2015. november 7., szombat

Fekete István: Hú


Az erdei gyalogutak felett szitál a meleg levegő, s a magasságban egypár ölyv kering messze hangzó vijjogással; az égen csapott fenekű kis felhőgályák utaznak észak felé, s a bokrok alatti meleg csendben megöleli a napsugarakat egy-egy most kinyílt ibolya.

Fekete István műveit 2013 óta olvasom, körülbelül negyedévente sorra kerítem egy-egy kötetét, a Hú a kilencedik olvasmányom volt az írótól. A regény eredeti kiadási éve 1966 és elvileg a besorolása állattörténet, ifjúsági irodalom, 7-10 éveseknek.

Fülszöveg:
A folyó fölött emelkedő magaspart barlangjaiban emberemlékezet óta baglyok élnek. Az egymást váltó nemzedékek mindig ide hordják zsákmányukat, itt költik ki és nevelik fel fiókáikat, engedelmeskedve a bagolyélet sok évezredes törvényeinek. De sorsuk összefonódott az e tájon élő emberek sorsával is, a tatárjárás, a török hódoltság, a szabadságharc néhány jelenete ott tükröződött nagyra nyitott, figyelő szemükben. Ebben a folyóparti barlangban született Hú is, itt táplálták szülei, de mielőtt kirepülhetett volna, megjelent a barlangban az ember, és magával vitte Hút és két testvérét. Ezzel kezdődik a történet, melynek során Hú sok különös tapasztalatot szerez az emberek világában, míg végül a második világháború kitörésekor visszanyeri szabadságát.






Értékelés:
Nekem ez várólistás kötet volt, de a 400 oldal elolvasása után azt az egyet totál teljesen biztosra tudom, hogy ez a regény NEM való gyerekeknek!
Nem a téma miatt, hiszen más regény is említi a második világháborút, itt pedig jórészt előtte zajlik a cselekmény, hanem a kettős látású történetvezetés miatt. Az uhubagoly elkerül fiókakorában egy mérnökhöz, aki neveli, eteti őt, és egy évig együtt vadásznak javarészt varjúra, ölyvre, kányára, sasra. Fogságában számos emberszereplő is ellátja a madarat, sőt egész barátinak mondható a kapcsolata a mérnök kutyájával, Mackóval.

"Hú – szabad madár korában – soha nem volt egyedül. Benne éltek az ősök, s azoknak minden tudása és emléke, benne éltek a párja és a fiókák, a nagy fal minden lakója, a néma kis néptől, a hangyáktól Suó úrig, a vadászsólyomig, benne élt a nappal és az éjszaka, a vihar hörgése és a csend hallhatatlan valósága, benne élt a folyó, a távoli erdő, a közeli szikla, a szél és a felhők… benne élt minden, s Hú sokszor úgy érzékelt, éspedig jobban, mint bárki más. Jobban látott és hallott, mint bárki más, és mélyebben tudta a dolgokat a maga körén belül észlelni, mint a táj bármely lakója, még ha nem is volt véletlenül préda az illető."

De Hú álmában visszaemlékezik, és előbukkan számos történet, amit a fészek közelében lévő falusi emberek életéből látott meg valamelyik őse, legyen ez rablás, csata, fogolyszöktetés, vagy éppen farkashorda támadása, holttestek égetése. Ezek az emlékek adják a regény dupla történeti szálát, a régmúlt homályba veszett emberi kalandjait a bagoly figyelő tekintete által mutatja be az író, a ragadozó madár párkeresési és táplálkozási szokásaival egyetemben.
A kettős szerkezet, mivel általában belesüllyed az alaptörténetbe, igen nagy figyelmet követel az olvasótól, példának okáért én hiába vagyok gyakorlott, olvasott, mégis megvezetett a regény vége, amikor Hú előbb álmodja a szabadságot, majd 50 oldallal később valósul ez ténylegesen meg, és még egyszer útjára kísérheti őt az olvasó.




Most jön a szokásos perverzió, hiszen én mégis szerettem ezt a könyvet, úgy, ahogy van, csak éppen semmiképpen sem tartom gyerekirodalomnak. Fekete nagyon soksíkú író, a regényeiben mindig tanít is kicsit, és itt egyértelműen a második világháború ellen ír, még akkor is, ha az akkori cenzúra miatt ezt burkoltan kellett megtennie.

"Nem, Laci bácsi, nincs megnyert vagy elveszített háború, csak „Háború” van! Pusztító, öldöklő, embertelen!"


…Talán a repülőgépeket látta, amelyek jöttek keletről, jöttek nyugatról, és jöttek délről? Nyomukban őrjöngő dördülések, mint a Sátán hahotája, amelyből tűz, gyász, könny, korom és vér szállt fel az ég felé? Talán a csatatereket látta… a szétroncsolt milliókat, a gázkamrákat s a foglyokat, akiket már átkarolt az elmúlás? Talán a bujdosókat látta, akiknek szívét már csak a rémület éltette, mert már nem is akartak élni? Talán a koporsót látta a patika udvarán, mert az öreg patikus utánahalt egyetlen fiának, aki elesett messze keleten, valahol az ördögnek ebben a jól kitervelt háborújában? Vagy az ezredest látta, akit a bunker előtt tépett szét egy repülőbomba?… A harcot, a menekülők áradását, üszköt, kormot, vért, szennyet, az átok és kín csatornáit látta megtelve hömpölyögni majd az egész földön, és szétáradni mindenkinek a szívében, aki ember volt és gondolkodott?…


"Minden félelmetes között a legfélelmetesebb az ember."


Szövetséges hadak! Micsoda ostoba és szomorú aljasság már ez a két szó is… Kirendelt, nyomorult rabszolgák vagyunk, bekötött szemű, vágóhídra induló állatok, akiknek még ordítani is kell, hogy: «Ave Caesar, morituri te salutant!» – és talán nem tudják, hogy a Caesar, a Vezér is őrült, akinek kezére milliók és milliók kormos vére tapad, s a magyarságnak az ő győzelme lenne a legkeservesebb sors a világon.

A barlangot az Idő szülte, a gránátot csak az ember.  S ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, bevezetve persze a villanyvilágítást… és minden öreg fát már régen kivágatott, amelynek odvában fészkelhetett volna az uhuk nemzedéke… akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.



Kedvenc szereplők:

az emberek közül szinte csak férfiak a főszereplők: a mérnök, Ferkó a kocsis, Pomozi Jóska a béreslegény, a mérnök nagybátyja, a Patikus úr;  az ezredes, Jóska főnöke és Jancsi, aki megrendelésre ellopta az uhufiókákat, köztük Hút.
Fekete István vadászember volt világéletében, számára természetes közeg a férfivilág, mégpedig a csendesebbik fajta, aki csak akkor szól, ha van értelme annak, amit mond. Ezek a férfiak mind egytől-egyig teremtők, illetve ha rombolnak is, akkor is igyekeznek előre kiszámítani tetteiket.

Állatszereplőben bővelkedik a könyv, Hú sokszor társalog a kutyával, Mackóval, aki kicsit nevetséges módon fél a nyers hústól, nem szereti a havat, viszont imádja az Embert. Nagyon érdekes neveket talált ki Fekete a többi madárfélének is, Rá, Karak és Tás neve ismerősen cseng a Vukból.


Őszintén bevallom, nem biztos, hogy átlagolvasónak ajánlanám ezt a regényt, inkább annak, aki már olvasott Feketétől, és nem csak állatregényt, Bogáncsot, Lutrát, Vukot, hanem inkább a novelláiból, vagy a Zselléreket.


Molyos adatlap:
Wikipédia:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése