2020. február 24., hétfő

Szeifert Natália: Mi ​van veletek, semmi?


FÜLSZÖVEG:


„Grafit ​hallgatott, a csempének vetett háttal, leforrázva ült, gondolkodott. Idén ősszel lesz harmincöt. Még vele is történhet valami. Tartózkodási hely, ennyi jutott eszébe. Egész felnőtt életében egyszer sem volt ott a lakcíme, ahol éppen lakott, neki legföljebb tartózkodási hely volt az irataiban. Miért ne menne akárhová?”
Szeifert Natália új regénye, a Mi van veletek, semmi? a kétezer-tízes évek első felének Magyarországáról szól; innen a főszereplők gyerek- és kamaszkori emlékein keresztül időnként visszatekint a megelőző körülbelül harminc évre. A regény egy véletlenszerű barátság története, amelyben a (fő)szereplők sodródnak az eseményekkel, és közvetlen vagy közvetett módon kapcsolatba kerülnek a bűnnel. Rajtuk keresztül közelebbről megismerjük Budapestet, azt a két felülettel rendelkező várost, amit (fel- és ki-) használunk.
Szeifert figuráinak élete, a felszín mögött lappangó titkaik lassan tárulnak fel. Ők azok az igyekvő-törekvő kisemberek, akik szökőévente „lemennek” vidékre a szülőkhöz, megúszni a kínos kérdéseket, a „jól ellevő” harmincas-negyvenesek, akik „dolguk végeztével” esténként beülnek a Mexikó nevű kocsmába, ahol több generáció találkozik, de egyébként „nincs velük semmi”. Helyenként feltűnnek és kikacsintanak Az altató szerekről szereplői, de a regény nem folytatása annak, önmagában működik. Bár Szeifert írói univerzuma, szövegvilága forgatható (mint a könyvben az egyik szereplő által gyakran terápiás céllal használt Rubik-kocka), a folyamszerű elbeszélésmód és a remek humorérzék rendkívül olvasmányossá teszi a könyvet.

"A szemet kinyitni minden egyes nap egy feladat. S ahogy terjed az ősz, mint az akvarellpapíron a barna folt és egyre sötétebbek a reggelek, egyre keményebb feladat."

Picit lassabban jutottam el odáig, hogy ténylegesen szavakba öntsem az egyik utóbbi olvasmányélményemet, mert a munka és a család ismét fontosabb volt, mint a blog. De azért megfogadtam, hogy igyekszem a kiemelkedően jó könyvekről írni, és nem csak recikről. 
Annyit elspoilereztem instagramon, hogy nagyon szerettük ezt a könyvet, Szilvi kolléganőm, aki előttem olvasta egyszer azért késett el kis híján munkából, mert még be kellett fejeznie a történetet. Nálam pedig a szokásos „utolsó utáni pillanatban szállok le, mert addig még olvasok” jelenség volt megfigyelhető abban a három napban, amíg a könyvvel kezemben közlekedtem. 

A történetben két srác összetalálkozik, Pókot éppen megverték, Grafitot pedig kidobta a barátnője, mikor az elvert srác felajánlja, hogy lakjon nála a másik, míg óhajt. Lassanként derül ki mindkét főszereplő háttértörténete, Pók sztoikussága igazi drámát és rengeteg gyerekkori traumát takar, míg Grafit csak félresikerült, álmodozó művészember, aki éppen kénytelen tanárként boldogulni. 
Egyikőjük se hősalkat, se nem vonzó, az ember jártában-keltében számtalanszor elmegy ilyen figurák mellett az utcán, ami miatt szerintem a történet nagyon hamar behúzza az olvasót. 
A kötet nagy erénye a rengeteg mellékszereplő, főleg a kocsmatöltelék, alkoholista arcok, akik biztosan ismerős alakok az olvasó magánéletéből is. Valamelyikkel, Leveles Lacival, Jégermiszterrel, Somával, Évával a kocsmárossal már valószínűleg mindenki találkozott, valahol, valamikor.Gabó írta az értékelésében, hogy ez a kötet „életszagú” és ennél pontosabban én se tudom leírni, ajánlani, jellemezni a művet.


Nem merném határozottan azt mondani, hogy ez egy vicces könyv volt, de ugyanígy nem állíthatom azt sem, hogy vérkomolyan vette volna magát. Pont eléggé volt humoros, persze nekem volt némi helyzeti előnyöm: a twitteren naponta követem Nati sziporkáit, szarkazmusát. Számos helyen felröhögtem én is olvasás közben, mint ahogy ezt minden értékelő, még a komoly újságírók is kiemelik, de időnként elszorult a szívem is, megérintett a hősök magánya. 
Nagyvárosban két dolog biztos, hogy könnyű elbújni, de extrém gyorsan el is lehet idegenedni. A két főhős pontosan az eltűnés vágya és egyedüllét fájdalma között lavírozik, hol az egyik végletbe, a társtalanságba sodródva, hol a másikba, többi szereplőbe belekapaszkodva töltenek az olvasóval öt évet az életükből. 
Jó könyv volt, megragadó, belefeledkeztető, szórakoztató, említésre méltó mű az idei olvasmányaim közül.
A legjobban a két felületre vonatkozó Pók magyarázatot szerettem benne. Igen, „Minden városnak két felülete van”. Csak az a kérdés, hogy az olvasó szeretne-e belegondolni a másikba, a kevésbé láthatóba, vagy megelégszik a könnyebben érzékelhetővel. 


"Az embert januárban gyakran megcsalják az érzékei. Ilyenkor minden baljósabbnak hat. Ünnepek utáni szomorúság, ami visszamenőleg érvénytelenít mindent, és nem következik belőle semmi."

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Felhívom rá a figyelmet, hogy a blogon a megjegyzések MODERÁLÁS után kerülnek fel; illetve hogy a megjegyzés írója tudomásul veszi, hogy adatait (nevét és online elérhetőségét) ÖNKÉNT adta meg. Harmadik félnek, vagy reklámcélra nem használom fel senki adatait!

About Me

Saját fotó
Könyvtáros, könyvmoly, 3 gyerekes anya.