Két mai kortárs férfi író van, akik annyira közkedveltek, hogy hiába járok két könyvtárba, vadászni kell a könyveiket, és ezek Kepes András, illetve Vámos Miklós.
A címadó könyv egy visszaemlékezős kötet, Vámos szavaival élve:
Az emberélet útjának felét elhagyván rájöttem, sok olyan íróval és művésszel volt szerencsém egy levegőt szívni, akik ma már minimum klasszikusok, maximum szobrok. Kodály Zoltán, Örkény István, Arthur Miller, Déry Tibor, Mándy Iván, Várkonyi Zoltán, Mészöly Miklós, Ottlik Géza – hosszú a lista. Akiket személyesen ismertem, szerettem, tiszteltem, de már nincsenek közöttünk. Míg e kötetet írtam, úgy éreztem, mintha itt volnának. Amit velük együtt éltem át, ezennel továbbadom. Klasszikusok, alulnézetből.
Legeza Ilona könyvismertetője
Értékelés:
Bevallom őszintén: nem volt teljesen jó könyv, és ezzel szomorúan, de kénytelen vagyok csatlakozni a kötetet előttem értékelő molytársak sorába.
A legnagyobb baj - szerintem - az anekdota forma, hogy hiába a méltatás, nem igazán szépirodalmi nyelvezetű a könyv. A kisebb-nagyobb kitérők stimmelnek, ez főleg a kötet első harmadában nagyon zavaró tény, aztán az olvasó kényszerül hozzászokni a stílushoz. Nem egységes a mű, látszik rajta, hogy időben előbb-később lejegyzett portrékból állítódott össze, interneten az Élet és Irodalom 48-49. évfolyamának számaiban jelentek meg ezek a visszaemlékezések.
Valahol az első tíz novella után kezdtem kínosan sokat lapozgatni, míg felfedeztem Janikovszky Éváról és Hofiról szóló írásokat, ezek elolvasása után tudtam összeszedni a türelmemet. A nekrológ annyira szép, személyes hangú, hogy sikeresen elbőgtem magam rajta, hűen tükrözi, amit Janikovszky Éva adhatott a környezetének - ezt még innen, messziről az olvasó is megérezhette az írónőről.
Aztán találkoztam a könyv, és Vámos legnagyszerűbb kérdésével, gondolatával:
Nemcsak az a kérdés, hogy hová tűnt a sok virág, hanem hogy hová tűntek az elfeledett írók? Talán egy bizonyos településre költöztek, távol a világ zajától. Egyforma, pici kockákra emlékeztető házacskákban éldegélnek, a helyszín leginkább Beloianniszra, a Fejér megyei görög községre emlékeztet. Odakerül, akinek a hírneve idő múltán elszivárog, mindegy, méltán vagy méltatlanul. Most végre szót értenek egymással, a közös nevező összehozza őket. Délelőttönként gyülekeznek a főtéren, s kórusban szidják azokat, akiknek a neve s munkássága fönnmarad az idő rostáján, szintén mindegy, méltán vagy méltatlanul.Elfeledett Írók faluja
"Ha közelg a karácsony, többet gondolok az Elfeledett írók falujára, mint más évszakban. Fájdalmasabb elképzelnem a hajdani kollégákat a hópaplanba bugyolált házikókban, mint nyáridőn, akárha azt hinném, ilyenkor még magányosabbak. Bezárkóznak, hátukat a kemencének vetve melengetik fázós tenyerüket."
Hull a zóóó
Búslakodhatnék azon napokig, hogy az igazi szépirodalom, akár a klasszikus, akár a kortárs perifériára szorul, de nem fogok, helyette inkább Vámos Miklós könyvét is figyelembe ajánlom.
Tulajdonképpen bár stílusilag nem tökéletes mű, de abból a szempontból ezt is tanítani kellene emelt magyaron, eljövendő magyartanároknak, mint Nyáry Krisztián köteteit, hogy nyíljon ki az olvasó horizontja, és jegyezzen elő magának írókat, elfeledett alkotókat, jövendőbeli olvasásra.
Azt meg csendben megjegyezném, hogy Déry Tibor, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Örkény István, Zelk Zoltán neve nyilván nem véletlenül íródott le mindkét irodalomtörténeti műben.
A novellák nagy részét Vámos Miklós weboldalán el lehet olvasni, köztük a belinkelteket is:
http://www.vamosmiklos.hu/index.php/2013-09-17-15-18-19/hogy-volt
A kötet moly adatlapja, képek forrása:
http://moly.hu/konyvek/vamos-miklos-hogy-volt
A címadó könyv egy visszaemlékezős kötet, Vámos szavaival élve:
Az emberélet útjának felét elhagyván rájöttem, sok olyan íróval és művésszel volt szerencsém egy levegőt szívni, akik ma már minimum klasszikusok, maximum szobrok. Kodály Zoltán, Örkény István, Arthur Miller, Déry Tibor, Mándy Iván, Várkonyi Zoltán, Mészöly Miklós, Ottlik Géza – hosszú a lista. Akiket személyesen ismertem, szerettem, tiszteltem, de már nincsenek közöttünk. Míg e kötetet írtam, úgy éreztem, mintha itt volnának. Amit velük együtt éltem át, ezennel továbbadom. Klasszikusok, alulnézetből.
Az Elfelejtett Írók és az Elfelejtett Hősök Falujába vezeti olvasóit a szerző, felelevenítve találkozásait a nagy író-elődökkel, kritikusokkal, filmrendezőkkel, békeharcosokkal, kultúrpolitikusokkal, feleségekkel és özvegyekkel. A szerző az iskolai kórus tagjaként, az 1960-as években került kapcsolatba a zenével és Kodály Zoltánnal, diákújságíróként, pol-beat zenészként a KISZ-szel és az irodalommal, majd a katonaság után, egyetemistaként kapcsolódott be véglegesen a kultúra vérkeringésébe, hogy személyesen találkozzon Lengyel Józseffel, Illés Endrével, Nagy Lászlóval, Ottlik Gézával, Mészöly Miklóssal, Simonffy Andrással, Kardos G. Györggyel, Gáll Istvánnal, Csurka Istvánnal, Örkény Istvánnal, Rákosy Gergellyel, Vészi Endrével, Weöres Sándorral, Dalos Györggyel, Szabó Istvánnal, Gábor Pállal, Berkes Erzsébettel, Komlós Jánossal, Hofi Gézával, Arthur Millerrel és további, legalább kétszáz megemlített magyar és külföldi értelmiségivel. Különösen érdekes a csapnivalóan játszó Gerilla-együttest városi népzeneként imádó zeneesztétika professzort, az öt nyelven beszélő, többdiplomás Maróthy Jánost, vagy a puritán és szegény költő, Ladányi Mihály életét bemutató fejezet. A szerkesztőségekben, kávéházakban, egyetemeken, magánlakásokon játszódó harminchárom írás tájékoztat a lóverseny, a zsidóság, az antiszemitizmus, a pártélet pletykáiról, a kezdő író, az álneveken (Vámos Tibor, Miklós Tibor, ZJ) is publikáló újságíró megpróbáltatásairól, révbe éréséről, sikereiről is.
A szépírói eszközökkel megírt, kellemesen, lassan, kisebb-nagyobb kitérőkkel, bölcselkedésekkel, iróniával és a múló idő sajnálatával teli írások az elmúlt negyven év jelentős művészeit ismerő olvasók körében lesz elsősorban keresett. Legeza Ilona könyvismertetője
Értékelés:
Bevallom őszintén: nem volt teljesen jó könyv, és ezzel szomorúan, de kénytelen vagyok csatlakozni a kötetet előttem értékelő molytársak sorába.
A legnagyobb baj - szerintem - az anekdota forma, hogy hiába a méltatás, nem igazán szépirodalmi nyelvezetű a könyv. A kisebb-nagyobb kitérők stimmelnek, ez főleg a kötet első harmadában nagyon zavaró tény, aztán az olvasó kényszerül hozzászokni a stílushoz. Nem egységes a mű, látszik rajta, hogy időben előbb-később lejegyzett portrékból állítódott össze, interneten az Élet és Irodalom 48-49. évfolyamának számaiban jelentek meg ezek a visszaemlékezések.
Valahol az első tíz novella után kezdtem kínosan sokat lapozgatni, míg felfedeztem Janikovszky Éváról és Hofiról szóló írásokat, ezek elolvasása után tudtam összeszedni a türelmemet. A nekrológ annyira szép, személyes hangú, hogy sikeresen elbőgtem magam rajta, hűen tükrözi, amit Janikovszky Éva adhatott a környezetének - ezt még innen, messziről az olvasó is megérezhette az írónőről.
Aztán találkoztam a könyv, és Vámos legnagyszerűbb kérdésével, gondolatával:
Nemcsak az a kérdés, hogy hová tűnt a sok virág, hanem hogy hová tűntek az elfeledett írók? Talán egy bizonyos településre költöztek, távol a világ zajától. Egyforma, pici kockákra emlékeztető házacskákban éldegélnek, a helyszín leginkább Beloianniszra, a Fejér megyei görög községre emlékeztet. Odakerül, akinek a hírneve idő múltán elszivárog, mindegy, méltán vagy méltatlanul. Most végre szót értenek egymással, a közös nevező összehozza őket. Délelőttönként gyülekeznek a főtéren, s kórusban szidják azokat, akiknek a neve s munkássága fönnmarad az idő rostáján, szintén mindegy, méltán vagy méltatlanul.Elfeledett Írók faluja
"Ha közelg a karácsony, többet gondolok az Elfeledett írók falujára, mint más évszakban. Fájdalmasabb elképzelnem a hajdani kollégákat a hópaplanba bugyolált házikókban, mint nyáridőn, akárha azt hinném, ilyenkor még magányosabbak. Bezárkóznak, hátukat a kemencének vetve melengetik fázós tenyerüket."
Hull a zóóó
Nem egy ilyen író van a magyar irodalomban, már akkor, amikor ez a visszaemlékező kötet elkészült, 2005-ben is sok író élhetett ebben a faluban, de az eltelt évtized még többeket száműzött oda :( Hiszen nem nagyon divat magyar írótól, írónőtől olvasni, maximum a kortársakig terjed az -amúgy is egyre zsugorodó - olvasó közönség figyelme, a fiatalok meg előszeretettel a young adult (jórészt amerikai) kultúra által sztárolt regényeket olvassák - elég csak egy pillantást vetni a moly olvasottság szerinti listájára.
Búslakodhatnék azon napokig, hogy az igazi szépirodalom, akár a klasszikus, akár a kortárs perifériára szorul, de nem fogok, helyette inkább Vámos Miklós könyvét is figyelembe ajánlom.
Tulajdonképpen bár stílusilag nem tökéletes mű, de abból a szempontból ezt is tanítani kellene emelt magyaron, eljövendő magyartanároknak, mint Nyáry Krisztián köteteit, hogy nyíljon ki az olvasó horizontja, és jegyezzen elő magának írókat, elfeledett alkotókat, jövendőbeli olvasásra.
Azt meg csendben megjegyezném, hogy Déry Tibor, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Örkény István, Zelk Zoltán neve nyilván nem véletlenül íródott le mindkét irodalomtörténeti műben.
A novellák nagy részét Vámos Miklós weboldalán el lehet olvasni, köztük a belinkelteket is:
http://www.vamosmiklos.hu/index.php/2013-09-17-15-18-19/hogy-volt
A kötet moly adatlapja, képek forrása:
http://moly.hu/konyvek/vamos-miklos-hogy-volt
Több éve olvastam, így a részletekre nem emlékszem, de nem ebben a könyvben van véletlenül megírva az a sztori, amikor egy meglehetősen szűk körű író–olvasó találkozón Örkény volt az író és Vámos az olvasó?
VálaszTörlés:D meglehetősen szűk körű :D ez jópofa megfogalmazás, de igen, ez volt az a könyv
Törlés(sajnos a linkre viszont azt írja, hogy szerverhiba)