Van egy molyos kihívásom, a Jól szeretni, ahol azt kérem a gyakorló szülőktől, hogy olvassanak el 12 gyereknevelési témájú könyvet két év alatt, hiszen a gyermekkel való foglalkozás - jó esetben - állandó felkészülést kíván a szülőtől is. Saját teljesítésem 19 könyv, ebből öt kötet Vekerdy Tamástól származik.
És persze nem véletlen a blog mottója sem, a liberális, életszerető, nagyon nyugis felfogása számomra extra vonzó.
Szerkezetileg hat nagyobb fejezetre van bontva a kötet, mindegyiket egy-egy bevezető írás indítja el Vekerdy tollából, majd jönnek a kevésbé, vagy jócskán hajmeresztő olvasói levelek. Természetesen van egyfajta szűrés, főleg rövidítés, amin ezek a kérdések már megjelenés előtt átmentek, de ahogy a gyerekpszichológus állítja, csak a kérdező, kíváncsi ember van közel a dolgok áramához, a tanács úgy jó, ha továbbgondolásra buzdítja az érdeklődőt. Vekerdy saját bevallása szerint mindig szorongva adja a válaszokat, egyrészt mert nehéz a szakértő szerepe, nem helyes, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő a tudás egyedüli fellegvára; másrészt mert távolból, csak egyféle szemszöget (a levélíróét ismerve) nehéz elfogulatlan tanácsot adni.
Számomra ez a vallomás már azonnal hitelt biztosít a tanár úrnak, hogy ember maradt, hajlandó leszállni a magas lóról, és nem játszik Mindenhatót.
Az első fejezet az első három évről szól, a második egység az óvodás korról, a harmadik az iskola első éveiről, vagyis az alsósokról.
A következő fejezet kamaszgondokat állít középpontba, míg az ötödikben a család, válás, magány, örökbefogadás és homoszexualitással kapcsolatos olvasói levelek szerepelnek.
A hatodik fejezet kissé vegyes vágott, van benne szó verésről - ez örök gumicsont a gyerekpszichológiában; iskolai abúzus, gyerekkori lopás, pénzkezelés, szexuális felvilágosítás - csak néhányat soroltam fel a témákból.
http://familybootcamp.org/parent-seminar/
Az első az, hogy amikor a gyerek egy kicsit is eltér az átlagtól, mekkora hátrányba kerül a közoktatásban. Teljesen mindegy, hogy óvodáról vagy iskoláról van szó, a pedagógusok egy része (java része) talán az egységes tanterveknek köszönhetően sem a lassabb érésű gyerkőcökkel, sem a mozgásigényesebb gyerekekkel nem nagyon tud mit kezdeni. Az előbbiekre könnyen rákerül az autisztikus jelző, míg úton-útfélén hallani a hiperaktív gyermek fogalmáról is.
Általában és egészében elmondható, hogy hajszoltak a gyerekeink, mint ahogy a felnőttek is, álteljesítmények után rohangálnak, rohangálunk élethosszig.
(Persze tisztában vagyok azzal, hogy felülről is nagy a nyomás a tanári társadalmon, de elsős gyereket novemberben, pláne októberben felmérni, hogy mennyire tudnak már olvasni egyszerre elképesztő és elszomorító hallani. Pont az ilyenek miatt írtam azt korában, hogy a könyv még mindig aktuális, öt évvel a megjelenése után is sajnos bőven vannak ilyesféle negatív szülői tapasztalatok. És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: tanulásmódszertanban miért nem lehet a Nyugatot utánozni? Mondjuk a lassabb finneket, ahol az alsós évfolyamok, negyedik osztály végén van olvasási készség felmérés? És vajon miért kell 14-15 éves kamaszokat kétezer éves drámákkal szenvedtetni kötelező olvasmányként? Hány görög olvas magyar tragédiát?)
Hogy miért nem? Éppen azért, amiért nem lehet száz százalékosan tanácsolni semmit sem a világon; azért, mert mindannyian mások vagyunk, más érzés, élmény, félelem - és gátlásvilággal terhelten.
Mégis nagyon-nagyon jó szívvel ajánlom Vekerdy Tamás könyvét, de nemcsak ezt, a Nagy családkönyvet, hanem a Jól szeretni-t és az Érzelmi biztonságot is.
Ranschburg Jenő Szülők könyvétől eltekintve ezekből tanultam a legtöbbet az elmúlt években, és ők ketten képviselik számomra az egyedüli jónak tartott elvet, hogy lazábban, lassabban, oldottabban kellene élnünk!
A teljesítmény - kinek, egyáltalán mit takar a szó? - csak pillanatnyi diadal, a végén fog úgy is kiderülni, jól éltünk, megélve az életet, vagy mókuskerékbe szorulva, hajszásan idő előtt belehaltunk a mesterséges célok kergetésébe.
Kedvcsináló idézet:
És persze nem véletlen a blog mottója sem, a liberális, életszerető, nagyon nyugis felfogása számomra extra vonzó.
Tartalom:
A Nagy családkönyv olyan nagy formátumú, összegző mű, amelyből a gyermekeiket, unokáikat nevelő szülők, nagyszülők minden kérdésükre választ kaphatnak. Vekerdy Tamás, a Nők Lapja ismert gyermekpszichológusa különleges alapossággal és részletességgel foglalkozik a családban felmerülő szokatlan helyzetekkel és nevelési problémákkal. Tanácsokat kapunk a csecsemőkori gondokra, a későbbi iskolai, kamaszkori furcsaságokra, vagy a válás, eltávozás folytán adódó kétségeinkre. Témáit a szerző – mint mindig – az olvasók leveleiből, tehát a mi tapasztalatainkból és élményeinkből meríti.
A Nagy családkönyv olyan nagy formátumú, összegző mű, amelyből a gyermekeiket, unokáikat nevelő szülők, nagyszülők minden kérdésükre választ kaphatnak. Vekerdy Tamás, a Nők Lapja ismert gyermekpszichológusa különleges alapossággal és részletességgel foglalkozik a családban felmerülő szokatlan helyzetekkel és nevelési problémákkal. Tanácsokat kapunk a csecsemőkori gondokra, a későbbi iskolai, kamaszkori furcsaságokra, vagy a válás, eltávozás folytán adódó kétségeinkre. Témáit a szerző – mint mindig – az olvasók leveleiből, tehát a mi tapasztalatainkból és élményeinkből meríti.
A kötet eredeti kiadási éve 2011, mint a belső borítón szerepel válogatás a Nők Lapjában 2003-2011 között megjelent írásokból.
Talán furán fog hangozni, amit állítok, de ez egy aktuális gyereknevelési könyv. Szerencsére, vagy éppen pechünkre Magyarországon sem a köznevelésben, óvodákban, iskolákban nem változott oly sok minden; emberi, szülői felfogásban meg pláne lassúbb az elmozdulás.Szerkezetileg hat nagyobb fejezetre van bontva a kötet, mindegyiket egy-egy bevezető írás indítja el Vekerdy tollából, majd jönnek a kevésbé, vagy jócskán hajmeresztő olvasói levelek. Természetesen van egyfajta szűrés, főleg rövidítés, amin ezek a kérdések már megjelenés előtt átmentek, de ahogy a gyerekpszichológus állítja, csak a kérdező, kíváncsi ember van közel a dolgok áramához, a tanács úgy jó, ha továbbgondolásra buzdítja az érdeklődőt. Vekerdy saját bevallása szerint mindig szorongva adja a válaszokat, egyrészt mert nehéz a szakértő szerepe, nem helyes, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő a tudás egyedüli fellegvára; másrészt mert távolból, csak egyféle szemszöget (a levélíróét ismerve) nehéz elfogulatlan tanácsot adni.
Számomra ez a vallomás már azonnal hitelt biztosít a tanár úrnak, hogy ember maradt, hajlandó leszállni a magas lóról, és nem játszik Mindenhatót.
Az első fejezet az első három évről szól, a második egység az óvodás korról, a harmadik az iskola első éveiről, vagyis az alsósokról.
A következő fejezet kamaszgondokat állít középpontba, míg az ötödikben a család, válás, magány, örökbefogadás és homoszexualitással kapcsolatos olvasói levelek szerepelnek.
A hatodik fejezet kissé vegyes vágott, van benne szó verésről - ez örök gumicsont a gyerekpszichológiában; iskolai abúzus, gyerekkori lopás, pénzkezelés, szexuális felvilágosítás - csak néhányat soroltam fel a témákból.
Két nagyobb problémakör rajzolódott ki a kötetben:
Az első az, hogy amikor a gyerek egy kicsit is eltér az átlagtól, mekkora hátrányba kerül a közoktatásban. Teljesen mindegy, hogy óvodáról vagy iskoláról van szó, a pedagógusok egy része (java része) talán az egységes tanterveknek köszönhetően sem a lassabb érésű gyerkőcökkel, sem a mozgásigényesebb gyerekekkel nem nagyon tud mit kezdeni. Az előbbiekre könnyen rákerül az autisztikus jelző, míg úton-útfélén hallani a hiperaktív gyermek fogalmáról is.
Általában és egészében elmondható, hogy hajszoltak a gyerekeink, mint ahogy a felnőttek is, álteljesítmények után rohangálnak, rohangálunk élethosszig.
(Persze tisztában vagyok azzal, hogy felülről is nagy a nyomás a tanári társadalmon, de elsős gyereket novemberben, pláne októberben felmérni, hogy mennyire tudnak már olvasni egyszerre elképesztő és elszomorító hallani. Pont az ilyenek miatt írtam azt korában, hogy a könyv még mindig aktuális, öt évvel a megjelenése után is sajnos bőven vannak ilyesféle negatív szülői tapasztalatok. És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: tanulásmódszertanban miért nem lehet a Nyugatot utánozni? Mondjuk a lassabb finneket, ahol az alsós évfolyamok, negyedik osztály végén van olvasási készség felmérés? És vajon miért kell 14-15 éves kamaszokat kétezer éves drámákkal szenvedtetni kötelező olvasmányként? Hány görög olvas magyar tragédiát?)
Második kérdéskör jóval inkább a szülőkről szól, nevesítve az, hogy az internetnek is köszönhetően milyen rémesen elveszettek vagyunk, ha gyereknevelésről van szó. Többféle úton lehet elindulni, a gyereket kenguruban mindenhová magával cipelő Természetes Anyu szerepétől kezdve, a Tudatos Anyuig, aki erősen (és végtelenségig) hisz a korai fejlesztésben, az ő gyereke már óvodásként tanul angolt, jár korcsolyázni, teniszezni, lovagolni, balettozni, focizni ... és gondolom külön időmenedzsere is van.
Valahol ezek az új módszerek mind a poroszos, szigorú nevelés és a túl liberális, laissez-fair engedékenység másfajta, modernizált arcai; túl sok, nagy a kínálat, mikor a gyermekünkről van szó, és minden szülő titkon, vagy éppen hangosan bevallva sokat töpreng azon, hogy miként indítsa el gyermekét a világba, hogy a legjobbat nyújtsa neki.
Őszintén megvallva: három gyerek, lassan tizenhárom év gyakorlat és számtalan könyv után is csak azt tudom mondani, hogy próbálkozom, nincsenek aranyszabályok.
Egyetlen könyv sem tud ezer, de még száz százalékos okosságot, előírást adni, amit mintegy kanalas gyógyszert beadhatnék a gyereknek, és onnantól kész, tökéletes lenne.Hogy miért nem? Éppen azért, amiért nem lehet száz százalékosan tanácsolni semmit sem a világon; azért, mert mindannyian mások vagyunk, más érzés, élmény, félelem - és gátlásvilággal terhelten.
Mégis nagyon-nagyon jó szívvel ajánlom Vekerdy Tamás könyvét, de nemcsak ezt, a Nagy családkönyvet, hanem a Jól szeretni-t és az Érzelmi biztonságot is.
Ranschburg Jenő Szülők könyvétől eltekintve ezekből tanultam a legtöbbet az elmúlt években, és ők ketten képviselik számomra az egyedüli jónak tartott elvet, hogy lazábban, lassabban, oldottabban kellene élnünk!
A teljesítmény - kinek, egyáltalán mit takar a szó? - csak pillanatnyi diadal, a végén fog úgy is kiderülni, jól éltünk, megélve az életet, vagy mókuskerékbe szorulva, hajszásan idő előtt belehaltunk a mesterséges célok kergetésébe.
Kedvcsináló idézet:
"Amikor C.G.Jung, a múlt század egyik nagy pszichiátere Közép-Amerikában járt, ott egy öreg indián tanítómester azt mondta neki: - Nézd! A fehér emberek mind őrültek! - Honnan látod? - Nézd meg az arcukat, milyen feszült. Mindig akarnak valamit! És tudod, hogy miért van ez? - Miért? - Mert itt gondolkoznak! - (És az öreg indián a fejére mutatott.) - Miért? Hol kellene gondolkozni? - Természetesen itt! - (És az öreg a szívére tette a kezét.)"
297-298. oldal
297-298. oldal
Ha tetszett a poszt, kérlek pipáld ki a bejegyzés alatti megfelelő mezőt,
Neked csak egy kattintás, nekem viszont számít minden apró visszajelzés :)
FB-én itt tudsz követni: https://www.facebook.com/lakosztaly
Molyos adatlapom ez: http://moly.hu/tagok/mariann_czenema
Levelet ide írhatsz: bagolybizsu(kukac)gmail(ponty)com
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Felhívom rá a figyelmet, hogy a blogon a megjegyzések MODERÁLÁS után kerülnek fel; illetve hogy a megjegyzés írója tudomásul veszi, hogy adatait (nevét és online elérhetőségét) ÖNKÉNT adta meg. Harmadik félnek, vagy reklámcélra nem használom fel senki adatait!