2019. január 21., hétfő

A hét verse - Kosztolányi Dezső: Költő a huszadik században



Kosztolányi Dezső: Költő a huszadik században

Az önimádat büszke heverőjén 
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán 
hull éji villany, nappali verőfény. 
Füst és kávé között henyélek, 
mivel a dolgom, végzetem csak annyi, 
hogy élek. 
Csak annyit érünk, amennyit magunkba, 
mit nékem a hazugság glóriája, 
a munka. 
Mit a csaló próféták csácsogása, 
nem alkuszom én semmiféle rúttal, 
se a labdákért ordító tömeggel, 
se számarányokkal, se Hollywood-dal. 
Tőlem locsoghat megváltó igéket 
s unalmas őrültségeket az ép ész, 
nem az enyém a század rongy bohóca, 
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész. 
Nem kell hatalmasoknak úri konca, 
s a millióktól olcsó-ócska kegy. 
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő, 
de több az egy. 
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is, 
nekem magasabb kincset kell megónom. 
Uralkodom tűzhányó kráterén is, 
még áll a trónom. 
És önmagamat önmagammal 
mérem. 
Szavam ha hull, tömör aranyból 
érem. 
Mindegyiken képmásom, mint királyé, 
s a peremén 
a gőgös írás: 
én.

***
Vers forrása:
https://moly.hu/karcok/214145

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Felhívom rá a figyelmet, hogy a blogon a megjegyzések MODERÁLÁS után kerülnek fel; illetve hogy a megjegyzés írója tudomásul veszi, hogy adatait (nevét és online elérhetőségét) ÖNKÉNT adta meg. Harmadik félnek, vagy reklámcélra nem használom fel senki adatait!

About Me

Saját fotó
Könyvtáros, könyves blogger, könyvmoly, 3 gyerekes anya.