2017. július 19., szerda

Lázár Egon: Ráadás


FÜLSZÖVEG:


A kilencvenöt éves Lázár Egon a bölcsességével és tapasztalatával lett a magyar színházalkotók doyenje. Finom öniróniával, úri tartózkodással meséli el életét, amely azonossá lett a színházéval. Elsősorban a Vígszínházéval, ahol négy nagyszerű igazgatónak szolgált. Lázár Egon fogalom, a színházi világban tájékozott emberé. Kitűnő író is, persze, az anekdotamesélés tette azzá. Az anekdota pedig a halhatatlanság biztos előlege.
Ungvári Tamás

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/lazar-egon-raadas


Köszönet a recenziós példányért a Corvina kiadónak!

Weboldal - Facebook - Moly



Őszintén megvallva: lehetett volna annyi eszem, hogy már a cím, Ráadás alapján megsejtem, hogy ez egy visszaemlékezés második része, és nem az első… De gondolom, ebből már sejthető, hogy nem volt :P
A recit azért kértem, mert bár én maximum kétévente egyszer járok színházba, mégis izgalmasnak tartom, hogy valaki évtizedeket töltsön el egy fogalom szintű, kultikus intézményben, konkrétan a Vígszínházban. Valószínűleg azért, mert ez a második memoár, ebben a kötetkében több szó esett Lázár Egon életéről, mint a színházról, de ezt én csöppet sem bántam.

Nagyon vékonyka ez a könyv, alig száztíz oldal, mégis süt belőle a bölcsesség és a derű. Ami annak fejében jócskán meglepő, hogy Egon bácsi zsidóként temérdeket szenvedett a második világháború alatt; nyilván nem tudott továbbtanulni, két évig munkaszolgálatos volt, majd három évig hadifogoly.
Számomra az volt rengetegszer a meglepő tény, hogy nincs semmiféle neheztelés a szörnyű emlékeiben, sőt nagyon-nagyon megszűrhette a visszapillantásokat, pedig sok halált látott.

A második világháború brutalitása után aztán gazdasági tisztviselő lett, dolgozott az Operában, majd a Déryné Színházban is, még a Víg előtt. A Dérynével kapcsolatban nem árt megjegyezni, hogy az 1950-es években hatalomra került kommunista párt ide száműzte a számára nem megfelelő elemeket, színészeket. A színtársulat tagjai évekig vándorszínházként működtek, vidékre vitték le a kultúrát, olyan színháztörténeti nevekkel, mint Ascher Oszkár.

A kötet végén van egy levél, egy méltatás Lázár Egonról, mind a személyiségéről és mind a munkásságáról. Ezt olvasva végig csak bólogatni tudtam, igen tényleg van egyfajta letisztultság Egon bácsi stílusában is, és a mondanivaló témáját tekintve is. Szavaiból árad a belső nyugalom, nem a magabiztosság, hanem a megélt évek, élettapasztalatok bölcsessége.
Én őszintén meghökkentem azon – valószínűleg azért, mert engem is befolyásol a szenzációhajhász külvilág-, hogy nincs egyetlen pletyka, rosszindulatú megjegyzés sem a visszaemlékezésében, sőt úgy sejtem, hogy az előző kötetben sem. Hihetetlenül hangzik, de érezhető, hogy Egon bácsi nem haragszik senkire, nincs haragosa, és nem azért, mert távolságtartó, hanem valami született diplomáciai érzék miatt.

Az egyetlen ok, amiért csak négy csillagot kapott a könyvecske, az a számtalan szóismétlés, azért látszódik, hogy nem írással főállásban foglalkozó egyén emlékiratát olvashatjuk - és, khm, ezen azért a szerkesztő tompíthatott volna. De talán ettől pont hiteles a könyv.

Jó szívvel ajánlom, színházat kedvelőknek, színházba járóknak és idősebb olvasóknak főleg.:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése