A hét verse - Kosztolányi Dezső: Költő a huszadik században

Kosztolányi Dezső: Költő a huszadik században

Az önimádat büszke heverőjén 

fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán 

hull éji villany, nappali verőfény. 

Füst és kávé között henyélek, 

mivel a dolgom, végzetem csak annyi, 

hogy élek. 

Csak annyit érünk, amennyit magunkba, 

mit nékem a hazugság glóriája, 

a munka. 

Mit a csaló próféták csácsogása, 

nem alkuszom én semmiféle rúttal, 

se a labdákért ordító tömeggel, 

se számarányokkal, se Hollywood-dal. 

Tőlem locsoghat megváltó igéket 

s unalmas őrültségeket az ép ész, 

nem az enyém a század rongy bohóca, 

se a felhőkbe zörgő, bamba gépész. 

Nem kell hatalmasoknak úri konca, 

s a millióktól olcsó-ócska kegy. 

Azt hirdetem, barátim, sok a kettő, 

de több az egy. 

Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is, 

nekem magasabb kincset kell megónom. 

Uralkodom tűzhányó kráterén is, 

még áll a trónom. 

És önmagamat önmagammal 

mérem. 

Szavam ha hull, tömör aranyból 

érem. 

Mindegyiken képmásom, mint királyé, 

s a peremén 

a gőgös írás: 

én.

***
Vers forrása:
https://moly.hu/karcok/214145