2016. november 3., csütörtök

Gombos Péter: Dobj ​el mindent… és olvass!


Fülszöveg:
(ami valójában részlet a könyvből)
Miközben ​​még mindig vannak szépirodalmat faló könyvmolyok a környezetünkben, a többség szabadidejében inkább valamilyen digitális eszköz mellett találja meg szórakozását. 
Jómagam régóta állítom, hogy ez ellen jobb híján – tényleg csak muszájból, hiszen az olvasóvá nevelés sokkal inkább a családi környezetben kellene, hogy történjen – a tanítók és a magyartanárok tehetnek legtöbbet.
Amikor néhány évvel ezelőtt egy hetedikes csoportot kaptam, rögtön elhatároztam, itt az idő, hogy bebizonyítsam, amiről addig „csak” prédikáltam. Ráadásul az alanyaim teljes mértékben megfelelőek voltak ehhez, mert a 14 gyerekből mindössze egy vallotta magát olvasónak, a többiek – saját elmondásuk szerint – soha (!) nem olvastak kedvtelésből.

A program neve: „Dobj el mindent, és olvass!” A lényege az, hogy a nap bármely szakában megszólalhat egy speciális jelzőcsengő, melyet meghallva minden diák, de a tanárok, sőt a technikai dolgozók is „leteszik a munkát”, és előveszik a könyvüket. Innentől a következő jelzésig mindenki néma csendben olvas.
A „játék” gyorsan kedvelt lett, nem múlt el óra nélküle. Második alkalommal már volt, aki kérte, hadd vigye haza a könyvet, s akadt, aki rögtön szerette volna a folytatást is, mondván: „egy könyv kevés lesz a hétvégére”.

Nem vagyok naiv, tudom, ezek a diákok az iskolából hazaérve még mindig előbb nyúlnak a távirányító vagy a számítógép után, mint könyvhöz. De a viszonyuk a könyvekhez, az olvasáshoz megváltozott. Remélhetőleg életre szólóan.

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/gombos-peter-dobj-el-mindent-es-olvass






Esszék olvasáspedagógiáról, gyermek- és ifjúsági irodalomról - alcíme van a kötetnek, amivel a moly értékelők és én sem vagyok elégedett. Dr. Gombos Péter a HUNRA elnöke, A Magyar Olvasástársaságé, amely immár 25 éves hazánkban. Ezt a könyvet olvasva, de már a Kié az olvasás? című tanulmánykötet olvasásakor megnyerte a szívemet a mondandója.
Míg ez utóbbi tényleg konkrét esszéket tartalmaz, az olvasóvá nevelés különböző aspektusaiból, addig a Dobj el mindent szerintem inkább egy roppantul jól összeszedett olvasónapló, afféle tanári segédkönyv általános iskolai tanároknak.
És hogy mi a fő téma, a mondanivaló, ami összegyűjtésre sarkalta a szerzőt? A kötelező olvasmányok hosszú évek óta húzott, megváltoztathatatlannak hitt, lebetonozott problémája.

Ugyebár egyszer-kétszer már én is írtam, hogy kötelező olvasmány ellenes vagyok, pontosabban a jelenlegieket ellenzem, de roppantul. A sokszor harcias véleményemmel általában egyedül vagyok, például most a könyvtár szakon is... Pedig tessék csak belegondolni, a most 14 éves keresztfiam ugyanazt fogja elolvasni elsős középiskolásként, mint a 64 éves anyám, az ő nagymamája tette.
Miért van az, hogy míg a természettudományokban, földrajzban, történelemben hajlandóak követni a tankönyvek, tankönyv írók és főleg a szakma, a tanárok a változásokat, addig a magyar irodalom oktatói meg vannak arról győződve, hogy a mai Z generáció érti, felfogja a 19 század mesterműveit?
Ráadásul olyan műveket, amit maga a szerzője sem gyerekkönyvnek szánt (Légy jó mindhalálig); vagy egyszerűen a hosszúságuk miatt felfoghatatlanul lassúak a mai generációnak.
Még az eljövendő könyvtáros kollégák között is meglepően újnak bizonyult az információ, hogy Jókai Mór legnagyobb regényét, A kőszívű ember fiait folytatásokban írta meg a Hon című lap számára - tehát, ha egy ültében írja meg, csöppet se biztos, hogy ilyen unalmas lassú történetfolyású lett volna. (Életrajz: ITT.)

Gombos Péter kötete öt részből áll, a kívülállóknak talán untató az olvasáspedagógiai bevezető. Aztán jönnek a mesék, a fantasyk, kortárs ifjúsági regények, végül a disztópiák.
Nekem két dolog tetszett nagyon a könyvben: egyfelől lényegesen sok-sok új műre, regényre fordította figyelmemet, bár jelenlegi behavazott életemben tényleg működő időnyerőre volna szükségem ajánlói elolvasásához.
A másik meg a hozzáállás, hogy nem szólja le, mint sok könyvtáros, magyartanár a lektűrt, a népszerű irodalmat, hanem azt javasolja, hogy a tanár - mivel hogy ő a felnőtt! - kössön kompromisszumot a diákkal. Ez főleg kamaszokkal szemben a lehető legjobb hozzáállás, Vekerdy Tamás, Ranschburg Jenő gyerekpszichológusok szemléletét fogadja meg.

Viszont a hibák... nos igen, sok-sok elírás van, és tényleg idegesítő az angol címek használata a magyarok helyet. Valamint persze mindenekelőtt félrevezető az alcím, mert Gombos Péter kötete valójában olyan, mint egy ifjúsági irodalomról szóló recenziós blog nyomtatásban. Talán kissé túl sokszor lelövi a poént, de érthető a kollégális szándék: fordítani valamit a diákságot sújtó nehézségeken, megmutatni a jelenlegi + eljövendő magyar tanároknak, hogy igenis van út, van választék igényes, kortárs gyerekirodalomból.
És ezért a szándék miatt nagyon szerettem ezt a könyvecskét, fogok szemezgeti a Gombos által ajánlott művekből.
4 csillag az ötből. 


Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése