Berek Edit: Pokoltúra

by - március 28, 2018


FÜLSZÖVEG:
„T. vagyok. Negyvenöt éves. Ez az ítélet napja. Az orvos pillanatokon belül közli a szövettan eredményét.” 
A családanya, amint szembesül a diagnózissal, felveszi a kesztyűt a halálos kórral. Végiggondolja tönkrement házasságát, megromlott kapcsolatait, és harcolni kezd az életéért. És ebben a harcban nemcsak a méhnyakrákkal kell megküzdenie, hanem családtagjainak nagyon különböző – hol támogató, hol visszahúzó – viselkedésével is. Ahogy halad előre az idő, zajlanak a kezelések, úgy válik a két gyermek egyre érettebbé, az anya támaszává. És közben egyre többet megtudnak egymásról, önmagukról.
A Pokoltúra utazás az emberi lélek legmélyére. Azt mutatja be, egy végzetes betegség mennyire változtatja meg egy négytagú család mindennapjait. Mennyire alakítja át a kapcsolatainkat, egymáshoz fűződő viszonyainkat, sőt akár a személyiségünket is.



Szoktak engem többen is azzal vádolni, hogy egy-egy könyvet túl gyorsan olvasok, csak átrohanok rajtuk. Hát kérem alássan, a Pokoltúra elvileg csak 250 oldal, és az én 50-60 oldalas olvasási sebességemmel egy nap alatt elolvashattam volna… ha tetszett volna.
Nyilván az ember könyves bloggerként vállal némi (jó sok) kockázatot azzal, ha leírja, hogy nem jött be neki egy adott könyv, de szembe mennék önmagammal, nem lennék hiteles, ha nem írnám meg az igazat.

Elöljáróban hadd szögezzek le két dolgot: egyrészről én nem fogom lecsillagozni, pontozni ezt a történetet, az hogy én és a könyv nem találtunk egymásra nem jelent más, csak személyes preferenciát.
Másrészről azt se fogom írni, hogy ne olvassátok el a könyvet, mert de, igen, akinek a fülszöveg felkeltette a figyelmét, az látogassa meg a legközelebbi könyvtárat.
Viszont azt muszáj megmondanom, hogy megint több ponton túloz a leírás, sőt már az alcím is. „Amikor egy család szembenéz a rákkal” az lehet, hogy másik sztoriban megtörténik, de itt nincs egység, nincs összefogás, nincs család. Valahol a századik oldal tájékán sikerült megfelelő hasonlatot kitalálnom erre a történetre.
A rák olyan, mint a Nap, pusztító erőt képvisel, végül bekebelezi a hozzá közel állót. Az anya alakja az égetően forró csillaghoz közeli Merkúr; míg a lány a Vénusz, a fiú a tökéletlen Föld, az apa meg a távoli, talán bolygónak sem nevezhető Plútó. Mivel megadott pályán keringenek, legtöbbször egymástól lélekben, nemcsak testben távol, és mint tudjuk, a párhuzamosok csak a végtelenben, feltételezésként találkoznak…

Egyetértek abban a könyvet szintén kritizáló Zsanett véleményével, hogy nagyon sablonos, lecsupaszított, papírmasé figurák alkotják a történetet. Az anya az Áldozat, így nagy betűvel; az apa a gonosz megcsaló, asszonyverő, volt alkoholista. A 17 éves kamaszlány és évtizeddel idősebb bátyja voltak szimpatikusak nekem, ők sokkal többrétűek, kidolgozottabbak, részletgazdagok. Az anya és az apa alakja elnagyolt, igen értem én, hogy sok problémájuk volt a házasságuk elején, de akkor el kellett volna dönteni, hogy mégis melyik volt markánsabb, az asszonyverés vagy a megcsalás?
(Arról meg nem szeretnék beszélni, hogy mit gondolok arról, aki becsomagolva áll az ajtóban, majd közli a fiával, akit be szokott zárni a részeg apja elől a szekrénybe, hogy bocsi kisfiam, mégse megyünk el… Jó nyilván annak könnyű, akinek van hátországa, de azért más is kisétál a rosszból, nem maga miatt, hanem elsősorban a gyereke miatt.)

Nekem a könyv stílusa sem tetszett, a váltott monológok jók voltak, de az anya olyan túllihegett költői képekben beszélt, ahogy nem haldoklik senki.
„Ereimben éreztem, hogy még elevenen kapcsolódom az élethez, de lelkem sápadt viaszfénye már elveszett a sötétségben.”
„A valóság és a káprázat határán igyekeztem ápolni sebzett lelkem, miközben a viharzóna örvényei a sodró áramlatokkal megfékezhetetlenül masíroztak előre, és egyre erősebb ellenállással kellett a bástyáimat védelmeznem.”
?? Hogy mit csinál a kicsoda, micsoda? Miért kell ilyen mű, magasztos irodalmi stílusban fogalmazni?
Az apa meg egyfolytában hisztizett, rinyált azon, hogy neki milyen nehéz, bár nem ő volt beteg, és az végképpen betette nekem a kaput, mikor kifejtette, hogy milyen régen szeretkeztek. Onnantól az ő részét mindig átlapoztam :(

Szóval összességében sajnos, amilyen sokat vártam, olyan nagyon keveset kaptam, és ez engem eléggé elszomorított.
(azon morfondíroztam, hogy lehet, hogy a szerzö személyes emléket írt meg, azért lett eltúlozva pár karakter, azért nem tudta egyformán kezelni öket)
Az viszont biztos, hogy én nem jutottam ezzel a könyvvel a lelkem legmélyére, és megint csak azt tudom hangoztatni: a kevesebb az több, és jóval hatásosabb.


Köszönöm az ekönyvet az Athenaeum kiadónak!


You May Also Like

0 megjegyzés

Felhívom rá a figyelmet, hogy a blogon a megjegyzések MODERÁLÁS után kerülnek fel; illetve hogy a megjegyzés írója tudomásul veszi, hogy adatait (nevét és online elérhetőségét) ÖNKÉNT adta meg. Harmadik félnek, vagy reklámcélra nem használom fel senki adatait!