Mariann könyvtára

Vers innen van:

http://www.litera.hu/hirek/hevesi-judit-versei

Tehát amiket szívesen látnék a könyvespolcomon, ráadásul pont ezekben a kiadásokban, borítókkal:

Ez most a moly-os kívánságpolcom volt, de például Neil Gaiman eredeti, angol nyelvű művei elől sem ugranék el, amiket Chris Riddell illusztrált:

"De nem csak a totalitárius rendszerek félnek az olvasótól. Az olvasókat éppen úgy heccelik az iskolaudvarokon és a tornatermi öltözőkben, mint a kormányhivatalokban és a börtönökben. Kivívott tekintélye és érzékelhető hatalma miatt az olvasók közösségét szinte mindenütt ellentétes érzelmek övezik. Van valami az olvasó és a könyv viszonyában, amiről elismerik ugyan, hogy bölcs és termékeny, de egyben másokat kirekesztő és lekicsinylő, exkluzív tevékenységnek érzik… […] Sokan félnek tőle, mit művelhet az olvasó titokban a könyv lapjai között…"

Hevesi Judit: korpusz

a vágynak arctalanságáról

szólni, ha nincs más

csak az

ágyamba költözött szorongás

így adni arcot a fájdalomnak

ha a békéd eszközévé

tenni már őt nem

hát senkit

de odaadom neked

magamból a csendet

és benned is hallgasson

az égő bőranyag szaga

a csont alatta mesél majd

tanúskodik arról

amit látsz

ha meglátod egyáltalán

hogy a némaság

háttérzenéje

az újra és újra megfeszített krisztusnak

üvöltése.

https://moly.hu/konyvek/j-k-rowling-fantastic-beasts-and-where-to-find-them-the-original-screenplay

Weöres Sándor: Valse triste

Hüvös és öreg az este. 

Remeg a venyige teste. 

Elhull a szüreti ének. 

Kuckóba bújnak a vének. 

Ködben a templom dombja, 

villog a torony gombja, 

gyors záporok sötéten 

szaladnak át a réten. 

Elhull a nyári ének, 

elbújnak már a vének, 

hüvös az árny, az este, 

csörög a cserje teste. 

Az ember szíve kivásik. 

Egyik nyár, akár a másik. 

Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. 

Lyukas és fagyos az emlék. 

A fákon piros láz van. 

Lányok sírnak a házban. 

Hol a szádról a festék? 

kékre csípik az esték. 

Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, 

nem marad semmi emlék, 

az ember szíve vásik, 

egyik nyár, mint a másik. 

Megcsörren a cserje kontya. 

Kolompol az ősz kolompja. 

A dér a kökényt megeste. 

Hüvös és öreg az este.

Köszönet a recenziós példányért a General Press kiadónak!

Weboldal - Moly - Facebook

Nem tudom, hogy mennyire szokásos dolog monográfiát olvasni egy irodalmi hírességről, még mielőtt róla szóló történelmi regénybe kezdene egy könyvmoly, de nálam most úgy alakult, hogy megvettem száz forintért Dániel Anna George Sand monográfiáját, még 2014-ben, nem is sejtvén azt, hogy készül róla egy regény :)

Linklista, további olvasmányok Manceau-ról, az utolsó szeretőről:

http://www.nytimes.com/books/first/j/jack-sand.html

https://fr.wikipedia.org/wiki/Alexandre_Manceau

https://www.amazon.fr/dernier-amour-George-Sand/dp/2246732018

Romhányi József: Lepketánc

Mikor a hernyóból lepke lett, 

kérkedve repkedett, 

hogy fényben keringve mind tovább 

csillogtassa hímporát.

A derék kutyának 

képére mégis kiült az utálat. 

– Villogj csak fent, te szép féreg; 

nem lesz nagyobb az értéked!

Hernyó maradsz, bár fent keringsz. 

Nem a szárny szab itt mértéket, 

hanem a gerinc.

FÜLSZÖVEG:

"– Az a benyomásom, Fenséges asszonyom, hogy jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat. 

– Kirekesztőnek? De hát az emberek többsége tud olvasni! 

– Tudnak, Fenséges asszonyom, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik. 

– Ez esetben, Sir Kevin, én példát mutatok nekik!"

Tavaly elbuktam a Könyvmoly párbájt, de idén újra nekikezdtem, és itt most a nagyon tanulós hetemben kifejezetten felüdítő változatosság volt ez a kisregény.
Hogy miért olvastam el eme kis vékonyka könyvecskét? Mert ajánlott irodalom könyvtörténetből, de amúgy is egy anglomán molynak, mint nekem is, annyira vonzó már a fülszöveg, témaválasztás, és mindennek felett a főszereplő kiléte, hogy igazából előbb-vagy utóbb amúgy is a kezembe került volna ez a kisregény.

A történetnek szerintem két nagyon nagy erőssége van, az egyik a hossza és hogy nincs túlbonyolítva szerkezetileg, a másik pedig a rettentően jó angol humor, ami átszövi. Titkon szerintem nincs az az egyén, aki ne lesne be szívesen a Buckingham palotába, hogy mivel is tölti a királyi család a mindennapjait, és ez a regényke erre is választ ad. A főszereplő nyilván a most is trónon ülő Erzsébet királynő, illetve pontosabban neki egy lehetséges alteregója, az elhivatott könyvmoly. Mivel az eredeti novella még 2007-ben készült, a történetbeli királyi személy éppen egy évvel volt fiatalabb a valóságos királynőnél. Persze nem egy év eseményeit találta ki Alan Bennett, hanem értelmezésem szerint három (vagy több?) évet fogalmazott meg mindösszesen 150 oldalnyi hosszban.
Mivel ilyen kis vékonyra sikerült a kötet, kevés a félrebeszélés, kevés a lelkizés, kevés a párbeszéd is, szerkezetileg csak fontosabb történéseket emelt ki a szerző, de ehhez képest némileg meglepően sok karaktert mozgatott. Szinte azonban végig Erzsébet szemszögéből nézzük a dolgokat, aki egy véletlen miatt keveredik egy mozgókönyvtár közelébe, csak udvariasságból kölcsönöz ki egy kötetet, de mivel lelkiismeretes egyén, végigolvassa az egyik volt udvarhölgye művét. Aztán persze, ahogy velünk földi halandókkal is lenni szokott, egyik könyv hozza a másikat, egyik író utal a másikra, és folyton csak növekszik az olvasó várólistája :)

Ami számomra érdekes volt, az a reakció, amivel Bennett szerint az udvar, Erzsébet egész környezete szembesítette őt, nevesítve: a rosszallásuk. Ugyebár egy királynő, de valószínűsítem, hogy minden közszereplő nemcsak nevében a közé, hanem ténylegesen elvárt viselkedésében, életmódjában is, pláne egy olyan család, aki pedig tudvalévőleg az adózók pénzéből él. Mi kisemberek hajlamosak vagyunk lépten-nyomon elszámoltatni ideáljainkat, legyen az politikus, művész, tévésztár, hogy mivel töltik az idejüket, hogy bármikor elérhetően felhelyezhessük őket a kijelölt piedesztálra.
Az azonban a köznépet vajmi kevéssé érdekli, hogy vajon az általa imádott másik emberi lény szereti-e a vele szemben elvárt viselkedést, jól tűri-e a bármikor megforduló rajongást, vagy egyáltalán igényli-e az állandó, túlságosan ragaszkodó figyelmet. Ezért emeltem is ki pont ezt az idézetet, hiszen valójában érthető, hogy a királynő mit nem ért azon, hogy mindenkit meglepi és megbotránkoztatja az elég egyszerű és közönséges hobbija :) Ez bármelyik másik mániákus olvasóval így van, igaz, szenvedünk a környezetünk reagálásától. Igen, olvasni mindenki tud, de vajon megteszik-e?
Még maga Fülöp herceg, a férje is így kérdezz rá:
 "– Minden rendben, öreglány? 

– Már megint? – a herceg fejcsóválva indult tovább."

Hát igen, gondolom, hogy ezzel az örök könyvmoly problémával sem mond újat ez a könyvecske, de a humora az nagyon üdítően hat. Rám oly annyira, hogy egy délután alatt kétszer is elolvastam Alan Bennett művét. Nem fogom lespoilerezni, hogy milyen politikai és emberi csatározások kísérik a királynő új hobbiját, pláne nem árulom el, hogy mekkora isteni csattanóval zárul a történet, de arra mindenképpen felhívnám a figyelmet, hogy milyen zseniálisan többrétegű a mű.
Voltak a molyon, akik egyfajta pr cikknek tekintették ezt a kisregényt, nekik szívesen tudnám ajánlani Alberto Mangueltől Az olvasás történetét, ami szintén azt taglalja, hogy még manapság sem olyan elfogadott hobbi az olvasás, de végképpen megbélyegezettséget jelentett a történelem, irodalom és művészettörténet során.
Időszámításunk előtt négyezer évvel vésték le az első ékírásos jeleket, de aztán időszámításunk után valamikor a 12. században vált elfogadottá a néma olvasás. Évezredekig a hangos, közösségi olvasás volt "az olvasás", és lehet, hogy tudat alatt még mindig ez hat a ma emberére is, ha a könyvébe belefeledkező embertársát látja. Nem véletlen a könyv égetése, elpusztítása sem, ez is megjelenik Bennett történetében is, és a reakció, hogy a tudást hordozó mű ellenség, elpusztítandó ellenfél, legyőzendő akadály, csak felidézi például a náci könyvmáglyákat.

Nincs új a nap alatt, ez a történet sem az, de valami olyan bűbájos, eleven, csipkelődő humorral tárja a hasonló élethelyzeteket ismerő könyvmoly elé, hogy szívből tudom ajánlani, mint pár órás kikapcsolódást.
5 csillag volt, megérdemelten került a könyvtár szakos hallgatók ajánlott olvasmányai közzé :)


Végül még egy kedvcsináló (kedvenc) idézet:
"A könyvek vonzereje, gondolta, talán az olvasó személye iránti közömbösségükben rejlik: van valami makacs öntörvényűség az irodalomban. A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, vagy hogy olvassák-e őket egyáltalán. Számukra minden olvasó egyenlő… Az irodalom, gondolta, egyfajta nemzetközösség, a könyvek: köztársaság."

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/alan-bennett-a-kiralyno-olvas

Fülszöveg, cselekményleírást tartalmaz!

Hercule Poirot 14. megjelenését garantálja a történet, de előbb el kell olvasni majd száz oldal bevezetést. Mivel a fülszöveg ilyen idétlen - innen is gratulálok hozzá! - leírom, hogy körülbelül miről szól a regény.
Mezopotámiában, egy ásatás mellett zajlik a történet, Amy Leatheran nővért Dr. Leidner, a svéd archeológus kísérőnek veszi a felesége, Louise Leidner mellé, aki idegességtől szenved, és titokzatos fenyegető névtelen leveleket kap. Mégis a nővér jelenléte sem akadályozza meg Louise halálát, mely után Poirot kezd el nyomozni, az ásatáson dolgozók közül előkerítve a tettest.

A történet végig a nővér szemszögéből íródott, afféle kívülálló eseménybeszámolóként, és szerintem üdítően hat ez a szerkezeti újítás AC nénitől, holott sok olvasónak pont ezért nem tetszik a mű. Én azt hittem, hogy már legalább háromszor olvastam már a molyos tagságom óta  is, de ez még csak a másodszori újrázás volt.
2014-es értékelésemet nagyjából megfelelőnek érzem ma is:

"Kap egy fél csillag levonást, mert a nővér hihetetlenül befolyásolható a foglalkozásához képest; sokkal több emberismeretet feltételeznék valakiről, aki az átlagosnál jobban ismeri az emberek észjárását. Viszont pont ez a könyv erőssége is, a stílus. Egészen emberi, a hallgatózós résznél gyarló is ;) 

Szerintem jó az is, hogy viszonylag kevés Poirot szerepel a könyvben, csak afféle rendezőként. A végjáték szokás szerint nagyszerű, megunhatatlan a színpadiassága."

Varró Dániel: Urbánus költő a virágoskertben 

     – virágének –

Jártamban-keltemben szétnézek kertemben, 

    eltekintek balra, 

s lám, egy mittudomén milyen nevű növény 

    kúszik ott a falra.

Itt, ahol épp állok, dús hogyishívjákok 

    díszítik a kertet, 

ott illatos izé és szép nemtudommi 

    nyílnak egymás mellett.

Mind a kertben nőnek, gyanítanám őket 

    kerti virágoknak, 

bár hát azok nőni, azt írta Petőfi, 

    hogy a völgyben szoktak.

Ez szerintem csalán, nem biztos, de talán, 

    majd megkérdem Zsófit, 

pár lépéssel odább egy kis fehér virág, 

    úgynevezett hó-nyit.

Kis madárka szól a fogalmam sincs róla 

    milyen fának ágán, 

mit egy szellő himbál fenn a trambulinnál 

    (nem is vettük drágán),

nem tudom a nevét, bülbül tán vagy veréb, 

    biztos, hogy nem holló, 

pitypalatty esetleg, vagy ha nem, hát petymeg 

    vagy ahhoz hasonló.

Egymást ordibálja túl a sok madárka, 

    nem mondható el, hogy 

gyönyörűszép trillát hallat, sokkal inkább 

    arrogánsan vernyog.

Mennyivel szebb ének az ember fülének, 

    aki Pesten fenn él, 

a hatos villamos kedves és dallamos 

    csengetése ennél! 

Szép vagy, városi zaj, örök háttérzsivaj, 

    legalább nekem szép. 

Ó, bár még egy este tömegközlekedve 

    pókerezni mennék! 

Zsúfolt buszok, metrók, arcomba tolt tetkók, 

    elveszni egészen 

lökdösődő vállak, redbullszagu társak 

    embertömegében… 

Fauna és flóra… Más daloljon róla! 

Nekem a te káros levegőd kell, város, 

te mérgezz meg engem, húrt te pengetsz bennem, 

te vagy az én kertem, hol port annyit nyeltem 

ott lévén, de mégse, levegőnek nézve, 

    nekem te hiányzol, 

lökve, félretoltan mégis benned voltam 

    otthon igazából.

Vers forrása: innen.
Képek forrása:
https://www.pexels.com/

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

– Lóci ne kalapáld a bútort!

Lóci, hova mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázresóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobta

az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám;

lépcsőnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta

és felboncolta a babát.

Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta

s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek köröttem

és minden láb volt, csupa láb,

és megnőtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

– föl! föl! – mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,

hogy mégse szállok, nem növök;

feszengtem, mint kis észre sem vett

bomba a nagy falak között;

tenni akartam, bosszut állni,

megmutatni, hogy mit tudok.

Negyedóra – és már gyülöltem

mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…

És ekkor zsupsz, egy pillanat:

Lóci lerántotta az abroszt

s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:

No, ne félj – mondtam csenedesen.

S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.