Anna Gavalda: 35 kiló remény

A rákoskeresztúri könyvtárban a tini könyveket átrendezték a hónap elején, saját sarkot és ezáltal több helyett kaptak, az eddigi két könyvespolc helyett ötön kínálják magukat. Pont a kiadópult előtti falon állnak a polcok, így csak egy pillantásra álltam meg - vagy legalább is ezt gondoltam magamban.
Aztán valahogy megláttam ezt a vékony kis regénykét, és mivel éppen több molyfigyeltem is ezen az őszön olvasta a könyvet, meg rövid olvasmányokra vadásztam, gyorsan el is hoztam magammal.
Ezt a döntésemet nem is bántam meg, pénteki napomat jól lezárta az olvasás, sőt azóta a nagylányom is elolvasta a regényt :)

Fülszöveg:
A 35 kiló remény egy francia kiskamasz története, akinek remek a kézügyessége, hatalmas a szíve, de iskolába járni nagyon nem szeret, hiszen nem igazán tud megfelelni az ottani követelményeknek. Grégoire, bármit megszerel, szívesen segít barkácsolni imádott nagypapájának, de a matekkal és a szüleivel hadilábon áll. A helyzet napról napra romlik, kicsapják az iskolából, és senkinek sincs ötlete, hogyan tovább…
Anna Gavalda ifjúsági regényében minden írói erényét megvillantja: egy hétköznapi történetet mesél el rólad vagy a szomszéd fiúról, egy családról, ahol mindig lenne mit tenni, elfogadásról és elutasításról, és arról, hogy gyerekként sem könnyű az élet.

Bevallom őszintén, a borító alapján nem ilyen könyvre számítottam, sőt Máté fiam, aki öt éves és éppen legó-őrült, rávetette magát a regényre, mert azt hitte katalógus, vagy az arc összeszerelési útmutatója :D

"Utálok suliba járni. 

Az égadta világon semmit nem utálok így. 

És ezzel még keveset mondtam. 

Rámegy az életem."

Ez a történet első mondata, és komolyan mondom, Anna Gavalda már itt megveszi az olvasót, mert úgy őszintén, hát ki nem érezte ezt így gyerekkorában??
És itt egy másik gyöngyszem, kinek nem ismerős?
"... a gyilkos házi feladaton a sor. Ha anyám segít, a végére mindig elsírja magát. Ha apám, a végére mindig én sírom el magamat."

A történetnek ez a legnagyobb erénye, hogy humorral és rengeteg őszinteséggel átszőtt kamasznaplót olvashatunk, kicsit Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései és Adrian Mole titkos naplójának keveredése.

Mint minden könyvet itt is kettős látásmóddal olvastam, egyfelől mint hétköznapi olvasó, másfelől mint szülő, aki más kárán tanul... és hát Grégoire szülei ebből a szempontból az elrettentő példa tipikus megjelenései. Az természetes, hogy az ember a saját családtagjaival van a legtöbb konfliktusban, lévén kénytelen egy fedél alatt élni velük számtalannak tűnő évekig, és mivel nem látjuk a fától az erdőt, de más szemében hamarabb észrevesszük a szálkát, mint magunkéban a gerendát, így a hibák is felnagyítva kerülhetnek az ember látókörébe.
De amit Grégoire anyja-apja művel az valami visszataszító struccpolitika és önbecsapás keveréke. Egyrészt - nyilván - nem a gyerek előtt kéne vitatkozniuk egymással, másrészt hihetetlen, hogy mennyire magára hagyják szegény fiút a világ elleni harcában.
A saját maga által kitalált taktika, hogy tornabohóc lesz, majd később elintézi a saját iskoláját, mutatja meg, hogy milyen fejlett érzelmi intelligenciával rendelkezik, a szüleihez képest :)

5/5 csillag lett a mű, szívesen venném, ha sorozat készülne belőle, mint Adrian Mole-ból.
A vége kellemesen meglepett, habár gyerekkönyv, szóval nem tudom miért nem számítottam a happy end-re.

Kedvenc szereplő:
Léon apó egy zseni, főleg ezért a mondatáért:
„Ide hallgass kis haver: boldogtalannak lenni sokkal könnyebb, mint boldogulni, márpedig én ki nem állhatom, ha valaki beéri a könnyű megoldással, ki nem állhatom a siránkozókat! Boldoguljál a teremtésit! Tegyél a boldogságodért!”

Szolidan megjegyezném, hogy a könyv bár nem mondja ki, arra is tanít, hogy bizony-bizony nem minden a szellemi munkavégzés, még ebben a technokrata világban sem. Mindig kellenek ügyes mesteremberek, feltalálók, szerelők, de aki lenézi a kétkezi munkát, próbálja csak ki, hogy milyen lesz az élete, ha nem viszik el a szemetét, vagy ne vegyen több kenyeret :P