknek. Everdahl megírja Lagomország történetét, az előzékeny vikingek korától kezdve egészen napjainkig, kiemelve az olyan mérföldköveket, mint a pukedlisztrájk, a tegezőreform, az alacsony alkoholtartalmú sör és a népszavazás az atomenergiáról. Kellő iróniával viszonyulva önmagához és honfitársaihoz vizsgál olyan svéd szívügyeket, mint a fika, azaz a szertartásos kávészünet, a félkilónyi csipsszel feldobott pénteki lazítás és idill, a külföldieknek megrázó élményt jelentő Luca napi ünnepségek, vagy Harisnyás Pippi és Ingmar Bergman.

De nem vagyunk egyformák. Ami az egyik embernek jó, a másiknak talán nem az. Mindenkinek meg kell tehát találnia a maga lagomját, személyre szabott életstílusát, és meghódítania saját Lagomországát. Talán nem lesz tökéletes (a tökély a lagom ellentétje!), de egyensúlyt teremthet a munka és a magánélet, az egészség és a torkosság, az öröm és komolyság között. És akkor valóban nem lesz jobb a pont jónál!


A KÖTET KAPHATÓ A  KIADÓNÁL -20% KEDVEZMÉNNYEL :))





"A lagom azon néhány svéd szó egyike, amelyeknek nincs pontos megfelelőjük más nyelvekben (az ombudsman a másik), és általában úgy fordítják, hogy „se túl sok, se túl kevés”. És ez így helyes is. De a gyakorlatban a lagom majdnem mindig állásfoglalás a mértéktelenség ellen.
A „nincs jobb a pont jónál” a gyakorlatban azt jelenti: ELÉG. Elég lesz a bor, nem kell több csillámpor a fenyőre, és az autómárka mintha egy cseppnyivel többet fogyasztana a kelleténél. Nincs jobb a pont jónál. 
De mindez a másik irányba is működik. A lagom nem azt jelenti, hogy egy korty vörösbort sem isszunk az ebédhez, hogy egyáltalán nem díszítjuk a karácsonyfát, vagy hogy kizárólag biciklivel közlekedünk. Hiszen ez is túlzás lenne. Ismét csak: nincs jobb a pont jónál."


Már megint egy újabb könyv a skandinávok életmódjáról, nem unják még? – kérdezik sokan a molyon is, Goodreads-en is. Hát úgy néz ki, hogy se a könyvkiadók nem tartják uncsinak a témát, se az ilyen svéd, skandi bolondok, mint én ;)
Sőt, azon gondolkodtam, hogy jó lenne elkezdeni legalább a lagom és fika témával kapcsolatos könyveket gyűjteni. No, de amíg ez a vágyálom megvalósul, hoztam nektek egy kis ízelítőt a legutóbbi lagom kiadványból.

Rólam lehet tudni, hogy úgy bármit lelkesen olvasok, ami a svédekkel kapcsolatos, noha a nyelvtudásom még mindig a teknős (sköldpadda) fenekénél jár.
Valamikor még gyerekként is csodáltam az Abbát, aztán jött a rendszerváltás után a Roxette mániám, ami tartósnak bizonyult. Az internet elterjedésével ismerkedtem meg a svéd nyelvvel, de csak az utóbbi két évben tanulom, önállóan, ahogy időm engedi.

Számomra a svéd kultúra is izgalmas, és ebben erős ez a kötet, hogy rengeteg apró sztorit mesél el a svédekről a kívülállóknak. 
Például a lagom szó eredetét, ami a mondák szerint még a vikingekhez kapcsolódik.
Ültek a harcosok a győztes csata után a tábortűz mellett, és egy kupa mézsörön osztozkodtak. Az volt a szabály, hogy mindenkinek lagom kellett innia, hogy laget run (a körben) jusson a többieknek is a sörből.



Forrás.


Varázslatos történet, kár, hogy nem igaz a monda. Nem úgy, mint a többi sztori, például a nagyon vicces karácsonyi kacsaóra.

Sarkkörhöz közeli ország lévén, karácsonykor korán esteledik Svédországban, és a televízió minden évben ugyanazt a műsort adja le, 1958 óta. Donald kacsa és a többi Walt Disney mesehős kalandjait, három órán keresztül. Vicces módon a svédek pedig nézik, mégpedig családilag együtt. 1982-ben egy tévészerkesztő ki merészelte cserélni az egyik kisfilmet, hát iszonyatos tiltakozáshullám lett az eredménye.

De Svédország az a hely, ahol a miniszterelnök is busszal utazik, sőt ahol Mona Sahlin miniszterelnök-helyettesnek két Toblerone csokoládé miatt kellett lemondania.  Mert állami Eurocarddal fizette ki őket, ami sok minden, csak nem lagom.

Ehhez hasonló sztorik kaptak helyett a nagyon színes könyvben, aminek természetesen a belső borítása sárga-kék. Rengeteg infografika díszíti, ebben hasonlít Meik Wiking Hyyge-jére. 
És a humor is olyasféle, öniróniával jócskán megspékelt a szöveg. Ami nem is csoda, Göran Everdahl újságíró és filmkritikus, bejáratott stílussal, részletes mondanivalóval. 



https://www.ewerlofs.se/


"Eddigi életem legsúlyosabb letolását akkor kaptam, amikor véletlenül egy taxira várakozó sor elejére álltam. És 1984-ben az anyám majd belehalt a szégyenbe, amikor történetesen egy buszon utazott Olof Palme miniszterelnökkel – a svéd miniszterek magától értetődően buszoznak! –, és úgy tűnhetett, mintha fizetés nélkül szállt volna fel. A busz dugig tömve volt, és egy megállónál anyám kénytelen volt leszállni, hogy leengedje néhány utastársát. Palme nem látta, hogy anyám leszállt, csak azt, amikor visszaszállt, és nem fizetett. És a miniszterelnök rámeredt anyámra. Rettenet."





Hogy mi a lényeg?

Hogy a lagom, a pont jó a középút próbál lenni, de benne élni, megélni talán könnyebb, mint ami kívülre látszódik.
Mert ugyebár a fikához, a kávészünethez, a lagom életérzéshez, a se nem túl sok, se nem túl kevéshez azért nagyon sokat hozzátesz a biztonságos háttér, amiben a svédek élnek.

Igazából lehetetlen exportálni ezt az életmódot, és nem csak azért, mert a lagom mindenkinek más középút.
Hanem mert ez az életmód szorosan összefügg a társadalmi, oktatási, politikai, egészségügyi berendezkedésekkel, és bizony azt még a 17. században kezdte el megalapozni Axel Oxenstierna gróf.
Az ő meglátása szerint „meglehetősen csekély értelem kormányozza a világunk sorsát”, ezért igyekezett egy olyan társadalmat létrehozni, amely ellenálló a hóbortokkal szemben, a korrupció ellen.
Főként a hatalommal bírókkal kapcsolatban próbálta minimalizálni a kárt, amivel próbálkoztak, azóta is próbálkoznak.



"Az amerikai cukrászkultúra a dagadó muffinokkal és a vécéfedő méretű cookie-kkal meghódította a világot. A svédek először meghökkentek: egyetlen cookie négy-öt hagyományos aprósüteménynek felelt meg. Amint a sokkhatás elmúlt, megkóstoltuk. 
Cukormázzal."



Én rengeteget nevettem ezen a könyvön, és nagyon klassz két napot töltöttem vele, mert igazán élmény volt a sok színes rajz, grafika, ami díszítette.
A kultúráról szóló apró sztorik egy jó részét persze már ismertem, de azért volt benne újdonságot jelentő történet is.
Tömegközlekedéshez nem ajánlom, a fenti cukormázas poénon úgy röhögtem a buszon, hogy mindenki azt hitte megbolondultam :))

Az Abba-nak annak idején volt egy csomó jó száma, meg volt az első, a nem túl komoly, odaszurkálós szövegű Waterloo.
Na, ez a lagom könyv a dúdolható sláger a skandináv életmód témakörben.

Jó szórakozást kívánok hozzá, még pár idézet felkerült a könyv moly adatlapjára:





Köszönöm a könyvet a Jaffa kiadónak!
Share:

2018. szeptember 26., szerda

Paulo Coelho: Hippi


FÜLSZÖVEG:
Aki ​igazán meg akarja ismerni önmagát, annak először a világot kell megismernie

Paulo, a lázadó brazil ifjú Amszterdamban összefut Karlával, a holland lánnyal, aki őt szemeli ki arra, hogy közösen Nepálba utazzanak. 
Manapság, amikor minden arról szól, hogy fogyasztói igényeinket kielégítsük, talán nehéz elképzelni, hogy valaha fiatalok egy csoportja szembeszállt az anyagi javakat halmozó szülőkkel, és a régi normáktól elhatárolódva felépítette saját kis világát. Többen indultak el egy kemény, fapados buszon Ázsia ismeretlen tájaira. Kalandos útjuk során nemcsak a veszélyekkel, hanem az előítéletekkel is szembe kellett nézniük. Hiszen mindenki drogmámorban fetrengő léhűtőket látott bennük. 

Paulo Coelho regényéből – mely a szerző élményekben gazdag élettörténetéből is jócskán merít – megtudhatjuk, hogy itt saját utat kereső fiatalokról volt szó, akik alapjaiban szerették volna megrengetni a világot, hogy visszatalálhassanak az ősi filozófiákhoz. 
A népszerű író ezúttal a hippik izgalmas zarándokútjáról, valamint egy rendhagyó szerelmi történetről mesél.



A KÖTET ITT VÁSÁROLHATÓ MEG A LÍRA OLDALÁN KEDVEZMÉNYESEN! :)





Mindig el szoktam mesélni, hogy egy-egy könyvet miért veszek a kezembe, és ez most is így lesz.
Coelho önéletrajzi ihletésű regénye azért került sorra nálam, mert kíváncsivá tett az az extra hiszti, amivel a magyar olvasók reagáltak az új könyv megjelenésére.

Sokan szeretik a brazil írót, de legalább ugyanannyian utálják, mégpedig meglepő módon hevesen. Ez utóbbi energiapocsékolás egyfelől érthetetlen számomra, másfelől, meg őszintén, mennyi az esély arra, hogy a negatív visszhang elér Brazíliáig? 😜
Azt sem igazán értem, hogy miért kell oly hevesen támadni a kiadót, a könyvkiadás meglehetősen tőkeigényes biznisz, nem az az elvárható, hogy erős legyen a marketing?

No, mindegy, Spongya Bobot az előzményekre, és maradjunk szorosan a könyvnél, hogy nekem mennyire tetszett.
Coelhotól én eddig két művet olvastam, a szintén megosztó Alkimistát, és a Veronika meg akar halni-t. Nekem mindkettő tetszett, de szigorúan nézve, nem azonos olvasóközönségnek készült, és egyik sem való a tágabb értelemben vett mindenkinek.
Az Alkimista nagyon ezoterikus, míg Veronika meglepően eklektikus fejlődésregény.

Én a Hippit sem javasolnám mindenkinek  elolvasni, a rajongók úgy is kézbe veszik, a fanyalgók viszont nem biztos, hogy elhiszik nekem: én nem bántam meg, hogy a kezembe került az elektronikus változat, nem volt ez rossz könyv. :P
A történet két szálon játszódik, egyfelől Karla, a holland lány szemszögéből, másrészről Paulo Coelho fiatalkori emlékeiből.
A lány igazi harcos feminista, meglepően konzervatív hippi, hisz a nemek közti és társadalmi egyenlőségekben, bátor, szókimondó, akaratos.
Paulo is tudja kötni az ebet a karóhoz, de engedékenyebb, simulékonyabb, hisz a végzetben, és hagyja magát vezetni általa.

Karla ötlete az, hogy szálljanak fel egy Nepálba induló turistabuszra, de Paulo múltját már a találkozásuk előtt is alaposabban megismerjük.
A legfurcsább, rémisztőbb kaland akkor esik meg a fiatalemberrel, amikor rendőrök verik napokig, mert kommunistának, rejtőzködő felforgató elemnek vélik. Kis híján agyonverik érte, nem is csoda, hogy szinte elmenekül Dél-Amerikából.


A buszút során több más résztvevő múltjába is belekóstolhat az olvasó, tényleg izgalmas, hogy mennyire különféle emberek ülnek össze a hippik közzé.

Nagyon tetszett az angol sofőr története, aki eredetileg orvos volt, Afrikában számtalan faluban segítette a bennszülötteket, és már le akart telepedni Dél-Afrikában, mikor megtalálta őt pár angol ügynök. Megpróbálták beszervezni, kémnek, hírszerzőnek, besúgónak... ez igazából nem derült ki ténylegesen.
Az angol  orvos inkább a félig illegalitást választotta életként, mint azt, hogy valaki mindig a markába tartsa.
De érdekes volt a francia apa, egyetemista lánya páros is, a lány az 1968-as egyetemi lázadások után indult a nagyvilágnak, az apja pedig azért, mert épphogy túlélte az infarktust.

Ahogy a hippikkel halad előre a busz Európában, egyre több kellemetlen, félelmetes kalandjuk volt, ha csak rendőrök vizsgálták át a buszt, az még hagyján, de mikor Ausztriában majdnem meglincselik őket, mert jöttmentek, mert a hagyományos társadalomból kilépett tagok, az volt a könyv egyik mélypontja.

Nem tudom, hogy Coelho életében mi volt az apropó, amiért megírta ezt a művét, de nem nehéz felfedezni a mai menekültekkel teli világban a párhuzamot a kívülálló hippikkel. A turistabuszt és a hippiket megelőzte a szabad szerelem, szabados szex, tisztálkodás mellőzésének rossz hírneve.
Pont mint ahogy manapság minden menekült elvágja a torkunkat, ötpercenként megerőszakol minket, vagy eladja lányainkat, fiainkat rabszolgának, kirabol minket, és még a fejünkre is sz@r. Ja, és legfőképpen, elfelejtettem: nem tiszteli a rendet, a törvényeinket, vallásainkat, ingyenélő.
Ennyiszer nem is lehet meghalni, ahány nép ki akarja irtani a Földet, amennyi világvége eljön a média és politikusok szerint, de mindegy...


 Coelho bácsi hippiként ;)
forrás- https://twitter.com/paulocoelho/status/968954960871292928


Mint említettem már, a történet nagy része nem volt rossz, csak a vége volt túlzás.

Egyfelől Karla az örök szerelméről biztosította Paulót, "Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy tudok valakit szeretni, ahogyan téged" - boá-boá, én el lettem volna a romantika nélkül, köszönöm szépen. Meg szexjelenet nélkül is, az minek kellett bele, tiszta rejtély számomra.
Viszont az LSD utazásos rész jócskán vicces volt, mondjuk eddig sem éltem droggal, de már tudom, hogy biztosan el fogom kerülni :D

A másik felesleges kitérő meg az ezoterikus, szufista szál volt, merthogy Coelho a kerengő derviseket ment megkeresni Törökországban, illetve a misztikus költő, Rumi tanítványait kutatta.
Meg kell vallanom, mikor a dervissel elkezdtek magasröptű elmélkedéseket folytatni a beavatottság mikéntjéről - én ott lapoztam, egyet, kettőt, sokat.

"- Meg akarom ismerni a szufizmust. Tanítóra van szükségem.
– Akkor keresd az Igazat! Igyekezz mindig a közelében maradni, akkor is, ha bánt, akkor is, ha sokáig hallgat, vagy ha nem azt mondja, amit hallani szeretnél. Ez a szufi út. A többi csak szent szertartás, ami tovább erősíti az eksztázist, de ahhoz, hogy részt vehess rajtuk, meg kell térned az iszlám hitre, amit őszintén szólva nem javasolok: nem érdemes áttérni egy vallásra csupán a szertartásai miatt. "


Úgyhogy négy csillagot, a kötet 70%-ig biztosan érdemel a történet, a maradék pedig tényleg az elszánt rajongóknak jó.



Köszönöm az ekönyvet az Athenaeum kiadónak!

Share:

2018. szeptember 24., hétfő

A hét verse - Szabó Lőrinc: A kíváncsiság




Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A 
mindenség tündöklő titkaira, 
arra, ami adat és gondolat 
s ami csak villózik e név alatt, 
a képre kint, a tükörképre bent, 
s amit a tükör önmaga teremt. 
A valóság üres kereteit 
építgettem, mint méh a sejtjeit, 
s vártam, amit majd a tapasztalat 
gyűjt bele, a mézet, az igazat. 
És gyúltak bennem álmok és csaták, 
hitek próbái, pörök, kritikák, 
szedtem magamban, okkal, oktalan, 
ami jött, por, mag, pelyva, színarany: 
száz éden zárult, nyílt száz új szezám, 
s csak én maradtam igazi hazám, 
én, a néző… Azt adja a világ, 
amit belelát a kíváncsiság.

***

Vers forrása:
Boglarina karca.

Share:

2018. szeptember 22., szombat

Matt Haig: Miért érdemes életben maradni?

FÜLSZÖVEG:

A ​huszonnégy éves Matt Haig világa egyik pillanatról a másikra összeomlott. Egyszerűen nem látta, hogyan tudna tovább élni. Ez a könyv annak története, hogyan jutott túl a krízisen, hogyan lett úrrá a betegségen, ami majdnem tönkretette, és hogyan tanult meg újra élni. 
A Miért érdemes életben maradni? nem csupán egy memoár, hanem megható, vicces és örömteli vizsgálata annak, hogyan éljünk jobban, szeressünk jobban, és hozzuk ki a legtöbbet az életből és önmagunkból.

Matt Haig (1975) angol író, újságíró, számos díjnyertes felnőtt- és ifjúsági regény szerzője. Könyvei közel harminc nyelven olvashatók. Feleségével és két gyermekével Yorkban él.
„Utálom a depressziót. Félek tőle. Sőt, rettegek. Ugyanakkor a depresszió tett azzá, aki vagyok. És ha nekem ez az élet érzésének ára, akkor ezt az árat kell megfizetnem. 
Elégedett vagyok pusztán azzal, hogy vagyok.”




Nem mindegyik íróról tudom biztosan, hogy miként, miért került a látókörömbe, de Matt esetében viszont igen.
A depresszióról szóló könyve igen felkapott volt tavaly, ellenben én nem szeretek mainstream lenni, meg nem is tudtam, hogy mennyire szólhat ez a mű bárkinek.

Tehát Matt neve egészen idén nyárig talonban volt nálam, amikor a twitteren megláttam tőle egy kiírást. A testkép zavarokkal foglalkozott, főleg azt veti rendszeresen és nagyon helyesen a bulvárlapok szemére, hogy sipákolnak azon, hogy betegek a kamaszok, túl sok az anorexiás, de csak XS méretű modelleket tesznek címlapra, már amikor épp nem photoshoppolnak.

A fent bemutatott I am the beach című poszt volt az, ami megtörte nálam a jeget. Már nem tudom, hogy melyik twitteres ismerősömnek köszönhetem az élményt, de elolvastam ezt az oldalt, és instant szerelembe estem Matt-tel.

https://twitter.com/matthaig1/status/1010480954194964481


Az angolul kevésbé tudóknak mesélem, Matt itt a strand nevében írt, hogy a strand már ezer és ezer éve ott van a helyén, a tenger, tó, bármely víz partján.
A közhiedelemmel ellentétben, nem muszáj strand alakra (beach body) gyúrni, mert a strandnak jó az ember úgy, ahogy van. Soványan, kövéren, fehéren, vörösre égetten, bármilyen testalkattal, hajszínnel, tetkóval, a nélkül.

A strand téged vár, nem a tökéletest.




Szerintem ez a gondolat, ötlet alapvető változásokra ösztökli az embert, és nekem végtelenül szimpatikus volt. Végre valaki, aki biztosan két lábon áll, nem szállt el a sikertől, nem próbál uborkafára kapaszkodni, küzd a kinézetmániákus világunkban a természetes, natur dolgokért.
Hát persze, hogy kíváncsi lettem az előző felnőttkönyvére, mégpedig eredetiben, angolul, - aztán a fordítást is imádtam.

 És igen, azt is meg kell mondanom, mert hozzátartozik a teljes képhez: habár nem voltam depressziós nyáron, de megérintett a szele. Matt könyve volt ez egyik segítség, amivel küzdöttem a sötét gondolatok ellen.





A fülszövegben már szerepel, ez a kötet a depresszióról szól általánosságban, de főként a szerző szemszögéből. Ha nagyon pontosan akarom jellemezni a művet, akkor azt kell írnom, hogy ez egy intim és intenzív könyv, érzelmes és nem mindig derülátó.

Sőt, nem kecsegtet semmi jóval, az igazságot írja le, hogy bizony a depi, mint mentális betegség hajlamos elkísérni a szenvedő alanyát annak élete végéig. Számtalan pillanatban fenn állhat a veszély, hogy visszatér a Churchill által fekete kutyának nevezett probléma, mert vannak élethelyzetek, amik előidézhetik. Például a stressz, veszekedések, idegesség, időjárás, közösségi média, hírek, de akár ételek is fokozhatják a depire való hajlamot.

És hogy mi segít?
A mozgás, legyen az séta, futás, jóga, meditáció, úszás, egészséges étrend, napfény, olvasás, barátok, háziállatok, úgy általában a lelassulás. Valamint segít, ha beszélünk, írunk a problémáról, persze nem mindegy, hogy kihez fordulunk a gonddal.




Nekem sok-sok gondolat nagyon tetszett a könyvben, párat le is fotóztam ide nektek, de én is egyetértek azzal, hogy az egyik legnagyobb gond a betegségre való legyintés, vagy stigmatizálás.
Ez egy komoly probléma, pláne akkor tud súlyos baj lenni, ha kapcsolódik hozzá még a magányosság érzete is. Olyankor borulhat a bili, hogy a depressziós eljut az öngyilkosságig :((

Ez az előző kép is pont erről a legutolsó utáni pillanatról vall, Matt is állt már egy szikla szélén, tizenkilenc éve és azt fontolgatta, hogy véget vett mindennek. Három ember szeretete tartotta életben.

Mások, mikor megkérdezte a követőit twitteren, különböző okokat írtak, hogy miért érdemes életben maradni: a családot, barátokat, ismerősöket, kisállatokat legtöbben.
Volt egyvalaki, aki azt írta, hogy az ő öngyilkossága esetleg mást sodorhat depresszióba, és azt biztosan nem akarja.




Kinek ajánlanám ezt a könyvet?

Természetesen azoknak, akiknek a fekete kutyához már volt szerencsétlenségük.
De ugyanígy a depressziósok családtagjainak, rengeteget lehet tanulni a betegségről, mert számos leírása roppant kifejező, így könnyebb azonosulni a beteggel.
És szívesen ajánlom emberekkel foglalkozóknak, szociális munkásoknak, pedagógusoknak.

A poszt végére pedig ideteszem a legkedvesebb gondolatomat, amire emlékezni fogok én is:
a depi olyan mint egy felhő, ez ember pedig az ég.
A felhő nem létezhet ég nélkül, de az ég létezhet felhő nélkül. 





Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy nálam ez lesz 2018 legjobb ismeretterjesztő könyve :)
Twitteres brancstól pedig nyilvánosan kérek elnézést, amiért szinte Matt minden posztját újraosztom. 


Share:

2018. szeptember 19., szerda

Daniel Kalder: A ​pokoli könyvtár


FÜLSZÖVEG:

Keservesen ​szórakoztató utazás a huszadik század diktátorirodalmába, melyből kiderül, hogy a könyvek néha ártani is tudnak az emberiségnek. 
A diktátorok már a Római Birodalom idején is írogattak, a huszadik században azonban soha nem látott mennyiségben és példányszámban robbant ki belőlük az üres szóáradat a (néha szó szerint) rabul ejtett közönségre. A műfaj titánjai – többek között Hitler, Sztálin, Mussolini, Homeini és Mao – elméleti munkákat, eszmei kiáltványokat, verseket, emlékiratokat, sőt, esetenként romantikus regényeket írtak, megalkotva ezzel a diktátorirodalom agyzsibbasztó hagyományát. 
Hogyan vált az irodalomtermelés a rezsimek működtetésének fontos részévé? Mit árulnak el ezen alkotások a diktátorok lelkivilágáról? És hogyan okozhat az írás és az olvasás maradandó károkat?

Ha van könyvtár a pokolban, annak tömött polcai az elmúlt évszázad leghírhedtebb alakjainak műveitől roskadoznak. A szerzők több millió ember halálát okozták szavaikkal, saját gondolataik fontosságába vetett hitük mégsem ingott meg egy pillanatra sem. Talán nem csoda, hogy – mint azt Kalder bemutatja – több diktátor is íróként kezdte pályafutását.

A KÖTET ITT VÁSÁROLHATÓ MEG A LÍRA OLDALÁN KEDVEZMÉNYESEN! :)



Akadnak könyvek, amik a fülszövegük miatt hangoznak izgalmasnak, de vannak olyanok, amik a címükkel keltik fel egy könyvmoly figyelmét. Szerintem nem én vagyok az egyetlen könyvtárosnak tanuló, eljövendő könyvtáros, aki ugrik szinte minden olyan műre, aminek az elnevezésében a könyv, vagy könyvtár szó szerepel. 
De Kalder kötetének már a leírása is érdekfeszítő, azt hiszem, minden értelmiségi próbál rájönni a titokra, hogy mitől, hogyan lehetett vonzó a diktátorok szava nemzetek, népek számára, hiszen a múlt megfejtése magában hordozza a jelenre, jövőre való felkészülést. 

Sajnos Daniel Kalder sem volt képes megfejteni eme talányokat, hiába rágta át magát a fellelhető összes diktátorirodalmon. Könyvmolyként az elhivatottsága előtt muszáj megemelnem a képzeletbeli kalapomat, én nem bírtam volna ki már Lenin rengeteg művét sem, hát még a további „alkotókat”
Csak a válogatott bibliográfia a könyvben kitett 14 oldalt, de mivel számos elemet a fordító jelölt a magyar címmel, számomra nem derült ki, hogy Kalder vajon eredetiben olvasta-e őket, vagy az angol fordításukat?
Mindenesetre több mint 200 mű szerepel a válogatás listán, hat évig írta a szerző A pokoli könyvtárat.

És hogy miért? A bevezetőben úgy fogalmazza meg, hogy éppen azért, amiért George Mallory megmászta a Mount Everest-et, ott volt a hegy. Éppen így ott volt Kalder előtt egy probléma, nevesítve az, hogy mitől válik egy író diktátorrá, vagy mitől válik az irodalom agyzsibbasztó gondolatok szócsövévé. 

Így született meg egy igen vaskos kötet, a maga kis 460 oldalával azt hihetnénk, hogy borzalmasan száraz, kíméletlenül lehúzza az olvasót, de meglepő módon, a feléig pontosan az ellenkezője igaz erre a könyvre - haladós, szórakoztató iromány.
A mű négy nagyobb részre oszlik fel, körülbelül a kötet felét foglalják el a nagy, híres nevek: Lenin, Sztálin, Mussolini, Hitler és Mao.
Az utolsó négy név rettegett tetteit nem igazán kell magyarázni, viszont Leninnel kapcsolatban sokáig az volt a kánon, elterjedt vélekedés, hogy jóságos atyja volt a szocializmusnak.

Érdekes módon a Szovjetunió felbomlása után már lehetett arról nyíltan beszélni, hallani, hogy Sztálin idejében hány millió elvtárs halt meg ilyen-olyan módon. Lenin halála után azonban még egy ideig lehetett olvasgatni számottevő irodalmi termését, amely 45 kötetre rúgott, de a levelezéseit, rendeleteit Sztálin titkosította több évtizedre.
Csak az utóbbi években derült ki, hogy a Kalder szerint fotelforradalmárnak nevezett Ivan Iljics bizony a vörös terror lelkes prófétája és irányítója volt, akinek véres terveit pedig éppen Sztálin valósította meg.



A nagyok után következnek Kalder könyvében a kisebb diktátorok, autoriter vezetők, a Zsarnokság és mutáció című szakaszban Salazar (Portugália), Franco (Spanyolország), Csojbalszan (Mongólia), Atatürk (Törökország), Kadhafi (Líbia), Hodzsa (Albánia). 
Őszintén szólva, nálam valahol biztosan kimaradt az a történelmi tanulmányaim során, hogy Mongóliának vagy Albániának diktátor vezetője lett volna, holott belegondolva, a nagy testvéri szovjet szomszéd hatása miatt ez valahogy természetesnek kellett volna tűnnie. Szóval okulni jócskán lehet Kalder könyvéből, de ezek a fejezetek bizony már nagyon nyögvenyelősek voltak.

A harmadik nagyobb szakaszban, a Felbomlás és megbomlásban pedig következnek a végső kíméletlen döfések, talán nem véletlenül az az egyik fejezet címe: Éjfél a dögunalom kertjében.
Észak-Korea ura, Kim Dzsongil után Castro és Szaddám Huszein az emlékezetesebb, nagyobb név, Castro még szórakoztató is, az USÁ-t cséplő szövegeivel. 
De muszáj megmondani az igazat, Kalder innentől szerintem már csak a történelem elhivatott rajongóit képes lekötni, az átlag olvasót nem. Hiába olvasott el annyi könyvet, ha a saját művének szerkezete nem jó, ha nem tudja folyamatosan fenntartani az érdeklődést. 
A pokoli könyvtárat úgy kellett volna megszerkeszteni, hogy egy nagy név – utána pár kicsi, megint egy nagyobb híresség, ismét pár kisebb diktátor, stb. 
Így ebben a formátumban, nagyon hullámzó, egyenetlen élményt nyújt Kalder könyve, hol borzasztóan leköti a figyelmet, hol teljesen elveszti az olvasót. 


"Ahhoz, hogy arányaiban tisztán lássunk, tudnunk kell, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Pártnak 1907-ben megközelítőleg 150 000 tagja volt. A szkopt világvégváró orosz szekta, amelynek tagjai szerint akkor jön el a megváltás, ha sikerül 144 000 embert kasztrálniuk, ugyanekkor körülbelül 100 000 tagot számlált. A marxizmus tehát még addigi legjobb pillanataiban sem volt sokkal vonzóbb, mint a herék forró vaslap közötti összemorzsolása, a szkoptok ugyanis ezt a módját választották a világvége siettetésének."


"A legtöbb könyvük az unalom végleteibe tett kirándulásnak számít, a kommunista levelek mégsem voltak teljesen végzetesek. Na jó, nagyrészt azok voltak, halálosan unalmasak, de az „elméleti” szófosás hatalmas járványának peremén az ember néha megpillanthatott néhány mutáns alakot, egy púpos sziluettjét vagy egy háromfarkú kutyát, amelyek mind szabadon kószáltak a város falain kívül, ahová Moszkva keze már nem ért el."


Nem véletlenül hoztam ezeket az idézeteket, bár hozhattam volna igazából bárhonnan a könyvből, mert átitatja egy állandó szarkazmus. 
Ilyen lenne, ha Perselus Piton könyvet írna más varázslókról – körülbelül ez a legjobb, és legszemléletesebb jellemző, amivel illetni tudom Daniel Kaldert.

Az a nagy helyzet, hogy ez néha bocsánatos bűn, mert kell is némely alanyokkal szemben a szerzői távolságtartás, az előzőleg említett Lenin, vagy Sztálin esetében ezzel nem volt gondom.
Viszont a kevésbé ismert diktátorok kapcsán ez már problémás lehet. Hiszen az olvasó nem biztos, hogy egyébként tudna, akarna véleményt foglalni teszem azt Atatürk-ről, akiről viszont már A pokoli könyvtár olvasása után lesz nézete, mégpedig Daniel Kalder szarkasztikus álláspontja. 
Mind néhány idézet kiválasztása nyomán, de pláne egy-egy félmondat kapcsán azt éreztem, hogy Kalder nem teljesen korrekt, nem tudósként közelített egy-egy diktátor felé, elfogulatlanul, átadva a felgyülemlett tudását, hanem ítélkezik is.

Példának okáért amikor Marxról leírja, hogy lúzer volt, vagy hogy Sztálin anyja, a könyvek és az olvasás tehet arról, hogy Sztálin egy véres kezű zsarnok lett.
(Merthogy Joszif elvtárs édesanyja kitartásának köszönheti, hogy ortodox iskolába járhatott, ahonnan papneveldébe került, csak aztán kezébe vett néhány radikálisabb olvasmányt. Többek között Marx, Engels és Lenin korai műveit.)
Elolvashatom én a Mein Kampfot, mivel eredendően nincs bennem vágy leigázni az emberiséget, nem leszek zsarnok,  - tehát az, hogy megtanultam olvasni, léteznek őrültek által írt könyvek, anyám taníttatott, még nem nevel diktátort sem belőlem, sem senkiből. A zsarnokságra eleve kell egy hajlam, nagyjából úgy, ahogy léteznek született szociopaták. Esetleg a hatalom szédíti meg a vezetőket, de ez meg ugyebár addig nem derül ki, míg a csúcsra nem érnek...
Ha pedig egy elmélet atyja nem lesz híres, csak a követői, alig egy tucatnyi ember áll a sírjánál, nem tud vagyont szerezni, az nem lúzerség, hanem mindennapos történet.




Fogom-e ajánlani, a kritikai megjegyzéseim után?

Meglepő módon, igen, mégpedig két okból. Egyfelől ha már más nem tette eddig még meg, ez a mű mindenképpen szerintem stílus- és korszakteremtő lesz a maga nemében, további történészeket, újságírókat, tanárokat fog arra indítani, hogy ők is elolvassák a diktátorok műveit, és elemezzék azokat ilyen-olyan szempontból.
A másik dolog pedig személyesebb ok, én szeretem ha egy bizonyos témáról sokféle véleményt, állásfoglalást elolvashatok, nem csak a történelemkönyvekét, a sajtóét, hanem egy valamely határozott nézetet, jelen esetben Daniel Kalder nézetét - még akkor is, ha nem értek vele egyet.
Komfortzónából kilépésnek, saját nézeteken túli ismeretek szerzéséhez elsőrangú kötet volt, összetett témájú, különleges stílusú olvasmány.



Köszönöm az ekönyvet az Athenaeum kiadónak!





Share:

2018. szeptember 17., hétfő

A hét verse - Nagy László: Csönd





Nagy László: Csönd


Táncol a csönd fehér tarlón, 
trombitája égszin virág, 
hatalmától megnémulnak 
nádasok és bölömbikák.

Táncol a csönd háztetőkön, 
fáradtaknak jó az álom, 
ablak alatt, kertek alatt 
csukott szájjal danolászom.

Táncol a csönd, bejár minden 
gödröket és szegleteket, 
harmat esik, szívem fázik, 
hajt a bánat leveleket.

Borzasodik fehér kutyám, 
felettünk a bánat fája, 
szemeinkben bolond hűség, 
hallgatunk a nagyvilágba.

***

Vers forrása:
moly.
Share:

2018. szeptember 14., péntek

S. J. Scott: A szokás hatalma




FÜLSZÖVEG:

Azt ​mondják, a sikerhez vezető út, ha az ember jól választja meg a szokásait. 
Most azt gondolod, hogy új szokásokat felvenni nem könnyű, sőt hosszú és sok energiát felemésztő kihívás. De nem hallottál még a szokás-csoportosítás módszeréről, amivel Te is gyorsan átformálhatod napi rutinodat, és ezzel együtt megváltoztathatod a teljes előtted álló életedet.

A szokás-csoportosítás lényege, hogy szinte láthatatlan, apró változásokat és rituálékat viszünk a mindennapjainkba. A szokás hatalma című könyvből 127 gyorsan elsajátítható „jó szokást” ismerhetsz meg, melyek iránymutatóként szolgálnak sajátjaid kialakításához.

Építsd be és használd őket! Hamar tapasztalni fogod, hogy ez a technika azért kiemelkedően hatékony, mert elkerüli a sok stresszt, amit akkor éreznél, ha egyszerre több dolgon próbálnál változtatni. 
Vajon belefér-e a napjaidba mindez? Ha attól tartasz, hogy megmaradsz majd az elmélet szintjén, és soha nem fogod tudni egyedül megvalósítani a könyvben olvasottakat, tudnod kell, hogy a kötet kezedbe adja azokat a bevált eszközöket is, amikkel motivált és következetes maradhatsz. 
Még a legfeszültebb időszakokban is fogsz találni időt és energiát arra, hogy betartsd az újonnan felhalmozott jó szokásaidat. Csak vágj bele, és az eredmény nem marad el!


Úgy nagyjából másfél éve foglalkozom alaposabban a szokások formálásával, Scott könyve - ha jól számoltam-, akkor 15. a sorban, ami ezzel a témával foglalkozik. Persze ebben a tizenötben bőven volt kindle könyv, vagy csak pszichológiai tárgyú kötetek, amelynek egy része foglalkozott a rutinokkal, de beleszámoltam az igazi Szokások hatalmát is, Charles Duhigg: The Power of Habit-ját.

Merthogy eredetileg Scott könyve a szokások csoportosításáról szól, ahogy a fülszövegben szerepel helyesen - számomra kicsit rejtély, hogy miért lett egy másik könyvhöz hasonló címe. 
No de, ha csak a megnevezésében hasonlítana, nem is lenne vele gond, az viszont már probléma, hogy kevés benne az eredeti, egyedi tartalom. 

Pontosan én, aki már egy tucat ilyen művet vettem kézbe, jól meg tudom ítélni, ha újabb szokásokat taglaló kötet kerül a kezembe, hiszen van mihez méricskélnem. 
Scott a bevezető fejezetekben felosztja a rutinokat háromfelé, a már ismert kulcsfontosságú szokásokra (keystone habits), támogató szokásokra (support habits) és elefánt szokásokra (elephant habits).

http://www.lmicanada.ca/blog/you-are-what-you-do.aspx


Keystone habit, azaz kulcsfontosságú rutin az, ami megváltoztatja az ember életét. Ez lehet extra nagy lépés, például a cigaretta elhagyása, a vegán étrend, napi 10 ezer lépés séta, de lehet jóval kisebb, elsőre kevésbé látványos szokás is. 
Kicsinek tűnik, de nagy változást képes okozni, ha például nem fogyózunk, csak nekiállunk írni, hogy mit eszünk, azaz evési naplót vezetünk. Mert hát a sok pici összeadódik, meggondolja az ember, hogy most akkor azért vegyem elő a jegyzetfüzetemet, és kezdjek el magyarázkodni, mert megeszem egy szelet sütit, vagy inkább lemondok róla? 
Persze, egy ilyen kis napló úgy ér valamit, ha minden egyes tétel szinte azonnal belekerül, és nem úgy, ahogy Scott javasolja, hogy a nap végén írjunk le mindent.
Ki emlékszik pontosan minden falatra? Pláne, mennyi az esély rá, hogy nem próbálunk meg csalni, szépíteni? 

Hasonló kiindulási ötlet a pénzköltési napló, vagy telefonos applikáció. Ez utóbbiak elég látványos diagramokat is képesek nekünk készíteni, így még szemléletesebb tud lenni, h mire megy el az ember pénze. Számomra a Wallet hozott változást, pláne azt szeretem benne, hogy nem csak nagyobb kategóriákba lehet rendezni a költségeket, hanem fel lehet őket egyesével címkézni.
Például egyéb pénzügyi kiadásban szerepel az ebédbefizetés, gyerekenként taglalva. De van már mozijegy, mozibüfé, sőt HP legó címkém is ;)

A támogató rutin, support habit valószínűleg a legkönnyebben kitalálható kategória, ilyen pl a fogmosás, vitaminszedés, X pohár víz megivása, de akár az is, ha úgy döntünk, hogy kutyasétáltatás közben hangoskönyvet, vagy podcastot hallgatunk. 

Az elefánt szokás volt az egyetlen igazi újdonság számomra a könyvből. A megnevezés ahhoz a mondáshoz kapcsolódik, hogy miként lehet megenni egy elefántot? Apránként, darabonként. 
Tehát adva van egy cél, nyelvtanulás, vizsga, szakdolgozat, és azt felosztjuk, ha nem is 10 ezer apró lépésre, de kisebb egységekre. 
A Duolingo teljesen ezen alapszik, egy-egy nyelvet alapfok körüli szintre, napi egy leckével, két év alatt biztosan el lehet érni.

Mondhatni, hogy sok az a két év, de csak napi 5 percről van szó, annyi egy minilecke, míg mindenki elgondolkodhat azon, hogy a napi 15-30-60 perc instagram/twitter/facebook/televízió mit tud számára nyújtani....
Az elefánt szokás módszerével tanulok az egyetemen a vizsgaidőszakban, szombat-vasárnap is legalább egy órát, de a napi egy-egy leckényi francia és svéd duolingózásom is ezen alapul. 



Ez a kép Scott saját weboldaláról, Develop Good Habits-ről származik és összefoglalja a rendszerét.
(Azért szedtem le onnan, mert eszméletlenül irritáló egy weblap, az a fajta, amelyen oldalt ad sense reklámok, a posztok közben meg 2-3 affiliate marketing ajánló szerepel. Mobilon olvashatatlan, de asztali változaton se szép - számomra ez az, ami a profiból leminősít valakit a vizuális poklok mélyére ><)

1., Kezd öt perces szokással.
2., Összpontosíts az apró eredményekre.
3., Válaszd ki az időt és a helyszínt.
4., Rögzítsd a szokásaidat egy bizonyos hívójelhez.
5., Készíts egy logikus teendő jegyzéket.
6., Légy elszámolható.
7., Legyenek apró élvezetes jutalmaid.
8., Összpontosíts az ismétlésre.
9., Ne törd meg a láncot! (ne hagyjál ki egy napot sem)
10., Készülj fel az akadályokra, nehézségekre.
11., Ütemezd be a megfelelő szokáshalmozást, napi/heti/havi rutinokra.
12., Emeld meg a szintet - napi 30 percre.
13., Csak egy szokást építs egy időben.

Scott a bevezető után hét témakörben adja elő a 127 szokással kapcsolatos ötletét, mégpedig úgy, hogy a rutinokat továbbosztja kulcsfontosságú, támogató, elefánt szokás szerint is. Minden ötlethez van egy rövidebb leírás, illetve egy hosszabb magyarázat is.
A témák pedig: karrier, pénzügy, egészség, szabadidős tevékenységek, rendszerezés (organizing), kapcsolatok, spiritualitás. 

Nos, én itt már semmi újdonságot sem találtam, innentől kezdve a könyv vagy azoknak jó, akik összefoglaló művet akarnak olvasni a szokások kialakításáról; vagy azoknak, akik most kezdenek neki a rutinjaik megalkotásához.

Share:

2018. szeptember 10., hétfő

A hét verse - Finy Petra: Csempetánc


                       


Finy Petra: Csempetánc 

egyik este történt ez, fontos, hogy mikor, 
mert az ember nem kerülhet bármikor a padlóra, 
szükséges kiválasztani az ideális napszakot, 
épp csúsztam le a kanapéról, 
mert ülni nehéz volt, feküdni pedig kényelmetlen, 
tehát gondoltam, a földre gurulok, 
és majd csak lesz valami szokatlan, 
vagy legalábbis nem annyira megszokott, 
mint a kifli ottfelejtett csücske, ahogy koppan a járólapon, 
vagy a vajazásra használt kenyérvágókés margarincseppjei, 
a csempe hidege biztos, mutat majd valami újat, 
gondoltam, mert a kanapé mindig csak ölelni tud, 
soha nem lök el, vagy vág hátba rendesen, 
a csempe az más, az tudja, milyen fontos a halál, 
és mekkora fitty az élet, 
meg hogyan kell abbahagyni a sírást percre pontosan, 
vagy temetés után rántani egyet a válladon könnyedén, 
tudja, milyen viccet kell mondani, ahhoz hogy végképp elkeseredj, 
tudja, hogy a bizalom a szellemi gyengülés első jele, 
és, hogy minden mosoly vicsorgás, ha közelebbről megvizsgálod. 
lecsúsztam hát a csempére, 
gerinckoccanós érkezéssel, és levettem magamról mindent, 
ami a boldogsághoz kötött.




***
Vers forrása:
moly.

Kép:
Pexels.

Share:

2018. szeptember 5., szerda

X JAPAN: WE ARE X



Breathless Tao, aki a bétám és időnként az online lelkiismeretem, megkérdezte még áprilisban, hogy ugyan mikor óhajtok beszámolni az X Japan filmről, mikor akarok blogposztot írni róla.
Nos, végre elérkezett a pillanat, mert tény és való, rengeteget formált rajtam ez a zenekar, főleg Yoshiki, a dobos-zongorista-zeneszerző-zenekar alapító példája.

Yoshikire még tavaly csodálkoztam rá, mikor elkezdtek a szokásformálási módszerek jobban érdekelni, és a twitteren Breathless megosztotta kedvence napirendjét.
Hát, őszintén totálisan ledöbbentem attól, hogy valaki képes annyi mindent belezsúfolni a napjába, mint ez a japán sztár. Bár, mint köztudomású, a japánok munkamániások, de a hajnali 7-kor kelés, 9-tól interjúk, munkamegbeszélések, próbák sokasága Yoshi-sannál este 11-kor ér véget, egy kis levezető edzéssel 😵
Komolyan eszméletlen egy ember, akinek az élete, sorsa is nagyon izgalmas.


Persze az sem árt, hogy 52 évesen ilyen jól néz ki :))) nem fogok hazudni


Egyszer volt, hol nem volt, egy japán kisfiú, aki négy évesen elkezdett zongorázni tanulni. Kiemelkedően tehetséges fiúnak tűnt, igazi csodagyereknek, ami főleg édesanyjának jelentett kárpótlást, akinek az orvosok azt mondták szülés után, hogy nem biztos, hogy a fia életben maradt.
Nos, eme jóslat szerencsére hamisnak bizonyult, de a felnövekvő Yoshikit nem kerülte el a balszerencse. 11 éves, mikor apja megöli magát, és a kamasz szívében valami örökre megváltozik.

A zongorán szóló zene többé már nem gyógyír, ahelyett a dobolásba fekteti bele minden erejét. No meg persze a rockzenébe, és megalapítja Japán egyik első rockbandáját 1982-ben. Az énekes Toshi lesz, akivel Yoshiki az óvoda óta, négy éves koruktól  barátságban van, szinte testvérek.
Lassanként melléjük érkeznek a gitárosok, Yoshi pedig zenét szerez, de olyanokat, amik többszörösen megtöltik a Tokio dómot - cirka 50-55 ezer rajongóval, alkalmanként.
Ők a helyi Beatles, az első zenei sztárok Japánban, akiket hisztérikus rajongók hada kísér.





Aztán valakinek az a briliáns ötlete támad, hogy próbáljanak szerencsét az USA-ban is, a rock igazi fellegvárában. Ez az elképzelés pedig felszínre hozza az összes eltemetett problémát, nem tudnak jól angolul a srácok, csupa csalódás az amerikai kaland.
Toshi beleszeret egy nőbe, aki egy japán vallási szekta tagja, és beleviszi az énekest is az egyházába. Majd a dalnok bombát robbant: ki akar szállni a zenekarból.
Yoshiki szinte ugyanazt a gyászt érzi, mint egykor apja elvesztésénél, de bejelenti a zenekar feloszlatását, amit pár utolsó élő koncert előz meg 1997 decemberében.

Úgy játszanak, mint soha többé, de mindenki sír, a rajongók, a zenészek, Yoshi-san elkeseredésében konrétan szétveri a dobfelszerelését - kis híján meghal a színpadon.
De persze ennyi év nem múlik el nyomtalanul, Toshi rekedt hangján elcsukló hangon énekli a Forever Love-t - mikor a szintén síró Yoshiki megöleli őt.
(valaki észlény leszedte a youtube-ról a jobb minőségű videót, csak ilyen bénát találtam, bocsi!)





Az élet persze nem áll meg, Toshi elmerül a vallásban, a tagok szétszélednek, Yoshiki pedig visszafordul a komolyzene felé.
Sajnos a tragédiák továbbra sem kímélik a csapatot, mert elveszítik hide-t, a vezető gitárost is. (az első belinkelt videón ő van ilyen csini piros szerkóban, pink hajjal :D igazi egyéniség volt)
Talán, mondanom sem kell, még egy feltételezett öngyilkosság, habár Yoshi-san balesetnek tartja barátja halálát és a mai napig gyászolja őt.

Ennyi bánat egy tucat másik embernek jut, mint ami Yoshiki életében előfordult, viszont a zenéje, zeneszerzői képessége csak több lett általuk.
Komolyzenészként is sikert-sikerre arat, ő szerzi a japán Világkiállítás zenéjét,  a 69. Golden Globes díjátadó gála zenéjét, valamint a japán császárnak ír egy jubileumi művet, amit elő is adhat a felséges pár előtt a tokiói császári palotában.

Aztán egy nap 2007-ben megszólal a telefonja, és Toshi, az eltűnt barát hívja. Egy emlékezéssel eltöltött estéből több lesz, és ahogy az énekes lassan eltávolodik a vallási szektától, főleg a szektavezér agymosó befolyásolásától, újra megerősödik a barátságuk, és ismét szóba kerül a közös zenélés.


Saját Hello Kitty brandja van, Yoshikitty néven :D. Milyen menő már? 

Manapság pedig, az internetnek hála, teljesen új fejezet nyílt az X-JAPAN életében, mert egyre több nemzetközi rajongójuk van - sőt lehetőségük nyílt idén a Coachellán is fellépni.
Még az sem vetett sokáig gátat a terebélyesedő hírnévnek, hogy Yoshikit tavaly megműtötték.
(lol, a hírt a BBC oldaláról linkeltem, kicsit híres Japánban a drága)

Az X-JAPAN történetét pedig a rajongók filmen is megtekinthetik, a We are X nagy élmény volt számomra idén.
(Guardian viszonylag dicsérte, Variety nem - ilyen ez a zenei szakma, viszont ez utóbbi cikk alatt egész érdekes rajongói diskurzus folyik)




No, és ennyi nyáladzás után, aki még kitartott, az kap egy interjú linket, a Sound Of Japan oldalhoz, akik tavaly Bécsben jártak a WE ARE X sajtóbemutatóján 😂

Igazából mondhatok, írhatok, dicsérhetek én bármennyit, ez az interjú az, ami valójában megmutatja, hogy milyen eszméletlenül szerény ember tudott maradni Yoshiki, minden nyilvánvaló rajongás ellenére.
(Az interjú legviccesebb része, mikor rákérdez a blogger arra, hogy Yoshi-san olvasott-e fanfictiont a zenekarral kapcsolatban :D én igen, hát és, ö, vannak nagyon fura darabok XDXD)

És, hogy mi az én kedvencem tőlük?
Rusty Nail, aminek van nagyon klassz anime verziója is, de koncert videót mellékelek, mert a mobilomon így szól :))
Sőt, Yoshi-san zenéjét többszörösen is szívesen hallgatom, nemcsak rockzenéket töltöttem le, hanem Yoshiki komolyzenei albumát.





A blogbejegyzés elkészülését nagyban segítette Breathless Tao barátom, aki egyáltalán megismertetett a zenekarral, illetve a Yoshiki oldala - bár én inkább twitteren, instagrammon követem őt -, valamint természetesen a kacsolódó wikipédia oldalak:  wiki Yoshiki  és wiki X-JAPAN , illetve ez a cikk a zenekarról a világhírű Rolling Stone magazinban.

Ha szerencsém van, akkor nem is lesz sok tárgyi tévedés a posztban, és Breathless megbocsátja a lassúságomat ;) pláne mert itt az ő egyik kedvence, a Kurenai, amivel rendszeresen fárasztunk minden figyelőnket a twitteren :D XD


Share: