2016. november 29., kedd

A hét verse - Hevesi Judit: korpusz


korpusz

a vágynak arctalanságáról
szólni, ha nincs más
csak az
ágyamba költözött szorongás
így adni arcot a fájdalomnak
ha a békéd eszközévé
tenni már őt nem
hát senkit
de odaadom neked
magamból a csendet
és benned is hallgasson
az égő bőranyag szaga
a csont alatta mesél majd
tanúskodik arról
amit látsz
ha meglátod egyáltalán
hogy a némaság
háttérzenéje
az újra és újra megfeszített krisztusnak
üvöltése.



Kép forrása:

Vers innen van:

2016. november 27., vasárnap

{Vigyázz! Kész! Posztolj!}: Karácsonyi kívánságlista


VKP keretein belül Szilvi, a Pillecukor blog háziasszonya meghirdette a karácsonyi témákat előre, melyekről lehet majd írni, és ITT lehet még hozzánk csatlakozni a továbbiakban is - érdemes, jó kis társaság :))
Számomra roppantul kapóra jött a közös karácsonyi ráhangolódás, mert egyrészt a sok olvasás miatt el vagyok amúgy is maradva a posztokkal, de pláne az Egyetem miatt, zh és vizsga tanulás közben szerintem csak 19-én ocsúdnék rá, hogy mindjárt ünnep van.
Így azonban én is össze tudtam szedni kicsit a gondolataimat, vágyaimat, amik meglepő módon nem mind könyvesek, bár azokhoz kapcsolódnak, még meghökkentőbb módon nem csak harry potteresek :D




Tehát amiket szívesen látnék a könyvespolcomon, ráadásul pont ezekben a kiadásokban, borítókkal:



Ez most a moly-os kívánságpolcom volt, de például Neil Gaiman eredeti, angol nyelvű művei elől sem ugranék el, amiket Chris Riddell illusztrált:




De ha már könyv, akkor említettem, hogy könyvjelző fanatikus (mármint gyűjtő) is vagyok, jelenleg olyan 30 (inkább több) darab könyvjelzőm van. A legutóbbit a héten kértem el, az új HP Legendás állatok filmforgatókönyvhöz a Bestsellers-ben :)
Nyáron vettünk két nagy adagot az aliexpress-ről, kaptok linket, hogy ne csak én álmodozzak folyton...
Ezt az Alice Csodaországban képekből álló készletet például igen megbecsülném <3



És ezek is milyen klasszak:

 


De csak hogy ne tagadjam meg magam, once a Potterhead, always a Potterhead része következik a kívánságaimnak :))
Jelenleg HP zoknira lenne szükségem nagyobb tételben, mármint van kettő, hollóhátas és mardekáros, de múltkor a zh-ára is elfelejtettem kimosni az okosabbat... A zöld és a kék van meg, de még egy teljes, mind a négy házat tartalmazó készletet szívesen látnék a szekrényemben.




Bár elnézegetve ezt a másik zoknikészletet, szintén csak a KELL szó, meg az aktív gügyögés a reakcióm :D Talán egyedül az elefántosak nem jönnek be, de a többi halál édes.




No, és akkor kanyarodjunk vissza Alice-hez, aki ugyan csak nagy szerelmem. A gombás, bájitalos rész is aranyos, de még inkább nagyon kedvelem a Vigyori Macskát és a Bolond Kalapost.





Végül, de nem utolsó sorban, irodalmi vizekre eveznék még kávézás közben is, ezzel a gyönyörűséggel, de sajnos valószínűleg nem lenne mágikusan újratöltődő: 




Az a párom egyetlen szerencséje, hogy nem tudunk a bankkártyájával online fizetni 😜 Ha viszont a fenti szépségekből bármelyik is elfekvőben lenne Nálatok, ne habozzátok erre küldeni Télapót :))

Nagyjából egész évben ... na jó, úgy általában ... vagyis inkább az elmúlt időszakban oly jó voltam, megérdemelném, eskü! ;)



Többiek kívánságbejegyzéseit itt láthatjátok majd:






Alberto Manguel: Az ​olvasás története




FÜLSZÖVEG:
„Mikor ​​egy régi könyvet olvasunk, az olyan, mintha mindazt az időt olvasnánk, ami eltelt a könyv megírása óta. Ezért fontos a könyv kultuszának ápolása. Egy könyv tele lehet hibával, lehet. hogy más véleményen vagyunk, mint a szerző, de akkor is van benne valami szent, valami isteni, nem a babonás tiszteletből, hanem a boldogság, a tudás keresésének vágyából következően.”

Ez a Borges-idézet fejezi ki talán leghívebben a Kanadában élő, nemzetközi hírű író és műfordító, Alberto Maguel világsikert aratott esszéfüzérének, Az olvasás történetének alapgondolatát. A lebilincselően érdekes könyvből árad a sok tudnivaló: mikor kezdett olvasni az ember, meddig olvasott hangosan és mikortól némán, milyen helyzetben olvasták az ókorban a papirusztekercseket, miért száműzte Platón eszményi államából a könyveket, hogy festhetett az alexandriai könyvtár, milyen volt egy iskola a 13. századi Elzászban, milyen jóvátehetetlen gyalázatot művelt a francia forradalom a könyvekkel, hogyan fajulhatott Prótagorasz könyveinek betiltása a náci könyvégetésig és így tovább. Néhány kiragadott téma ez csupán a könyv káprázatos gazdagságából. Az olvasás világtörténetének áttekinthetetlen dzsungelét a fegyelmezett írói szándék világos parcellákra osztja, és nagyszerű, informatív, olykor felkavaró képekkel illusztrálja.
Bár Manguel végig tudatában van vállalkozása nehézségeinek, sorait áthatja a könyv iránti szent áhítat és őszinte rajongás. E nagyszerű mű magyar nyelvű kiadásával kíván hozzájárulni a Park Kiadó Az Olvasás Évének eseménysorozatához, remélve, hogy a könyvet nélkülözhetetlen szellemi tápláléknak tekintők tábora Manguel írása nyomán új, szenvedélyes olvasók seregével bővül.




"De nem csak a totalitárius rendszerek félnek az olvasótól. Az olvasókat éppen úgy heccelik az iskolaudvarokon és a tornatermi öltözőkben, mint a kormányhivatalokban és a börtönökben. Kivívott tekintélye és érzékelhető hatalma miatt az olvasók közösségét szinte mindenütt ellentétes érzelmek övezik. Van valami az olvasó és a könyv viszonyában, amiről elismerik ugyan, hogy bölcs és termékeny, de egyben másokat kirekesztő és lekicsinylő, exkluzív tevékenységnek érzik… […] Sokan félnek tőle, mit művelhet az olvasó titokban a könyv lapjai között…"

Erről a könyvről méltatlanul kevés értékelés van fenn a molyon, gondolom a külalakja a magyar kiadásnak elriasztó, 370 oldal, keményfedéllel, viszonylag nagy alakban. Pedig és most meglepőt fogok mondani: ez egy istenien szórakoztató alapmű bibliofileknek!

Kezdésként beszámol önmagáról, ami a sorsát is meghatározza, hogy miként ébredt rá négyévesen, hogy tud olvasni, melyek voltak az első olvasásélményei, hogy diákként egy könyvesboltban dolgozott, és a nagy fordulatról, hogy tizenhat éves volt, mikor a jószerencséje összehozta a kitűnő Jorge Luis Borge-al. Felolvasó volt a vak írófejedelem, nyelvtudós mellett, két évig, és az ő kommentárjai, ízlése egy életre megváltoztatták Manguel viszonyát is, a könyvekhez. Jószerével addig is olvasott, de Borges mérhetetlen tudása indította el a tudatos olvasás felé vezető útra, és neki köszönhető a szerzőnk fő műve is, Az olvasás története.

A kötet nagyon jópofa keresztezése az irodalomtörténetnek, irodalomtudománynak, írói-költői életrajzoknak, kultúrtörténetnek, és számtalan történelmi ténynek. Például elmeséli, hogy miként változott meg a világ a szemüveg felfedezésétől, hogy mennyire összefonódik egy hétköznapi tárgy, az ágy és a lustaság bűne. Azt gondolom, hogy maga a név és tárgymutató sem ad elég alapos betekintést abba, hogy mennyire szerteágazóan hatalmas munka volt megírni ezt a könyvet, amely valahol négy ezer évvel az időszámításunknál kezdődik, és valamikor az 1990-es években fejeződött be. Mint Manguel kifejti az utolsó fejezetben, hátra van még az Olvasás világtörténetének megírása, amire ő nem vállalkozik, de roppant szívesen elolvasná még.

Egyáltalán, akkora kikacsintás ez a könyv, a többi könyvmoly, könyvgyűjtő felé, mindenféle előítélet nélkül, hogy már magát ezt a tényt, hogy tudós ember létére nem sznob, öt csillaggal kell díjaznom. De hát azt tudom állítani, a KSH könyvtárosával egyetemben, hogy ez egy nagyszerű olvasmány volt, rendkívül sokat tanultam belőle, és szívesen venném saját magánkönyvtáramba is 😉


Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/alberto-manguel-az-olvasas-tortenete


2016. november 25., péntek

Instavers


Fülszöveg:

Az InstaVers projekt a Facebookon indult 2014. április 11-én, azzal a céllal, hogy minél több emberhez juttasson el kortárs magyar verseket. Kezdetben verseket osztogattunk az utcán, középiskolákat látogattunk annak érdekében, hogy megtudjuk, ki mit gondol a kortárs magyar irodalomról, és hogyan lehetne közelebb hozni az olvasókat a könyvekhez. Azóta már több mint 8000 felhasználó követi az oldalt. Két saját szervezésű fesztivál, rendhagyó irodalomórák és nagy sajtóérdeklődés után pedig megjelent az InstaVers-könyv.


A művek szerzői:
Szabó Imola Julianna, Horváth Benji, Lackfi János, kabai lóránt, Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Dunajcsik Mátyás, Erdős Virág, Balaskó Ákos, Závada Péter, Hartay Csaba, Kukorelly Endre, Pál Dániel Levente, Nádasdy Ádám, Sirokai Mátyás, Kemény Zsófi, Lanczkor Gábor, Gerevich András, Fehér Renátó, Szijj Ferenc, Babiczky Tibor, Térey János, Tóth Kinga, Pallag Zoltán, Csider István Zoltán, Garaczi László, Hevesi Judit, Szöllősi Mátyás, Bajtai András, Csobánka Zsuzsa Emese, Szálinger Balázs, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Tóth Krisztina, Papp Für János, Turi Tímea, Pion István, Szabó T. Anna, Bende Tamás, Parti Nagy Lajos, Áfra János, Borbély Szilárd




Megmondom kereken: nem szerettem a trend könyveket, még akkor sem, ha valami igazán egyedi stílusuk, alapvetésük van. Talán ezért sem kértem az InstaVers kötetet recenzióra, holott a Verslavina után már tudtam, hogy az Atheneaum kiadónál nagyon ráéreztek a kortárs magyar költészet hiányára, és nagyszerű dolog, hogy egy év alatt két ilyen bombasikert is kiadtak.
Mert hát az lett mindkét kezdeményezés, a Verslavinát már dicsértem, idéztem belőle ide a blogra és most elárulom, hogy az instaversek következnek. Mégpedig jövő februárig minden hétfőn a hét versének kiválasztott mű egy-egy lírikus szépség lesz a kötetből.

Az InstaVersek nekem a szerelemről, magányról, elhagyatottságról szóltak, nem tudom, hogy vajon más mit olvasott ki belőlük. Próbáltam visszafogni magam, naponta csak tíz költeményt elolvasni, de sajnos az az igazság, hogy ez a könyvecske megint olyan mű, amit lehetetlen letenni, de húzná is az olvasást a könyvmoly, hátha lesz még több vers, rím, kép:)
Így is minden költeményt legalább háromszor olvastam el, de amik tetszettek, az négyszer, ötször is. Az utolsó olvasáskor meg egyszerűen betettem a könyv hátuljába egy ragadós papírt, és feljegyeztem az oldalszámokat, amelyik versek tetszettek. Nem feltétlenül csak a nagy nevek jöttek be, sőt, de tizenhat megjegyezni való cím így is maradt a végső összesítéskor. Rájuk kerestem, néhánynak megtaláltam az illusztrációját is az InstaVers fb oldalán, és beütemeztem őket hetente egyszeri gyönyörűségnek.

Vallomás: én bizony nem tudnám elajándékozni a kötet hátuljából kivehető képeslapokat, legfeljebb könyvjelzőnek használnám el őket. De majd igyekszem levadászni a könyvecskét, ha akciós áron lesz, mert ez megint olyan mű, mint Weörestől a Teljesség felé, újra és újra el kell olvasni a versikéket, lejegyezni a dátumot mellé, és figyelni, hogy éppen melyik rezonál az ember lelkével.
Az abszolút kedvenc Hevesi Judit korpusza lett, szégyen, nem szégyen, vinnyogva olvasom a szavait, mert bár én mindig szenvedek, ha véletlenül rímet kell kitalálnom, azonban ez az eredendően szépséges, lelket érintő szótenger elbűvöl.



Hevesi Judit: korpusz

a vágynak arctalanságáról
szólni, ha nincs más
csak az
ágyamba költözött szorongás
így adni arcot a fájdalomnak
ha a békéd eszközévé
tenni már őt nem
hát senkit
de odaadom neked
magamból a csendet
és benned is hallgasson
az égő bőranyag szaga
a csont alatta mesél majd
tanúskodik arról
amit látsz
ha meglátod egyáltalán
hogy a némaság
háttérzenéje
az újra és újra megfeszített krisztusnak
üvöltése.



5/5 csillag, kívánságlistára került.

Kapcsolódó linkek:

Moly adatlap:

https://moly.hu/konyvek/kele-dora-szerk-instavers

https://hu-hu.facebook.com/InstaVers/


Könyvutca blogbejegyzés (Bea)

2016. november 22., kedd

J. K. Rowling: Fantastic ​Beasts and Where to Find Them (forgatókönyv + film)


Mágikus, varázslatos, elbűvölő, fantasztikus, szórakoztató, elgondolkodtató,
méltó, igazi visszatérés Harry Potter világába,
mindez a Legendás állatok és megfigyelésük film + forgatókönyv! :)



Ha jól rémlik, akkor én vittem a molyra az első hírt a forgatókönyv borítójával kapcsolatban, tegnap én kezdtem el elsőként is olvasni, és ha már itt tartunk, hát hadd legyen rajt cél győzelem, és írok egy ajánlót is, remélhetőleg elsőként :D
Mivel még nem mindenki látta a filmet, illetve a könyv igen spoileres, ezért azt fogom javasolni, hogy bár én igyekszem nagyobb cselekményleírások nélkül írni, azért csak a film megtekintése után olvasd el JKR új művét.

Elöljáróban én is csak lelkendezni tudok, mind a film és mind a forgatókönyv tartalmán, tényleg briliáns, tényleg öt csillagos élmény, tényleg valódi Harry Potter feeling – ezt ugyebár mégis csak Jo írta, nem úgy, mint a színdarabot, amin csak a neve szerepel.
Picit nehéz helyzetben leszek azzal kapcsolatban, hogy a szövegkönyv angol, így most a bejegyzésben én is az angol megfelelőket fogom használni, a magyar nevek csak zárójelben lesznek – bocsánatot kérek érte előre is.



Nem tudom, hogy más újraolvasta-e a film előtt a Legendás állatokat és megfigyelésüket, de én igen, és az mindig gondom volt eme kis kötet kapcsán, hogy bizonyos lényeket, állatkákat mégis miként képzeljek el. Hát ezt megoldotta a film, komolyan mondom, hogy talán egyetlen egy eltérést találtam Jo forgatókönyve és David Yates megvalósítása között – holott a HP filmekben mindig azon sírtunk, hogy mennyire szenzációhajhász az egész.

Itt szerencsére már az alapsztori sem, Newt Scamander (magyarul: Göthe Salamander szerepében Eddie Redmayne ) New York-ba érkezik, hogy megvegyen egy varázslényt, de pár órán belül bajba kerül, mert kiszabadul egy állatkája. Kalandjai során ismerkedik meg Tina Goldstein (Katherine Waterson) volt aurorral, Jacob Kowalski (Dan Fogler) muglival (No-Maj amerikai angolul, ha jól emlékszem Magnix-ra fordították a filmben) és Tina testvérével, Queenievel (Alison Sudol).
A négy főszereplőn kívül a filmes plakáton szerepel még egy auror, Graves (Colin Farrell), Credence Barebone (Ezra Miller) és Picquery elnökasszony, az amerikai varázsvilág vezetője (Carmen Ejogo).

Mivel ez egy filmforgatókönyv, ezért linkelek egy képet arról, hogyan néz ki:


scene x, helyszínmegadás, dőlt betűvel leírás a dolgokról, helyzetről; illetve ha párbeszéd van, akkor a szereplők neve szerepel előtte. 
(magyarul tessék rápillantani Szabó Magda Abigéljére, az dettó ugyanaz)

Nem fogom leírni a történetet, csak felsorolok pár varázslényt, amelyik szerepel benne: a furkász (Niffler) egyértelműen a film egyik sztárja, roppant szertelen, de jópofa bajkeverő, méltán került a könyv borítójára is. Szerepelnek még bólintérok (Bowtruckle) illetve az Occamyk is fontosak. Számos kikacsintás van a HP világból már ismert nevekre, tényekre, ugyebár nem meglepő, hogy szóba kerül Dumbledore neve, és a Roxfort is, mert Newt (Göthe) hugrabugros volt. 
Szerintem ez az egyik legnagyszerűbb húzása a könyvnek és filmnek, hogy végre nem egy áldozat hugrabugros van, hanem egy hős, még akkor is, ha jócskán különc a lelkem. Habár ez utóbbi, hogy a főszereplők kívülállók, legszebb jelzővel hóbortosnak, csúnyábban mondva bolondnak minősíthetők - szerintem pont ez a legnagyobb érdeme Jo világának. Reményt ad, nekünk többieknek is… mi is ugyanolyan holdkórosak vagyunk, mint Newt, lúzerek, mint Jacob, félreállíthatók, mint Tina, és a szép külső inkább csak álca, védekezés a külvilág ellen, mint Queeni-nél.


Picqurey elnökasszony kapcsán mondta a nagylányom, hogy épp olyan, mint Caramel, de Jo több másik lehetséges politikai, hatalmi játszmát is belefoglalt a forgatókönyvbe, amiről kicsit nehéz írni, spoiler nélkül. De azt hiszem, ismerősök lesznek a helyzetek, legyen szó akár a közvélemény befolyásolásáról, egyének félreállításáról, hisztériakeltésről, megvesztegetésről, vagy egyéni elbűvölésről. Alapjába véve Jo sajnos szerencsés, mind a Brexit kampány, mind az amerikai elnökválasztási cécó jócskán adott neki ötletet, nem is kellett a forgatókönyvbe foglaltakhoz utcára lépnie, épp elég volt bekapcsolni a tévét, vagy a számítógépet. 

Van-e olyan jó a könyv mint a film? kérdezhetitek méltán, és azt tudom válaszolni, hogyne, hiszen Jo nagyon sokszor ír gesztusnyelvi utasítást a színészeknek, tehát nem arra vonatkozóan, amit mondanak, hanem azt adja meg, hogyan mondják, milyen kifejezés legyen az arcukon.
Nagyon sokat adnak a történethez a varázslények, állatok rajzai, rengeteg humor van benne, sok utalás már ismert HP szereplőkre, állatokra, simán el lehet merengeni mindenféle teóriákon, hogy melyik szereplővel mi fog történni. 
Megint könnyű azonosulni a karakterekkel, Newt (Göthe) kicsit csetlőbotló jelleme is vonzó, de ő szinte semmi Jacob Kowalski mugglihoz képest, aki szinte az összes poént szállítja. Persze van szerelmi szál is, Queenie-t minden néző a szívébe zárja rögvest, hozzá képest a nővére, Tina elég sótlan, de az egyensúlyhoz kell a fék is. Nekem kicsit Hermionéhez hasonlított az ex auror, jó volt látni, ahogy szépen elhagyja a szabálykövető magatartását, és a szívére kezd hallgatni. 
Credence-ről és Gravesről is szívesen írnék, de sajnos nem tudom cselekményleírás nélkül, viszont annyit említenék meg, hogy kis híján az összes mágikus teória hozzájuk fog kapcsolódni, és kulcsszereplők voltak a történet szempontjából.




Mitől lesz ez olyan sok film? szólt a kérdés jó néhány lumosostól is, de mint tegnap kiderült, 1926 és 1945 közötti időszakról szól a teljes történet, márpedig az jóval nagyobb időtáv, mint a HP esetében.
Annyit Jo már elárult, hogy mindegyik forgatókönyvet ő fogja írni, és bőszen azt is remélem, hogy marad ez a látványvilág is, a vásznon is, meg nyomtatásban is.
Számomra pozitív meglepetés volt, hogy milyen kevés csihipuhi szorult a filmbe, milyen jó sokat szerepeltek a mágikus állatok, milyen elbűvölő karaktereket talált ki Jo újfent, és hogy milyen jó kis függővéget kreált. Bár abban nagyon otthon van, ezt eljátszotta a HP során és Cormoran Strike-nál is
:)
Az biztos, hogy mind a filmet, mind utána a könyvet jó szívvel ajánlom, én rongyosra fogom olvasni a következő moziélményig.
5/5 csillag.

{A bejegyzésben szereplő képek az enyémek, légy szíves backlinkkel vidd el! }

Moly adatlap:


2016. november 21., hétfő

A hét verse: Weöres Sándor - Valse triste




Weöres Sándor: Valse triste

Hüvös és öreg az este. 
Remeg a venyige teste. 
Elhull a szüreti ének. 
Kuckóba bújnak a vének. 
Ködben a templom dombja, 
villog a torony gombja, 
gyors záporok sötéten 
szaladnak át a réten. 
Elhull a nyári ének, 
elbújnak már a vének, 
hüvös az árny, az este, 
csörög a cserje teste. 
Az ember szíve kivásik. 
Egyik nyár, akár a másik. 
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. 
Lyukas és fagyos az emlék. 
A fákon piros láz van. 
Lányok sírnak a házban. 
Hol a szádról a festék? 
kékre csípik az esték. 
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, 
nem marad semmi emlék, 
az ember szíve vásik, 
egyik nyár, mint a másik. 
Megcsörren a cserje kontya. 
Kolompol az ősz kolompja. 
A dér a kökényt megeste. 
Hüvös és öreg az este.





Vers innen,
képek forrása:
http://autumncozy.tumblr.com/


2016. november 20., vasárnap

Caleb Krisp: Ivy ​Pocket és az Óragyémánt


FÜLSZÖVEG:
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ivy ​​Pocket egy átlagos szobalány, aki átlagon felülinek képzeli magát. Miután munkaadója inkább elszökik Dél-Amerikába, mint hogy tovább élvezze a társaságát, ifjú hősnőnk egyedül marad koszt és kvártély nélkül Párizsban… 
Ekkor Ivy váratlanul testhezálló feladatot kap. Fejedelmi fizetség ellenében Angliába kell vinnie a titokzatos Óragyémántot, hogy a születésnapos (és roppant ellenszenves) Matilda Butterfield nyakába akassza. 
A szobalány azonban hamarosan sötét rejtélyek és gyilkosságok hálójában, na, meg egy összeesküvés kellős közepén találja magát. Mindenki az Óragyémántra feni a fogát, hiszen a kő valójában átjáró egy másik világba…

„És ekkor történt. Ismét fellobbant bennem a vágy, mint a grófnő hálószobájában. Őrült vágy. Kétségbeesett kényszer. Egyetlen dolgot akartam: felvenni a nyakláncot. A nyakamba akasztani. Látni magam az Óragyémánttal a nyakamban. Igen, igen, megígértem a grófnőnek, hogy nem teszem. De mi baj lehet belőle? Felpróbálom, csak egy másodpercre. Vagy egy-két percre. Aztán leveszem. Soha senki nem tudja meg…”




Igazából azt hiszem, hogy minden könyvnek jár egy ördög ügyvédje, és már előre is bocsánatot kérek mindenkitől, de Ivy Pocket esetében én leszek az.

Alapvetésként én is szerettem az angol humort, de itt megint azt éreztem olvasás közben, mint a Hamish ​és a RémDermesztők olvasásakor, hogy az író túl sokat akart beleszuszakolni egyetlen történetbe, kifacsarva minden lehetséges és képtelen vicchelyzetet is. Egyszer még elmegy, ha egy arisztokrata arcát belenyomja a levesbe, de másodszor ellőni ugyanezt a poént, csak sajttortával, szerintem felesleges volt. Talán csak az angol ifjúsági irodalom van tele ennyi meg nem értett zsenipalántával, és Ivy odaállhatna párnak Adrian Mole mellé, körülbelül az ő humorát hozzá 300 oldalon. Valószínűleg ettől volt nekem sok a regény, túl hosszú, bő lére eresztett, mivel Ivy finoman szólva sem egy észlény, egy idő után kifejezetten idegesítő az okoskodása, amit vakhittel keresztezett.

Holott az eredeti ötlet, ezek a párhuzamos világok még tetszettek is, jópofa a dolog csattanója is, hogy tulajdonképpen mi történt Ivy-val, mikor felvette az Óragyémántot, őszintén meglepett a történet fordulata. De azt meglepőnek, majdhogynem hihetetlennek tartottam, hogy a kislány, mivel árva, ennyire bízna a többi emberben. Sem egy normális, egészséges szintű paranoia nincs benne, de az számomra végképpen meghökkentő, hogy egyedülállóként ilyen első szóra elhisz minden mesét, amit beadnak neki… Ez nem az árvákra jellemző viselkedés, gondolkodásmód. 😕

Amit viszont kreatívnak tartottam és szerettem, az a rengeteg füllentés, amivel Ivy előállt. Eszméletlen beszélőkéje van a kiscsajnak, és meglepően szerteágazó fantáziája, ráadásul úgy tudja előadni mindezeket, hogy meggyőző is, vagy elsőre elhiszed, és utólag esik le, a hogy is volt ez 😜
Imádtam a könyv kinézetét is, nagyon jók az illusztrációk - bár én odaírtam volna a képek alá a karakterek nevét -, és különösképpen beszédesek a szereplők nevei.

Mivel a következő részben egy gyilkos hajlamú könyvtárosnő is fog szerepelni, még nem mondtam le Ivy-ról teljesen, de ez az első rész most csak 4 csillag.

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/caleb-krisp-ivy-pocket-es-az-oragyemant

2016. november 18., péntek

Elizabeth Berg: Álmok ​szárnyán



Köszönet a recenziós példányért a General Press kiadónak!
Fülszöveg:

George Sand. Egy kivételes asszony, aki a szeretetben, a szerelemben kereste a vágyva vágyott teljességet, amely talán sosem lehetett az övé. Szoros barátságot ápolt Gustave Flaubert-rel, Liszt Ferenccel, szeretői között tudhatta Alfred Musset-t és Frédéric Chopint is. Az első női bestsellerszerző, akinek megadatott, hogy a műveiből megéljen. Egy lánglelkű újító, egy határozott, eltökélt nő, aki sok tekintetben messze megelőzte korát. Elizabeth Berg regényében meseszépen és érzékenyen idézi meg az írónő életútját, amelyben örömteli pillanatok és tragédiák, szerelem, szenvedély, hit és hivatástudat kéz a kézben járnak.

Eredeti mű: Elizabeth Berg: The Dream Lover

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/elizabeth-berg-almok-szarnyan






Nem tudom, hogy mennyire szokásos dolog monográfiát olvasni egy irodalmi hírességről, még mielőtt róla szóló történelmi regénybe kezdene egy könyvmoly, de nálam most úgy alakult, hogy megvettem száz forintért Dániel Anna George Sand monográfiáját, még 2014-ben, nem is sejtvén azt, hogy készül róla egy regény :)

Hogy mi a vonzó, mi volt a vonzó számomra is Sand nevében? Hogy a feminizmushoz tartozónak véltem, gondoltam, hittem, tudtam őt, holott életében mindig tagadta, hogy az lenne. Aurore Dupinként látta meg a napvilágot, 1804-ben, egy volt táncosnő, kurtizán Sophie-Victoire  és egy arisztokrata katonatiszt, Maurice Dupin hadnagy kapcsolatából.  Kettőjük házasságát, sőt előtte a viszonyukat is első perctől kezdve ellenezte Dupinné, Nohant úrnője, Sand nagyanyja, de mindhiába próbált fia lelkére beszélni. Végül szerencsétlen módon a másodszülött gyermekük halála után vesztek össze úgy a négyéves Aurore szülei, hogy az akkor már ezredes Maurice Dupin elrobogott otthonról, és egy ló levetette őt hátáról. A temetés utáni rövid nyugalom időszakát évekig tartó huzavona váltotta fel a kislány feje felett, pont úgy, mint apja esetében, ő is őrlődött a két anyafigura között. 
Kamaszkorában azonban két évig zárdában tanult, 1818-1820 között angolkisasszonyok nevelték, innentől kétnyelvű. Nagybeteg nagyanyja magához hívta, őt ápolta egy éven keresztül, majd halála után 1822-ben hozzáment Casimir Dudevanthoz. A házasság bár tévedésen és nagy mértékben menekülésvágyon alapult, egyik félnek sem hoz boldogságot, a férj elkezdi az irányítása alá került nohanti  birtokot - szerinte modernizálni, Aurore szerint tönkretenni. Casimir elég hamar szobalányokkal csalta meg hitvesét, és ebből nem is csinált nagyon titkot. 1823-ban mégis rövid időre boldogok, mikor megszületik közös fiúk, Maurice, de az 1828-ban született Solange nevű kislány apja már feltehetőleg nem Casimir volt, még akkor sem, ha névleg vállalta a leánykát. 

George Sand 1831-ben hagyta el férjét és vele együtt gyermekeit is Nohantban, hogy Párizsba menjen élni, és főleg írni. Ekkor már szeretője volt Jules Sandeau, aki kitalálta a GS művésznevet Aurore-nak. Eredetileg az Indiana című regényét akarta kiadni, mégis kezdetben kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a Figaro nevű híres párizsi lapnak írhatott, főleg színikritikákat. Mivel akkoriban a színházban nők csak a páholyokban ülhettek egyedül, Sand merészen férfiruhát kezdett hordani, és így spórolt. Idővel aztán további férfias viselkedési formákat vett fel, habár már Párizs előtt is lovagolt nadrágban, férfi módra, de nekiállt dohányozni és kávéházakban étkezni, vitatkozni a művészetről.
Sandeau-t hamar kinövi, akit a még híresebb szerető Alfred Musset költő követ, de egyik férfi sem bírta alkotói tempóját. Mindketten ráérősen, önmaguknak figyelmet követelve, a művész pózában tetszelegve szerettek élni és alkotni is, így Sand, aki éjszakáról-éjszakára egyre csak ír, megállás nélkül, mert ebből fizeti a szeretői számláit is, egy –két év alatt elfogyasztja maga mellől a férfiakat. Kicsivel tovább, egyes források szerint öt, mások szerint hat évig tartott a viszony közte és Chopin között is, és mind a kortársak, mind az utánuk követők képtelenek abban egyet érteni, hogy Sand vajon hozzájárult a már tüdőbeteg zeneóriás életének meghosszabbításához, vagy lerövidítette azt.



Én most a gyors életrajzban nem említettem meg az apróbb cseprőbb intim kalandokat, amelyek Aurore életét megszínesítették, holott számos ilyen volt. Elizabeth Berg azonban érdekes módon pont ezt tette a regénye középpontjába, azt hogy a fiatal Sand mennyire vágyott szeretni és szeretve lenni. Persze innen külső szemszögből könnyen belátható, hogy mindez szülői és nagyszülői civódás átka volt, de talán még több ennél, valami jelleméből fakadó.
Berg is azt állítja, amit én is éreztem mind a regénye, de mind Dániel Anna monográfiájának olvasása után, hogy George Sand egyszerűen olyan személyiség volt, aki ellentétesen hatott a környezetére. Vagy szerették őt, és akkor imádattal, rajongással telve csüngtek rajta, vagy megvetették, utálták, a végsőkig gyalázták, pocskondiázták a háta mögött, de középút nem volt! Ilyesféle jellem például Madonna is, az énekesnő…

Sand egyedi volt, mert különc lenni, meglehetősen érdekes, hogy mennyire félős volt, de hajlandó volt magára húzni egy férfi külsejét ahhoz, hogy érvényesülni tudjon a férfiak által irányított társadalomban, és ez teszi őt a feminizmus előfutárának, mert szerepet nem vállalt benne, ő nem hitt a leláncolós szüfrazsett mozgalmakban. Saját személyes tragédiája, hogy férjével nem illettek össze, de neki nőként nem volt joga majd egy évtizedig elválni a törvények miatt, vagy hogy a férje lett a pénzügyi gyámja, és kezébe kellett adnia a nohant-i birtok vezetését, még akkor is, ha Casimirnek nem volt hozzá se tehetsége, se figyelme, se kitartása, mutatja, hogy milyen nehézségeket kellett átélnie egy 1800-as években élt arisztokrata hölgynek. 

Az Álmok szárnyán egy különleges szép kinézetű, kivételes felépítésű történelmi regény, szinte fejezetenként más - más idősíkra kalauzolja az olvasóját, párhuzamosan vezetve a régmúltat, Aurore gyermekkorát, a közelmúltat, a szeretők sorát és keretbe foglalja a történetet több 1870-es évekbeli, Sand halála előtti történetrész. 
Elizabeth Berg őszintén azt írja, hogy ő egy kicsit beleszeretett Sand-ba írás közben, és ez érződik is a regényen, végtelenül érzelmes, néhol már az érzelgősség határáig. Számomra meglepő újdonság volt Marie Dorval színésznő alakja, bár az igaz, hogy Dániel Annától, a szocializmus kellős közepén hiába is vártam volna el egy női szerető alakját.
Meg kell hogy dicsérjem Elizabeth-et azért, amilyen szép, lírikus szeretkezési jelenetet álmodott meg hőseinek, tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz érzelmektől gazdag, de testiséget megfelelően kifejező femslasht írni, és itt szavam se lehet, gyönyörű szavakat talált ki a szerző. „A szájával, majd az ujjaival érintett, de úgy, hogy elakadt a lélegzetem, és kipattant a szemem.”  
Viszont meglepő módon Berg meg kihagyta Alexandre Manceau vésnököt, aki Sand titkára és élettársa volt 1849-től haláláig, 1865-ig. A regényben Chopin halála után, 1849 rögvest egy 1866-os találkát írt le Elizabeth Berg Flaubert-tel, az írófejedelemmel.

Ezért az önkényes kihúzásért, meg maga az egész stílus túlburjánzásáért muszáj levonnom legalább egy fél csillagot, valamint azt is kénytelen vagyok megjegyezni, hogy talán a nem gyakorlott olvasókra is kellett volna gondolni, és valamelyik idősíkot dőlt betűvel szedni. 
Amúgy ez a két könyv engem is csak elindított az úton, a regény kicsit túl édes volt, a monográfia túl száraz, tehát fogok én még George Sandról, vagy pláne a tollából írt művet olvasni :)

Linklista, további olvasmányok Manceau-ról, az utolsó szeretőről:





2016. november 16., szerda

Danielle Paige: A ​Gonosz ébredése



FÜLSZÖVEG:
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.


Amy ​​Gumm vagyok – egy másik lány Kansasből. 
Miután egy tornádó végigsöpört a lakókocsiparkunkon, Ózföldén kötöttem ki. 
De ez az Ózfölde nem olyan volt, mint a könyvben és a filmben. Dorothy visszatért, és elkezdte kilopni a varázslatot a földből. A Varázsló is újra eljött. 
Glindát már nem lehetett Jó Boszorkánynak nevezni. És ki maradt meg a Gonosz Boszorkányok közül? Egyesítették erőiket a Gonoszok Forradalmi Rendjében, ahová engem is be akartak sorozni. 
A küldetésem? Megölni Dorothyt.
És amikor egy csapat egykori – vagy talán nem is csak egykori – gonosz boszorkány akar valamit, elég nehéz nemet mondani. Csakhogy a merénylői küldetésem nem a tervek szerint alakult. Dorothy még mindig életben van. A Rend eltűnt. És az otthonom, amelyet mindenáron magam mögött akartam hagyni, veszélybe kerülhet.
Ezen az eltorzult és megosztott helyen valahogy meg kell találnom Noxot és a Rend maradékát, megvédenem Ózfölde igazi uralkodóját, legyőznöm Dorothyt és csatlósait – miközben megpróbálok rájönni, mit keresek itt valójában. De kiben bízhatok meg egy olyan országban, ahol a jó és a rossz közötti határvonalat egy erősebb szél is átrendezheti?
 

KI AZ IGAZI GONOSZ?




Figyelem, spoileres vélemény következik, az előző részről ITT írtam. 
Nem fogok meghökkentőt írni azt hiszem azzal, hogy ez a második rész nem jött be annyira, mint az első, holott vannak tagadhatatlanul jobb cselekményszálai, mint az előzőnek. Az, hogy nincs a történetben annyi szerelmi enyelgés, mint az első kötetben volt, számomra mindenképpen pozitívum, de viszont az, hogy lehet tudni, már csak a borító miatt is, hogy hová vezet a regény, az jócskán negatívum.

Amy nem jó ember, legalább is nem a szó éteri, szótári értelmében, de szerencsére Ózföldén, meg a valós életben sincs sok igazán, száz százalékban jó ember. Már az eredeti mesében sem tündérmókus Dorothy, számtalanszor gondolja azt magában, hogy neki mindegy, mi történik a kísérőivel, csak Óz a nagy varázsló rajta segítsen.
Danielle Paige fanfictionében Ózföldén háromféle varázstudomány van, az Öreg Mágia, ami például működteti a sárga köves utat is, tündérmágia és boszorkánymágia. Ez utóbbit sajátítja el hősünk Amy Gumm, aki szövetséget kötött a Gonosz Boszorkányok forradalmi rendjével. Mivel Ózfölde legjobban a kiszámíthatatlan jelzővel írható le, így Amy időről időre kénytelen új szövetségest találni, illetve új ellenféllel kerül össze, aki esetleg az előző részben még a barátja volt.

A legtöbb karakter a szürke tartományba esik, se nem hófehér lelkű, sem nem tisztán fekete, talán magát Dorothyt kivéve. Én még mindig kedvelem Amyt, simán el tudom képzelni, hogy a múltbéli kétségekből, haragból, bánatából képes meríteni erőt, boszorkánymágiát, de valószínűnek tartom, hogy előbb utóbb döntenie kell, hogy mennyi feketeséget enged bele a szívébe, jellemébe, és ez a következő részben jelentős lesz.
Amit viszont sajnálok, és elcsapottnak érzem, az a Madárijesztő, akivel készült csatázni, de végül a szerző mégis Dorothyval végeztette el a piszkos munkát. Nagyon remélem, hogy nem az lesz a további részben, hogy hirtelen ettől a tettől, meg a másik gyilkosságtól Dorothy megjavul…

Olvasás közben végig ingadoztam 3,5 és 4 csillag között, végül megkegyelmezek, legyen négy csillag 😌

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/danielle-paige-a-gonosz-ebredese

2016. november 14., hétfő

A hét verse: Romhányi József - Lepketánc




Romhányi József: Lepketánc

Mikor a hernyóból lepke lett, 
kérkedve repkedett, 
hogy fényben keringve mind tovább 
csillogtassa hímporát.

A derék kutyának 
képére mégis kiült az utálat. 
– Villogj csak fent, te szép féreg; 
nem lesz nagyobb az értéked!

Hernyó maradsz, bár fent keringsz. 
Nem a szárny szab itt mértéket, 
hanem a gerinc.



Vers innen,
képek innen származnak.

2016. november 11., péntek

Alan Bennett: A ​királynő olvas



FÜLSZÖVEG:
Az ​​angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra.

Az író finom humorral ábrázolja, hogy napjainkban milyen különc cselekedetté vált az olvasás, hiszen a canterburyi érsek is a 'Celebek a táncparketten'-t nézi esténként, emellett végigkövethetjük, hogyan próbálja a királynőt környezete leszoktatni erről a furcsa hóbortról. A kisregény szellemes válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére.




"– Az a benyomásom, Fenséges asszonyom, hogy jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat. 
– Kirekesztőnek? De hát az emberek többsége tud olvasni! 
– Tudnak, Fenséges asszonyom, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik. 
– Ez esetben, Sir Kevin, én példát mutatok nekik!"

Tavaly elbuktam a Könyvmoly párbájt, de idén újra nekikezdtem, és itt most a nagyon tanulós hetemben kifejezetten felüdítő változatosság volt ez a kisregény.
Hogy miért olvastam el eme kis vékonyka könyvecskét? Mert ajánlott irodalom könyvtörténetből, de amúgy is egy anglomán molynak, mint nekem is, annyira vonzó már a fülszöveg, témaválasztás, és mindennek felett a főszereplő kiléte, hogy igazából előbb-vagy utóbb amúgy is a kezembe került volna ez a kisregény.

A történetnek szerintem két nagyon nagy erőssége van, az egyik a hossza és hogy nincs túlbonyolítva szerkezetileg, a másik pedig a rettentően jó angol humor, ami átszövi. Titkon szerintem nincs az az egyén, aki ne lesne be szívesen a Buckingham palotába, hogy mivel is tölti a királyi család a mindennapjait, és ez a regényke erre is választ ad. A főszereplő nyilván a most is trónon ülő Erzsébet királynő, illetve pontosabban neki egy lehetséges alteregója, az elhivatott könyvmoly. Mivel az eredeti novella még 2007-ben készült, a történetbeli királyi személy éppen egy évvel volt fiatalabb a valóságos királynőnél. Persze nem egy év eseményeit találta ki Alan Bennett, hanem értelmezésem szerint három (vagy több?) évet fogalmazott meg mindösszesen 150 oldalnyi hosszban.
Mivel ilyen kis vékonyra sikerült a kötet, kevés a félrebeszélés, kevés a lelkizés, kevés a párbeszéd is, szerkezetileg csak fontosabb történéseket emelt ki a szerző, de ehhez képest némileg meglepően sok karaktert mozgatott. Szinte azonban végig Erzsébet szemszögéből nézzük a dolgokat, aki egy véletlen miatt keveredik egy mozgókönyvtár közelébe, csak udvariasságból kölcsönöz ki egy kötetet, de mivel lelkiismeretes egyén, végigolvassa az egyik volt udvarhölgye művét. Aztán persze, ahogy velünk földi halandókkal is lenni szokott, egyik könyv hozza a másikat, egyik író utal a másikra, és folyton csak növekszik az olvasó várólistája :)

Ami számomra érdekes volt, az a reakció, amivel Bennett szerint az udvar, Erzsébet egész környezete szembesítette őt, nevesítve: a rosszallásuk. Ugyebár egy királynő, de valószínűsítem, hogy minden közszereplő nemcsak nevében a közé, hanem ténylegesen elvárt viselkedésében, életmódjában is, pláne egy olyan család, aki pedig tudvalévőleg az adózók pénzéből él. Mi kisemberek hajlamosak vagyunk lépten-nyomon elszámoltatni ideáljainkat, legyen az politikus, művész, tévésztár, hogy mivel töltik az idejüket, hogy bármikor elérhetően felhelyezhessük őket a kijelölt piedesztálra.
Az azonban a köznépet vajmi kevéssé érdekli, hogy vajon az általa imádott másik emberi lény szereti-e a vele szemben elvárt viselkedést, jól tűri-e a bármikor megforduló rajongást, vagy egyáltalán igényli-e az állandó, túlságosan ragaszkodó figyelmet. Ezért emeltem is ki pont ezt az idézetet, hiszen valójában érthető, hogy a királynő mit nem ért azon, hogy mindenkit meglepi és megbotránkoztatja az elég egyszerű és közönséges hobbija :) Ez bármelyik másik mániákus olvasóval így van, igaz, szenvedünk a környezetünk reagálásától. Igen, olvasni mindenki tud, de vajon megteszik-e?
Még maga Fülöp herceg, a férje is így kérdezz rá:
 "– Minden rendben, öreglány? 
– Hát persze. Csak olvasok. 
– Már megint? – a herceg fejcsóválva indult tovább."




"– Önmagában az olvasással szerintem nincs semmi baj, Felség. 
– Ezt nagy megkönnyebbüléssel hallom. 
– Csak amikor az ember túlzásba viszi. Ott kezdődnek a bajok."

Hát igen, gondolom, hogy ezzel az örök könyvmoly problémával sem mond újat ez a könyvecske, de a humora az nagyon üdítően hat. Rám oly annyira, hogy egy délután alatt kétszer is elolvastam Alan Bennett művét. Nem fogom lespoilerezni, hogy milyen politikai és emberi csatározások kísérik a királynő új hobbiját, pláne nem árulom el, hogy mekkora isteni csattanóval zárul a történet, de arra mindenképpen felhívnám a figyelmet, hogy milyen zseniálisan többrétegű a mű.
Voltak a molyon, akik egyfajta pr cikknek tekintették ezt a kisregényt, nekik szívesen tudnám ajánlani Alberto Mangueltől Az olvasás történetét, ami szintén azt taglalja, hogy még manapság sem olyan elfogadott hobbi az olvasás, de végképpen megbélyegezettséget jelentett a történelem, irodalom és művészettörténet során.
Időszámításunk előtt négyezer évvel vésték le az első ékírásos jeleket, de aztán időszámításunk után valamikor a 12. században vált elfogadottá a néma olvasás. Évezredekig a hangos, közösségi olvasás volt "az olvasás", és lehet, hogy tudat alatt még mindig ez hat a ma emberére is, ha a könyvébe belefeledkező embertársát látja. Nem véletlen a könyv égetése, elpusztítása sem, ez is megjelenik Bennett történetében is, és a reakció, hogy a tudást hordozó mű ellenség, elpusztítandó ellenfél, legyőzendő akadály, csak felidézi például a náci könyvmáglyákat.

Nincs új a nap alatt, ez a történet sem az, de valami olyan bűbájos, eleven, csipkelődő humorral tárja a hasonló élethelyzeteket ismerő könyvmoly elé, hogy szívből tudom ajánlani, mint pár órás kikapcsolódást.
5 csillag volt, megérdemelten került a könyvtár szakos hallgatók ajánlott olvasmányai közzé :)


Végül még egy kedvcsináló (kedvenc) idézet:
"A könyvek vonzereje, gondolta, talán az olvasó személye iránti közömbösségükben rejlik: van valami makacs öntörvényűség az irodalomban. A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, vagy hogy olvassák-e őket egyáltalán. Számukra minden olvasó egyenlő… Az irodalom, gondolta, egyfajta nemzetközösség, a könyvek: köztársaság."


2016. november 9., szerda

Agatha Christie: Gyilkosság ​Mezopotámiában



Fülszöveg, cselekményleírást tartalmaz!

"Elszántam magamat, hogy elmondom… az egészet! Valakinek el kell mondanom, különben beleőrülök… Tudja, mitől félek? HOGY MEG FOGNAK ÖLNI! Kaptam egy levelet… Fredericktől, a HALOTT FÉRJEMTŐL! Azt írta, ha valaha hozzámegyek egy másik férfihoz, MEGÖL! Én mégis hozzámentem Erichez… És két nappal az esküvőnk után kaptam ezt a levelet:Nem engedelmeskedtél. Nem menekülhetsz. Te csak Frederick Bosner felesége lehetsz! Meg kell halnod. Megrémültem… de Eric mellett biztonságban éreztem magam. Aztán megkaptam a második levelet..."

Mini-könyvklubunk ötödik körében krimiket olvasunk, nyilván AC rajongóként lelkesen nyomtam a választás során erre a műre :)
Hercule Poirot 14. megjelenését garantálja a történet, de előbb el kell olvasni majd száz oldal bevezetést. Mivel a fülszöveg ilyen idétlen - innen is gratulálok hozzá! - leírom, hogy körülbelül miről szól a regény.
Mezopotámiában, egy ásatás mellett zajlik a történet, Amy Leatheran nővért Dr. Leidner, a svéd archeológus kísérőnek veszi a felesége, Louise Leidner mellé, aki idegességtől szenved, és titokzatos fenyegető névtelen leveleket kap. Mégis a nővér jelenléte sem akadályozza meg Louise halálát, mely után Poirot kezd el nyomozni, az ásatáson dolgozók közül előkerítve a tettest.

A történet végig a nővér szemszögéből íródott, afféle kívülálló eseménybeszámolóként, és szerintem üdítően hat ez a szerkezeti újítás AC nénitől, holott sok olvasónak pont ezért nem tetszik a mű. Én azt hittem, hogy már legalább háromszor olvastam már a molyos tagságom óta  is, de ez még csak a másodszori újrázás volt.
2014-es értékelésemet nagyjából megfelelőnek érzem ma is:
"Kap egy fél csillag levonást, mert a nővér hihetetlenül befolyásolható a foglalkozásához képest; sokkal több emberismeretet feltételeznék valakiről, aki az átlagosnál jobban ismeri az emberek észjárását. Viszont pont ez a könyv erőssége is, a stílus. Egészen emberi, a hallgatózós résznél gyarló is ;) 
Szerintem jó az is, hogy viszonylag kevés Poirot szerepel a könyvben, csak afféle rendezőként. A végjáték szokás szerint nagyszerű, megunhatatlan a színpadiassága."

Kinek ajánlanám?

Lelkes Poirot rajongóknak mindenképp, habár számos apró cselekménybeli fogás ismerős lesz másik AC novellákból.
Azoknak is ajánlanám, akik éppen hogy nem szeretik Poirot stílusát, Hastings regényeiben mindig ő áll a célkeresztben, még ha a barátja szemszögéből is, Amy Leatheran ehhez képest önző, énközpontú, illetve mindenféle mást is észrevesz, a főtárgytól eltérően, a szeme sarkából, és azt is megemlíti.


Borítómustra:

Nem szoktam szóvá tenni, csak ha muszáj, de most nyilvánvalóan az agyamra ment a dolog.
Louise Leidner skandináv szőke, és ehhez képest egy vörösesbarna nő van a regényen...
Kétszer is, mert biztosra mentek az Európánál.






Következő szépséget még mindig az Európa követte el, itt a gyilkos módszerét leplezi le a hatásvadász borító:


De mindig van lejjebb, erre kitűnő példa az 1975-ös első kiadás, aminek az tagadhatatlanul előnye, hogy vannak rajta arabok és az áldozat szőke, de ki az a szakállas pasi, pláne a szobalány akart volna lenni a nővér?!?
Anyám borogass, ez valami rettenet ronda lett...





2016. november 7., hétfő

A hét verse: Varró Dániel - Urbánus költő a virágoskertben



Varró Dániel: Urbánus költő a virágoskertben 
     – virágének –

Jártamban-keltemben szétnézek kertemben, 
    eltekintek balra, 
s lám, egy mittudomén milyen nevű növény 
    kúszik ott a falra.

Itt, ahol épp állok, dús hogyishívjákok 
    díszítik a kertet, 
ott illatos izé és szép nemtudommi 
    nyílnak egymás mellett.

Mind a kertben nőnek, gyanítanám őket 
    kerti virágoknak, 
bár hát azok nőni, azt írta Petőfi, 
    hogy a völgyben szoktak.

Ez szerintem csalán, nem biztos, de talán, 
    majd megkérdem Zsófit, 
pár lépéssel odább egy kis fehér virág, 
    úgynevezett hó-nyit.

Kis madárka szól a fogalmam sincs róla 
    milyen fának ágán, 
mit egy szellő himbál fenn a trambulinnál 
    (nem is vettük drágán),

nem tudom a nevét, bülbül tán vagy veréb, 
    biztos, hogy nem holló, 
pitypalatty esetleg, vagy ha nem, hát petymeg 
    vagy ahhoz hasonló.

Egymást ordibálja túl a sok madárka, 
    nem mondható el, hogy 
gyönyörűszép trillát hallat, sokkal inkább 
    arrogánsan vernyog.

Mennyivel szebb ének az ember fülének, 
    aki Pesten fenn él, 
a hatos villamos kedves és dallamos 
    csengetése ennél! 

Szép vagy, városi zaj, örök háttérzsivaj, 
    legalább nekem szép. 
Ó, bár még egy este tömegközlekedve 
    pókerezni mennék! 

Zsúfolt buszok, metrók, arcomba tolt tetkók, 
    elveszni egészen 
lökdösődő vállak, redbullszagu társak 
    embertömegében… 

Fauna és flóra… Más daloljon róla! 
Nekem a te káros levegőd kell, város, 
te mérgezz meg engem, húrt te pengetsz bennem, 
te vagy az én kertem, hol port annyit nyeltem 
ott lévén, de mégse, levegőnek nézve, 
    nekem te hiányzol, 
lökve, félretoltan mégis benned voltam 
    otthon igazából.




Vers forrása: innen.
Képek forrása:
https://www.pexels.com/

2016. november 5., szombat

John Williams: Stoner



FÜLSZÖVEG:
Ötven ​​évvel azután, hogy John Williams írt az ügynökének, a Stoner bestseller lett. Teljesen váratlanul. Bestseller Európa-szerte. Maguk a kiadók sem értik. Bestseller a szó legtisztább értelmében – az a fajta, amely úgy születik, hogy az olvasók adják szájról szájra.

„Csodás felfedezés mindazoknak, akik szeretik az irodalmat." Ian McEwan 
„Briliáns, gyönyörű, hajthatatlanul szomorú, bölcs és elegáns regény." Nick Hornby 
„Ilyen fantasztikus regénnyel ritkán találkozni az életben." Tom Hanks

A történetről: William Stoner tizenkilenc évesen beiratkozik a Missouri Egyetem agrártudományi karára. Később tanár lesz ugyanott. Rosszul nősül. Csendes, észrevétlen életet él, és halála után ritkán jut eszébe kollégáinak.

A Stoner univerzális értékű történetet tár elénk: őszintén, részvéttel, átható erővel. Az ember konfliktusairól, kudarcairól és diadalairól mesél, a szürke hétköznapokról, amelyeket nem szokott megörökíteni a történetírás. Az egyedi élet jelentőségének állít emléket. Páratlan olvasmány, dicshimnusza az irodalom erejének, olyan regény, amelynek minden mondatát élvezni kell.

Eredeti mű: John Williams: Stoner (angol) 
Eredeti megjelenés éve: 1965
Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/john-williams-stoner




Már 37 kedvencelésnél jár az Instagramon ez a fotóm, azt hiszem talán mondanom se kell, ennél jobban az egyszerűség nem is lehet illőbb egy regényhez, mint a Stonerhez a fekete-fehér színösszeállítás.

BRILIÁNS ez a könyv, így nagybetűsen, érzelmekkel telítve.
Szintén az Instán részt veszek most egy könyves kihíváson, és ott van egy olyan pont: hogy fotózd le a könyvet, amit mindenkinek ajánlanál. A Stoner lesz a mű, mert végtelenül jól esett a szívemnek, lelkemnek, agyamnak a lassúsága, az hogy mennyire jó nyelvezettel kezeli a témát a szerző. Tulajdonképpen egyetlen életút a regény, gyerekkor után a fenőtté válás, eszmélés pillanatai jönnek, és még inkább kidolgozottan az elhibázott házasság, majd a megtalált szerelem édes bús meséje követ.

Mondhatnék nagy szavakat ezzel a történettel kapcsolatban, de azt hiszem azért hat mindenkire, mert megszólaltatja Stoner alakjában a kisembert. Nem csinált hőst belőle, csak pár pillanatra emelkedik felül önmagán, de mindig kívülállója lesz mind az életének, sorsának, mind környezetének. 
Ezért hat, mert hiszen ki nem érzi úgy, hogy ő kilóg a sorból, különc, fekete bárány a birkanyáj között? Pláne ki nem érzi úgy, hogy csak mennek vele az évek, de nem biztos, hogy maradandót alkot, sőt semmi affinitása sincs hozzá?

Az egyszerű lélek csöppet sem egyszerű végzetét taglalja a mű, néha meglepően elidőzik egy-egy részleten, máskor viszont számomra meghökkentően keveset foglalkozott egy-egy életfeladattal. Példának okáért Stoner angol irodalmat tanít, de csak a sorsával összefüggő konfliktushelyzetekben mutatja meg az oktatását, mintha mellékes lenne.
Merthogy végül is az, Stoner lehetne más is, mint ami, a legfontosabb mondanivaló, hogy az élet egyszerűségeiben is lehet vállalható, félénk, magukban bizonytalan emberek számára is tartogat gyönyörűségeket. Ebben az egyediségre, sztárságra, önbizalomtól duzzadó, mutogató világunkban nem árt, ha akad könyv, ami ennek állít emléket.

Csillagos ötös, szívből ajánlom!



Kedvenc idézeteim:


"Kezdte sajnálni az időt, amit munkára kellett fordítania a Foote-tanyán. Mivel megkésve vágott bele tanulmányaiba, egyre sürgetőbbnek érezte a tanulást. Néha a könyveibe mélyedve, hirtelen tudatára ébredt, mennyi mindent nem tud, mi mindent nem olvasott még el, és a megnyugvás, amire törekedett, nyomban szertefoszlott, amint felmérte, milyen kevés ideje lesz az életben, hogy annyi mindent elolvasson, hogy megtanulhassa, amit még tudnia kell."

"A könyvállványoknak szánt régi deszkát smirglizve, s nézve, ahogy egyenetlen felületük eltűnik, a szürke felszíni réteg lehámlik, és végül előbukkan erezet és textúra pazar tisztasága – bútordarabjait reparálva, helyet keresve nekik a szobában, tulajdonképpen önmagát formálta lassan, önmagát rakta valamiképpen rendbe, önmagát tette lehetővé."


"Megsejtette, hogy tíz év késéssel ugyan, de kezdi felfedezni önmagát; és az alak, akit most látott, egyszerre több és kevesebb is volt, mint aminek addig képzelte. Végre kezdte tanárnak érezni magát, olyan embernek tehát, akinek számára a könyv a valóság, akinek megadatik a művészet méltósága, és mindennek semmi köze ahhoz, hogy emberként milyen nevetséges, gyenge vagy éppenséggel alkalmatlan."

2016. november 3., csütörtök

Gombos Péter: Dobj ​el mindent… és olvass!


Fülszöveg:
(ami valójában részlet a könyvből)
Miközben ​​még mindig vannak szépirodalmat faló könyvmolyok a környezetünkben, a többség szabadidejében inkább valamilyen digitális eszköz mellett találja meg szórakozását. 
Jómagam régóta állítom, hogy ez ellen jobb híján – tényleg csak muszájból, hiszen az olvasóvá nevelés sokkal inkább a családi környezetben kellene, hogy történjen – a tanítók és a magyartanárok tehetnek legtöbbet.
Amikor néhány évvel ezelőtt egy hetedikes csoportot kaptam, rögtön elhatároztam, itt az idő, hogy bebizonyítsam, amiről addig „csak” prédikáltam. Ráadásul az alanyaim teljes mértékben megfelelőek voltak ehhez, mert a 14 gyerekből mindössze egy vallotta magát olvasónak, a többiek – saját elmondásuk szerint – soha (!) nem olvastak kedvtelésből.

A program neve: „Dobj el mindent, és olvass!” A lényege az, hogy a nap bármely szakában megszólalhat egy speciális jelzőcsengő, melyet meghallva minden diák, de a tanárok, sőt a technikai dolgozók is „leteszik a munkát”, és előveszik a könyvüket. Innentől a következő jelzésig mindenki néma csendben olvas.
A „játék” gyorsan kedvelt lett, nem múlt el óra nélküle. Második alkalommal már volt, aki kérte, hadd vigye haza a könyvet, s akadt, aki rögtön szerette volna a folytatást is, mondván: „egy könyv kevés lesz a hétvégére”.

Nem vagyok naiv, tudom, ezek a diákok az iskolából hazaérve még mindig előbb nyúlnak a távirányító vagy a számítógép után, mint könyvhöz. De a viszonyuk a könyvekhez, az olvasáshoz megváltozott. Remélhetőleg életre szólóan.

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/gombos-peter-dobj-el-mindent-es-olvass






Esszék olvasáspedagógiáról, gyermek- és ifjúsági irodalomról - alcíme van a kötetnek, amivel a moly értékelők és én sem vagyok elégedett. Dr. Gombos Péter a HUNRA elnöke, A Magyar Olvasástársaságé, amely immár 25 éves hazánkban. Ezt a könyvet olvasva, de már a Kié az olvasás? című tanulmánykötet olvasásakor megnyerte a szívemet a mondandója.
Míg ez utóbbi tényleg konkrét esszéket tartalmaz, az olvasóvá nevelés különböző aspektusaiból, addig a Dobj el mindent szerintem inkább egy roppantul jól összeszedett olvasónapló, afféle tanári segédkönyv általános iskolai tanároknak.
És hogy mi a fő téma, a mondanivaló, ami összegyűjtésre sarkalta a szerzőt? A kötelező olvasmányok hosszú évek óta húzott, megváltoztathatatlannak hitt, lebetonozott problémája.

Ugyebár egyszer-kétszer már én is írtam, hogy kötelező olvasmány ellenes vagyok, pontosabban a jelenlegieket ellenzem, de roppantul. A sokszor harcias véleményemmel általában egyedül vagyok, például most a könyvtár szakon is... Pedig tessék csak belegondolni, a most 14 éves keresztfiam ugyanazt fogja elolvasni elsős középiskolásként, mint a 64 éves anyám, az ő nagymamája tette.
Miért van az, hogy míg a természettudományokban, földrajzban, történelemben hajlandóak követni a tankönyvek, tankönyv írók és főleg a szakma, a tanárok a változásokat, addig a magyar irodalom oktatói meg vannak arról győződve, hogy a mai Z generáció érti, felfogja a 19 század mesterműveit?
Ráadásul olyan műveket, amit maga a szerzője sem gyerekkönyvnek szánt (Légy jó mindhalálig); vagy egyszerűen a hosszúságuk miatt felfoghatatlanul lassúak a mai generációnak.
Még az eljövendő könyvtáros kollégák között is meglepően újnak bizonyult az információ, hogy Jókai Mór legnagyobb regényét, A kőszívű ember fiait folytatásokban írta meg a Hon című lap számára - tehát, ha egy ültében írja meg, csöppet se biztos, hogy ilyen unalmas lassú történetfolyású lett volna. (Életrajz: ITT.)

Gombos Péter kötete öt részből áll, a kívülállóknak talán untató az olvasáspedagógiai bevezető. Aztán jönnek a mesék, a fantasyk, kortárs ifjúsági regények, végül a disztópiák.
Nekem két dolog tetszett nagyon a könyvben: egyfelől lényegesen sok-sok új műre, regényre fordította figyelmemet, bár jelenlegi behavazott életemben tényleg működő időnyerőre volna szükségem ajánlói elolvasásához.
A másik meg a hozzáállás, hogy nem szólja le, mint sok könyvtáros, magyartanár a lektűrt, a népszerű irodalmat, hanem azt javasolja, hogy a tanár - mivel hogy ő a felnőtt! - kössön kompromisszumot a diákkal. Ez főleg kamaszokkal szemben a lehető legjobb hozzáállás, Vekerdy Tamás, Ranschburg Jenő gyerekpszichológusok szemléletét fogadja meg.

Viszont a hibák... nos igen, sok-sok elírás van, és tényleg idegesítő az angol címek használata a magyarok helyet. Valamint persze mindenekelőtt félrevezető az alcím, mert Gombos Péter kötete valójában olyan, mint egy ifjúsági irodalomról szóló recenziós blog nyomtatásban. Talán kissé túl sokszor lelövi a poént, de érthető a kollégális szándék: fordítani valamit a diákságot sújtó nehézségeken, megmutatni a jelenlegi + eljövendő magyar tanároknak, hogy igenis van út, van választék igényes, kortárs gyerekirodalomból.
És ezért a szándék miatt nagyon szerettem ezt a könyvecskét, fogok szemezgeti a Gombos által ajánlott művekből.
4 csillag az ötből. 


2016. november 1., kedd

A hét verse: Szabó Lőrinc - Lóci óriás lesz




Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobta
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj – mondtam csenedesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.



Képek:
https://pixabay.com/.