A kilencvenöt éves Lázár Egon a bölcsességével és tapasztalatával lett a magyar színházalkotók doyenje. Finom öniróniával, úri tartózkodással meséli el életét, amely azonossá lett a színházéval. Elsősorban a Vígszínházéval, ahol négy nagyszerű igazgatónak szolgált. Lázár Egon fogalom, a színházi világban tájékozott emberé. Kitűnő író is, persze, az anekdotamesélés tette azzá. Az anekdota pedig a halhatatlanság biztos előlege.
Őszintén megvallva: lehetett volna annyi eszem, hogy már a cím, Ráadás alapján megsejtem, hogy ez egy visszaemlékezés második része, és nem az első… De gondolom, ebből már sejthető, hogy nem volt :P
A recit azért kértem, mert bár én maximum kétévente egyszer járok színházba, mégis izgalmasnak tartom, hogy valaki évtizedeket töltsön el egy fogalom szintű, kultikus intézményben, konkrétan a Vígszínházban. Valószínűleg azért, mert ez a második memoár, ebben a kötetkében több szó esett Lázár Egon életéről, mint a színházról, de ezt én csöppet sem bántam.
Nagyon vékonyka ez a könyv, alig száztíz oldal, mégis süt belőle a bölcsesség és a derű. Ami annak fejében jócskán meglepő, hogy Egon bácsi zsidóként temérdeket szenvedett a második világháború alatt; nyilván nem tudott továbbtanulni, két évig munkaszolgálatos volt, majd három évig hadifogoly.
Számomra az volt rengetegszer a meglepő tény, hogy nincs semmiféle neheztelés a szörnyű emlékeiben, sőt nagyon-nagyon megszűrhette a visszapillantásokat, pedig sok halált látott.
A második világháború brutalitása után aztán gazdasági tisztviselő lett, dolgozott az Operában, majd a Déryné Színházban is, még a Víg előtt. A Dérynével kapcsolatban nem árt megjegyezni, hogy az 1950-es években hatalomra került kommunista párt ide száműzte a számára nem megfelelő elemeket, színészeket. A színtársulat tagjai évekig vándorszínházként működtek, vidékre vitték le a kultúrát, olyan színháztörténeti nevekkel, mint Ascher Oszkár.
A kötet végén van egy levél, egy méltatás Lázár Egonról, mind a személyiségéről és mind a munkásságáról. Ezt olvasva végig csak bólogatni tudtam, igen tényleg van egyfajta letisztultság Egon bácsi stílusában is, és a mondanivaló témáját tekintve is. Szavaiból árad a belső nyugalom, nem a magabiztosság, hanem a megélt évek, élettapasztalatok bölcsessége.
Én őszintén meghökkentem azon – valószínűleg azért, mert engem is befolyásol a szenzációhajhász külvilág-, hogy nincs egyetlen pletyka, rosszindulatú megjegyzés sem a visszaemlékezésében, sőt úgy sejtem, hogy az előző kötetben sem. Hihetetlenül hangzik, de érezhető, hogy Egon bácsi nem haragszik senkire, nincs haragosa, és nem azért, mert távolságtartó, hanem valami született diplomáciai érzék miatt.
Az egyetlen ok, amiért csak négy csillagot kapott a könyvecske, az a számtalan szóismétlés, azért látszódik, hogy nem írással főállásban foglalkozó egyén emlékiratát olvashatjuk - és, khm, ezen azért a szerkesztő tompíthatott volna. De talán ettől pont hiteles a könyv.
Jó szívvel ajánlom, színházat kedvelőknek, színházba járóknak és idősebb olvasóknak főleg.:)
Lilly Kaiser beletörődött abba, hogy a férje halála után magányos, bonyodalommentes élet vár rá, így amikor egy idegen besétál a berlini régiségboltjába egy antik hegedűvel, és azt állítja, hogy a hangszer Lillyé, a nő teljesen összezavarodik. Hiszen hogyan is örökölhetne egy ilyen kivételes zeneszerszámot?
A legjobb barátjával, Ellennel és a zenetörténész Gabriellel Lilly a hegedű titkainak nyomába ered. Az egyre rejtélyesebb jeleket követve Angliából először Olaszországba, majd Indonéziába viszi az útja, miközben szép lassan felfejti a hangszer történetét. Tudomást szerez az egzotikus szépségű, tehetséges Rose Gallway-ről, aki száz évvel korábban a hegedűjátékával elvarázsolta a fél világot – amíg egy nap váratlanul el nem tűnt.
Miközben Lilly újabb és újabb titkokkal szembesül, lassan a saját életét is új szemszögből látja. És ahogy minden egyes felfedezés közelebb viszi Gabrielhez, úgy éled fel benne a remény, hogy talán sikerülhet kitörnie a magányból, amely ez idáig bilincsbe zárta őt és a szívét.
Elöljáróban muszáj két dolgot leszögeznem, egyfelől azt, hogy én nem vagyok egy nagyon romantikus szerzet. Másfelől viszont azt, hogy nekem sokat számít egy könyv külseje, címe is, és a Holdfénykert kinézete is, megnevezése is vonzott, mikor lehetőségem nyílt recenziót kérni.
Pihenni óhajtottam olvasás közben, és ezt az tapasztalatot, mármint a megnyugtató, lassú történetfolyamot, lazító élményt biztosan megadja a mű. De a pihentető, lassanként csordogáló sztori nem azt jelenti, hogy egyszerű lenne a regény szerkezete, sőt meglehetősen távol áll tőle.
A történet három szálon játszódik, elsőként 1920 -ban járunk, Londonban, mikor egy neves hegedűművészt, Helen Cartert baleset ér. Lilly Kaiser, a regény tulajdonképpeni főhőse napjainkat idézi meg életével, míg a huszadik század legelejére, 1902-be ugrik a történet, hogy Rose Gallway sorsába is belepillantást engedjen az írónő.
Az egész könyv ilyen többszálú, időnként események, szereplők, helyszínek közti ugrálásból áll, és be kell vallanom, hogy jócskán követel figyelmet az olvasótól, mert mindhárom hős körül gyülekeznek a további fő- és mellékszereplők.
Tehát nem egysíkúan szerelmi történetről van szó, ráadásul nagyon szép, plasztikus leíró nyelvezete is van a könyvnek - szinte már szépirodalmi stílusig igényes.
Íme egy példa:
„A konyhaablakból figyelte, ahogy a nap végleg eltűnik a fák kopasz ágai között, és valamivel később a lilás égbolt helyét egy ezernyi jeges csillaggal díszített, sötétkék bársonytakaró foglalta el. Berlinben sohasem volt ilyen az éjszaka, ott minden csupa fény volt, amely elnyelte a csillagokat, és az égboltot még a tiszta éjszakákon is valamiféle ködös narancsszínre festette. „
Kinek ajánlom ezt a könyvet?
Akik a romantikus, többszálú, lassú történetfolyamot szeretik, és nem bánják, ha az író kicsit sok mellékszálat vezet.
Azok ellenben, akik jobban szeretik a pörgős, cselekményes meséket, vagy azt imádják, ha a szerző meglepi őket, azok úgy fogják érezni, mint én, hogy csak négy csillagos a mű.
Rose és Helen közti kapcsolatra szerintem nagyon hamar rá lehet ébredni, egyedül a regény vége lepett meg. A kevesebb mellékszereplő jóval maradandóbb élményt okozott volna, például nem igazán értettem, hogy mi értelme volt Lilly barátnője alkalmazásában álló kertészt név szerint szerepeltetni, pláne a taxisofőröket. Nekem meglepő volt a kissé túl őszintén megfogalmazott szex is, valahogy nem illett az amúgy gyönyörűséges, leíró nyelvezetbe, ami a kötet sajátossága.
A stílusért járt volna az öt csillag, a kivitelezésben kicsit túlburjánzott.
Mindezeken túl, azt tudom mondani, hogy ez a könyv egy igazi pihentető nyári olvasmány, vízpartra, nyaralásra, vagy így, mint én, hétvégi lazulásra tökéletes választás 😏
Köszönet a recenziós példányért a General Press kiadónak! Weboldal - Moly - Facebook
Múlt héten örömködtem egy sort Annamari blogján, hogy jaj milyen jó, nekem is itt várakozik a hálóban a könyv, olvassunk együtt :D Aztán ő egy kicsit hamarabb kezdett neki, mint én, de behoztam a lemaradásomat, sőt tegnap kihasználtam a mászkálós délelőttöt arra, hogy befejezzem a kötetet.
Minden történetet kétszer olvastam el, sőt liveblogoltam is olvasás közben a molyon, így ráébredtem, hogy szinte van egy kész blogbejegyzésem :))
Idemásolom a tartalomjegyzéket, így érthetőbb lesz a poszt:
Jóvágású vérfarkas nősülne Scar első bálja Hogyan ölne Jung? A mágia ára Az emlékkufár Sose szólj be egy varázslónak! Ébredés Csak mi, lélekharcosok Nyolc négyzetméter a világ Orkszar- és barackillat Mentsd meg Krisztust! Dajkamese Esővágy
Nem tudom, hogy melyikőtök milyen arcot vágott, szerintem a vérfarkasos cím és az orkszar már magában halálos, és bár On Sai hivatalosan sci-fi író, a válogatáskötet magában hordozza a fantasy elemeket is. A hölgyről annyit kell tudni, hogy szerintem nagyon jó humorú emberi lény, szintén háromgyerekes anyuka, és a Könyvmolyképző kiadónál munkatárs, eljövendő írókat szokott tréningezni, kinevelni; az On Sai egyébiránt álnév, Varga Beáta az eredeti. Két híresebb sorozata van, a Calderon és a Szivárgó sötétség, mindkettőről lelkendeztem már itt a blogon.
Az első novella már a címével megvett, „Jóvágású vérfarkas nősülne”. El tudom képzelni, amint egy vámpír hátradől kényelmesen egy fotelban, afféle Times-Reggeli Próféta keverékeként működő újságot lapozgat, és szemöldöke a magasba emelkedik, mikor meglátja ezt a hirdetést :-D
Nem túl mellesleg az illusztráció is jópofa ehhez a történethez, a kötet László Maya keze nyomán lett különleges. Nemcsak minden novella kapott külön rajzos címlapot, hanem saját díszítőbordűrök szépítik a történetek oldalszámozását. (Igen, jól sejtitek, az ott a Halál, de többet nem mondhatok, mert spoiler lenne.)
És amivel nagyon meg tud venni, azok a rejtett, apró poénok, amik csak második olvasásra tűnnek fel: 'Ments meg minket a dögvésztől, aszálytól és a Kígyóisten humorától, Uram!'
Nekem Loki alakja rémlett fel a Kígyóistenről, fogadjunk, h majd halálra röhögte magát Halin :-)
Scar történetéről megint csak az jutott eszembe, hogy Bea igen kreatív módot választott az olvasók kínozására/felcsigázására :-D a Szivárgó sötétség világa fantasztikus, de még mindig várnunk kell a következő részre, és ez a harmadik novella, amit várakozás közben kaptunk.
(Két hosszabb történet megjelent önálló kisregény alakban is.)
Hogyan ölne Jung?:
A társadalmi alapötlet nagyon érdekes, elgondolkoztam azon, h én vajon igénybe venném-e. (Nem spoilerezem el :-D)
A vége is tetszett, h nem csillagszórósan pozitív, hanem nyitott maradt. Pedig benne volt a lehetőség valami giccsszerűben is, hálás vagyok érte, h nem fejlődött tovább - a kevesebb több elvet nem mindenki ismeri, mindig boldoggá tesz, ha egy író alkalmazza. Az emlékkufár rendkívül összetett egy kis szösszenet, szerintem kétszeri olvasás után sem értettem, azt hiszem ehhez nőnöm kell, fejlődnöm... passz.
Viszont volt benne egy idézet, ami bekerült a határidőnaplómba: 'A mi korunk átka a választások sokasága, az ezernyi út, amin járhatunk. Kísértése pedig a „mi lett volna, ha” csábítása.'
Nemrégiben beszélgettünk arról pár mollyal a színezős zónában, hogy az Esővágy kötet kinézetétől az embernek rögtön színes ceruzát, filcet támad kedve kézbe venni; míg engem ez után a békás rajz után fogott el a vágy :))
Egyébiránt a mese, mert hát ez egy fantasy, meseszerű elemekkel, a kötet egyik legszórakoztatóbb története. Bűbájos, humoros, fordulatos, tele van ismert elemekkel, mégis nagyon jól hat, igazi lelki felfrissülés. Mindkétszer a buszon olvastam el, hülyének is néztek, szokás szerint, hogy mennyit röhögcsélek rajta.
Az élményt meg tudom osztani veletek, itt a MEK-en a hangoskönyv változata.
Az Ébredést tudtam volna tovább olvasni, jó kis bevezetés volt az ashák világába, szuper regényanyag. (plíz-plíz!)
Lélekharcosok elolvasása után azon töprengtem, h mitől támad kedvem mosolyogni, mikor ennyire hihetetlenül komoly volt a téma. De jól esett a lelkemnek, habár mindhárom keresztény vallással foglalkozó történet esetében ezt kell mondanom.
Ellenben, hogy végre kevésbé jót is írjak, se a Nyolc négyzetméter, se az Orkszar nem tetszett. Az elsőben a szex nélkül lettem el volna, bármennyi soft pornót is olvasok angolul; míg a másik sztorinál nem tudom, hogy mi az, ami végül nem jött be. Pedig roppantmód tetszett az alapötlet...
És én nem rajongtam annyira a címadó Esővágyért sem, kicsit kiszámítható volt a vége, bár azt el kell ismernem, hogy jól sikerült történet. Néha a legnehezebb a klisékkel dolgozni, hogy ne egy giccsparádé, hanem még ízléses valami keveredjen ki belőlük.
Mentsd meg Krisztust! és aDajkamese volt véleményem szerint a legtisztábban sci-fi novellák a kötetben, leszámítva persze Scar sztoriját. A mese egyáltalán nem az, hiába az a címe, inkább egy figyelmeztetés, tanító példázat, és meglepően hasonlít Margaret Atwood zseniális könyvére, A szolgálólány meséjére. Lehet, hogy pont ez adta az ötletet a címadásra... Mindenesetre mivel ilyen kis rövid szösszenet, érdemes lenne szélesebb körben terjeszteni, akár még angolul is, és elgondolkozni a benne rejlő dolgokon - még mielőtt felszáll az űrhajó a Mars felé.
Krisztus novellája pedig hihetetlenül kreatív feldolgozása az élettörténetnek, keverve a természetfölötti vallásost a természetfölötti tudományos fikcióval. Már az Emlékkufár és a Lélekharcosok is a kereszténység témájában játszódik, itt azonban Bea végigvezeti az olvasókat a keresztig, Golgotáig, és közben nem szépít, megmutatja az áldozat nehézségét is.
Nehéz felvállalni azt, hogy a közösségért, jövőért, az emberiségért úgy általában hal meg; a piedesztál tényleg magányos hely, ahogy már a Lélekharcosokban elővetítette ezt a gondolatot.
A szeretet úgy az igazi, ha érezzük a közvetlen sugárzását, személyes, egyénre szabott, és elér a másik lelkéig :) anélkül csak rajongás, talán múló hóbort.
4 és fél csillag, szívesen ajánlom akár On Sai-al való ismerkedésre, akár könyvtári kölcsönzésre; a rajongók meg úgy is le fogják vadászni az én pozitív vélemény nélkül is :D Roppant kellemes két napot szerzett nekem a kötet, és igen, én is egyetértek számos előttem véleményezővel, ott motoszkálnak Bea ötletei az olvasás után is az emberben. A számtalan szívecskét pedig nagyon-nagyon köszönöm 😍
Június volt az a hónap, mikor voltam olyan agyalágyult (v hülye), hogy bevállaltam egy napra két vizsgát, a gyermekeim tanévzárójával egy időben :D No, de spongyát a lükeségemre, merthogyhát sikerült az első tanévet bukás, sőt kettes nélkül abszolválnom, a legrosszabb jegyem két hármas volt még az előző félévben; míg a mostanit öt darab jelessel sikerült zárnom.
Mint ahogy a bétám, Breathless szokta mondani, stréber vagyok, de piszkosul, amit mi sem mutat jobban, mint hogy április végétől június közepéig terjedő 55 napból képes voltam 40-en tanulni...
Azóta se nagyon bírtam kipihenni magam.
😅
Olvasni ellenben a vizsgák óta rengeteget olvastam, falom a könyveket, sőt számos új dologba is belevágtam.
Csak csupán 37 napig tartott, de végigszenvedtem franciául a kedvenc Jane Austen regényemet, a Büszkeség és balítéletet; és ezen úgy felbuzdultam, hogy elolvastam a Kis herceget is eredetiben.
Még nem hallgattam hangoskönyvet sem, de múlt hétvégén, színezés közben belekezdtem Neil Gaiman meséjébe, a Temető könyvébe (The Graveyard Book), amit a kiadó, a Harper Collins tett fel a youtube-ra. Neil 2009-ben ezért a könyvért megkapta az amerikai gyermekkönyvtárosok éves különdíját, és ezt megünneplendő, felolvasói körútra indult. Minden városban egy-egy fejezetet olvasott fel a művéből, és ezeket felvették, közkincsé tették. Neil Gaiman Reads The Graveyard Book - itt a link nektek is :))
Ennyi körítés után ímhol a lista, ezeket a könyveket olvastam el (olvastam fel) júniusban:
Szabó Magda: Tündér Lala
Cormac McCarthy: Isten gyermeke
Marcus Aurelius: Marcus Aurelius elmélkedései
Csapodi Csaba – Tóth András – Vértesi Miklós: Magyar könyvtártörténet
Madas Edit – Monok István: A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1800-ig
Béres Judit: „Azért olvasok, hogy éljek”
Janikovszky Éva: A tükör előtt
Janikovszky Éva: Ha én felnőtt volnék
Janikovszky Éva: Jó nekem!
Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet
Janikovszky Éva: Bertalan és Barnabás
Varró Dániel: Bögre azúr
Vekerdy Tamás: Honnan? Hová?
Bertil Marklund: 10 aranyszabály avagy hogyan éljünk 10 évvel tovább
Jessica Williams: Merre tart a világ?
Marie Le Prince de Beaumont: Beauty and the Beast
Jane Austen: Orgueil et préjugés
Antoine de Saint-Exupéry: Le Petit Prince
Hermione Granger – Képes kalauz
Michael Kogge: Legendás állatok és megfigyelésük
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni
Lázár Egon: Ráadás
Star Wars Mánia
Berg Judit: Maszat a vonaton
Berg Judit: Doktor Maszat
Sven Nordqvist: Ismered Pettsont és Finduszt?
Június közepére ez is meglett :))
Ez a 26 piszkosul jól néz ki, de azért ebből tíz kötet 50 oldal alatti tartomány, vagy gyermekirodalom, tehát nem az a nagy mennyiség. (Ellenben egész jól állok a Janikovszky Éva plecsni felé vezető úton is.) Az egész hónapban az az egyetlen figyelemre méltó tény, hogy immáron három nyelven is olvasok, és remélhetőleg lesz ez négy is.
Mint egy párszor már említettem, nagyon-nagyon szerencsés vagyok, mert bár nem sikerült kijutnom a Könyvhétre sem, azért a kiadókban nem felejtették el a nevem, és kaptam négy könyvheti friss megjelenésű szépséget is :D
Már az utolsót, a Holdfénykertet olvasom, a 10 aranyszabályról ITT írtam, míg Ralf Rothmann könyvéről, ami kedvenc is lett, ITT.
Blogírás tekintetében a június az idei év mélyrepülése, csak kettő könyvértékelést írtam, a két recenziót, amúgy a versek és a könyvheti programajánlók tették ki a hónapot.
Shame on me, de nem ígérek javulást, mert ráébredtem, hogy nekem ez a havi 10 körüli poszt a kényelmes, a tartható tempó, tanulás mellett. Most meg a jövő heti festés mellett pláne... Mindenesetre annyit biztosan mondhatok, hogy egészen szeptember első hetéig beidőzítettem heti egy verset, érkezik majd Varró Dani, Nemes Nagy Ágnes, Ady és Dsida Jenő is :D
Végezetül jöjjön egy kis zenei inspiráció, motiváció, nekem is, ma még nem duolingóztam, csak pakoltam :P
