MARIANN KÖNYVTÁRA

Megkímélek mindenkit attól, hogy azon sopánkodjak, hogy mennyire hamar, és hová tűnt ez a hónap... de mindenesetre a gyerkőceim négy hét ovi, suli, gimi után vannak, én meg túlestem három szülői értekezleten, egy szakdolgozat tájékoztatáson, első szakdoga konzultáción, plusz pénteken az első egyetemi napon.
Ez utóbbi már bájos, a három oktató eddig ötféle projektet osztott ki, ami december 7-ig hatályos, de még októberben jön majd a tanszékvezető, két tuti minimum követelménnyel, amiből az egyik egy 10 oldalas beadandó.
Közben persze jó lenne, az egész tanszéki tanári kar szerint, ha decemberre, de legkésőbb az első félév végére meglenne a 30 oldalas szakdoga első változata.
Időnyerőt persze nem adnak...
Azért persze igyekszem, most az a terv, hogy a következő héten megcsinálom az egyik prezentációt meg a blogbejegyzést, amit a másik tanár kért, aztán jöhet a szakdoga írás.
Kíváncsi vagyok, az élet hogy fog beleköpni a terveimbe XDXD


:D

A könyvtár egy kincsesbánya!

Ezeket a könyveket olvastam 2018. szeptemberében:

1. Daniel Kalder: A pokoli könyvtár
2. Matt Haig: Miért érdemes életben maradni?
3. Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország
4. Ryan Holiday: The Obstacle Is the Way
5. Paulo Coelho: Hippi
6. Agatha Christie: Találkozás a halállal
7. Lynda Balslev: A Fika kicsiny könyve
8. Göran Everdahl: Lagom
9. Kevin Horsley: Unlimited Memory
10. Walt Disney – Az Oroszlánkirály
11. Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító
12. Sarah Andersen: Macskapásztor
13. Catherine Price: Digitális detox
14. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
15. Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez

Új szerzemények a hónapban, köszönöm Jaffa kiadó!

A fenti négy könyvből már kettőt elolvastam, a Lagomot és a Fikát, ez utóbbi a kávészünet svéd neve.
A könyvtáriak közül a harmadát már végigbogarásztam a Harry Potter kiállítás könyvnek, ebből nyilván lesz majd blogbejegyzés is ;)

Már megint egy újabb könyv a skandinávok életmódjáról, nem unják még? – kérdezik sokan a molyon is, Goodreads-en is. Hát úgy néz ki, hogy se a könyvkiadók nem tartják uncsinak a témát, se az ilyen svéd, skandi bolondok, mint én ;)
Sőt, azon gondolkodtam, hogy jó lenne elkezdeni legalább a lagom és fika témával kapcsolatos könyveket gyűjteni. No, de amíg ez a vágyálom megvalósul, hoztam nektek egy kis ízelítőt a legutóbbi lagom kiadványból.

Rólam lehet tudni, hogy úgy bármit lelkesen olvasok, ami a svédekkel kapcsolatos, noha a nyelvtudásom még mindig a teknős (sköldpadda) fenekénél jár.
Valamikor még gyerekként is csodáltam az Abbát, aztán jött a rendszerváltás után a Roxette mániám, ami tartósnak bizonyult. Az internet elterjedésével ismerkedtem meg a svéd nyelvvel, de csak az utóbbi két évben tanulom, önállóan, ahogy időm engedi.

Számomra a svéd kultúra is izgalmas, és ebben erős ez a kötet, hogy rengeteg apró sztorit mesél el a svédekről a kívülállóknak. 
Például a lagom szó eredetét, ami a mondák szerint még a vikingekhez kapcsolódik.
Ültek a harcosok a győztes csata után a tábortűz mellett, és egy kupa mézsörön osztozkodtak. Az volt a szabály, hogy mindenkinek lagom kellett innia, hogy laget run (a körben) jusson a többieknek is a sörből.

Forrás.

https://www.ewerlofs.se/ "Eddigi életem legsúlyosabb letolását akkor kaptam, amikor véletlenül egy taxira várakozó sor elejére álltam. És 1984-ben az anyám majd belehalt a szégyenbe, amikor történetesen egy buszon utazott Olof Palme miniszterelnökkel – a svéd miniszterek magától értetődően buszoznak! –, és úgy tűnhetett, mintha fizetés nélkül szállt volna fel. A busz dugig tömve volt, és egy megállónál anyám kénytelen volt leszállni, hogy leengedje néhány utastársát. Palme nem látta, hogy anyám leszállt, csak azt, amikor visszaszállt, és nem fizetett. És a miniszterelnök rámeredt anyámra. Rettenet." Hogy mi a lényeg? Hogy a lagom, a pont jó a középút próbál lenni, de benne élni, megélni talán könnyebb, mint ami kívülre látszódik. Mert ugyebár a fikához, a kávészünethez, a lagom életérzéshez, a se nem túl sok, se nem túl kevéshez azért nagyon sokat hozzátesz a biztonságos háttér, amiben a svédek élnek. Igazából lehetetlen exportálni ezt az életmódot, és nem csak azért, mert a lagom mindenkinek más középút. Hanem mert ez az életmód szorosan összefügg a társadalmi, oktatási, politikai, egészségügyi berendezkedésekkel, és bizony azt még a 17. században kezdte el megalapozni Axel Oxenstierna gróf. Az ő meglátása szerint „meglehetősen csekély értelem kormányozza a világunk sorsát”, ezért igyekezett egy olyan társadalmat létrehozni, amely ellenálló a hóbortokkal szemben, a korrupció ellen. Főként a hatalommal bírókkal kapcsolatban próbálta minimalizálni a kárt, amivel próbálkoztak, azóta is próbálkoznak. "Az amerikai cukrászkultúra a dagadó muffinokkal és a vécéfedő méretű cookie-kkal meghódította a világot. A svédek először meghökkentek: egyetlen cookie négy-öt hagyományos aprósüteménynek felelt meg. Amint a sokkhatás elmúlt, megkóstoltuk.  Cukormázzal." Én rengeteget nevettem ezen a könyvön, és nagyon klassz két napot töltöttem vele, mert igazán élmény volt a sok színes rajz, grafika, ami díszítette. A kultúráról szóló apró sztorik egy jó részét persze már ismertem, de azért volt benne újdonságot jelentő történet is. Tömegközlekedéshez nem ajánlom, a fenti cukormázas poénon úgy röhögtem a buszon, hogy mindenki azt hitte megbolondultam :)) Az Abba-nak annak idején volt egy csomó jó száma, meg volt az első, a nem túl komoly, odaszurkálós szövegű Waterloo. Na, ez a lagom könyv a dúdolható sláger a skandináv életmód témakörben. Jó szórakozást kívánok hozzá, még pár idézet felkerült a könyv moly adatlapjára: https://moly.hu/konyvek/goran-everdahl-lagom/idezetek. Köszönöm a könyvet a Jaffa kiadónak! Weboldal - Facebook - Moly

Mindig el szoktam mesélni, hogy egy-egy könyvet miért veszek a kezembe, és ez most is így lesz.
Coelho önéletrajzi ihletésű regénye azért került sorra nálam, mert kíváncsivá tett az az extra hiszti, amivel a magyar olvasók reagáltak az új könyv megjelenésére.

Sokan szeretik a brazil írót, de legalább ugyanannyian utálják, mégpedig meglepő módon hevesen. Ez utóbbi energiapocsékolás egyfelől érthetetlen számomra, másfelől, meg őszintén, mennyi az esély arra, hogy a negatív visszhang elér Brazíliáig? 😜
Azt sem igazán értem, hogy miért kell oly hevesen támadni a kiadót, a könyvkiadás meglehetősen tőkeigényes biznisz, nem az az elvárható, hogy erős legyen a marketing?

No, mindegy, Spongya Bobot az előzményekre, és maradjunk szorosan a könyvnél, hogy nekem mennyire tetszett.
Coelhotól én eddig két művet olvastam, a szintén megosztó Alkimistát, és a Veronika meg akar halni-t. Nekem mindkettő tetszett, de szigorúan nézve, nem azonos olvasóközönségnek készült, és egyik sem való a tágabb értelemben vett mindenkinek.
Az Alkimista nagyon ezoterikus, míg Veronika meglepően eklektikus fejlődésregény.

Én a Hippit sem javasolnám mindenkinek  elolvasni, a rajongók úgy is kézbe veszik, a fanyalgók viszont nem biztos, hogy elhiszik nekem: én nem bántam meg, hogy a kezembe került az elektronikus változat, nem volt ez rossz könyv. :P
A történet két szálon játszódik, egyfelől Karla, a holland lány szemszögéből, másrészről Paulo Coelho fiatalkori emlékeiből.
A lány igazi harcos feminista, meglepően konzervatív hippi, hisz a nemek közti és társadalmi egyenlőségekben, bátor, szókimondó, akaratos.
Paulo is tudja kötni az ebet a karóhoz, de engedékenyebb, simulékonyabb, hisz a végzetben, és hagyja magát vezetni általa.

Karla ötlete az, hogy szálljanak fel egy Nepálba induló turistabuszra, de Paulo múltját már a találkozásuk előtt is alaposabban megismerjük.
A legfurcsább, rémisztőbb kaland akkor esik meg a fiatalemberrel, amikor rendőrök verik napokig, mert kommunistának, rejtőzködő felforgató elemnek vélik. Kis híján agyonverik érte, nem is csoda, hogy szinte elmenekül Dél-Amerikából.


A buszút során több más résztvevő múltjába is belekóstolhat az olvasó, tényleg izgalmas, hogy mennyire különféle emberek ülnek össze a hippik közzé.

Nagyon tetszett az angol sofőr története, aki eredetileg orvos volt, Afrikában számtalan faluban segítette a bennszülötteket, és már le akart telepedni Dél-Afrikában, mikor megtalálta őt pár angol ügynök. Megpróbálták beszervezni, kémnek, hírszerzőnek, besúgónak... ez igazából nem derült ki ténylegesen.
Az angol  orvos inkább a félig illegalitást választotta életként, mint azt, hogy valaki mindig a markába tartsa.
De érdekes volt a francia apa, egyetemista lánya páros is, a lány az 1968-as egyetemi lázadások után indult a nagyvilágnak, az apja pedig azért, mert épphogy túlélte az infarktust.

Ahogy a hippikkel halad előre a busz Európában, egyre több kellemetlen, félelmetes kalandjuk volt, ha csak rendőrök vizsgálták át a buszt, az még hagyján, de mikor Ausztriában majdnem meglincselik őket, mert jöttmentek, mert a hagyományos társadalomból kilépett tagok, az volt a könyv egyik mélypontja.

Nem tudom, hogy Coelho életében mi volt az apropó, amiért megírta ezt a művét, de nem nehéz felfedezni a mai menekültekkel teli világban a párhuzamot a kívülálló hippikkel. A turistabuszt és a hippiket megelőzte a szabad szerelem, szabados szex, tisztálkodás mellőzésének rossz hírneve.
Pont mint ahogy manapság minden menekült elvágja a torkunkat, ötpercenként megerőszakol minket, vagy eladja lányainkat, fiainkat rabszolgának, kirabol minket, és még a fejünkre is sz@r. Ja, és legfőképpen, elfelejtettem: nem tiszteli a rendet, a törvényeinket, vallásainkat, ingyenélő.
Ennyiszer nem is lehet meghalni, ahány nép ki akarja irtani a Földet, amennyi világvége eljön a média és politikusok szerint, de mindegy...

Coelho bácsi hippiként ;) forrás- https://twitter.com/paulocoelho/status/968954960871292928

Mint említettem már, a történet nagy része nem volt rossz, csak a vége volt túlzás.

Egyfelől Karla az örök szerelméről biztosította Paulót, "Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy tudok valakit szeretni, ahogyan téged" - boá-boá, én el lettem volna a romantika nélkül, köszönöm szépen. Meg szexjelenet nélkül is, az minek kellett bele, tiszta rejtély számomra.
Viszont az LSD utazásos rész jócskán vicces volt, mondjuk eddig sem éltem droggal, de már tudom, hogy biztosan el fogom kerülni :D

A másik felesleges kitérő meg az ezoterikus, szufista szál volt, merthogy Coelho a kerengő derviseket ment megkeresni Törökországban, illetve a misztikus költő, Rumi tanítványait kutatta.
Meg kell vallanom, mikor a dervissel elkezdtek magasröptű elmélkedéseket folytatni a beavatottság mikéntjéről - én ott lapoztam, egyet, kettőt, sokat.



Úgyhogy négy csillagot, a kötet 70%-ig biztosan érdemel a történet, a maradék pedig tényleg az elszánt rajongóknak jó.

Nem mindegyik íróról tudom biztosan, hogy miként, miért került a látókörömbe, de Matt esetében viszont igen.
A depresszióról szóló könyve igen felkapott volt tavaly, ellenben én nem szeretek mainstream lenni, meg nem is tudtam, hogy mennyire szólhat ez a mű bárkinek.

Tehát Matt neve egészen idén nyárig talonban volt nálam, amikor a twitteren megláttam tőle egy kiírást. A testkép zavarokkal foglalkozott, főleg azt veti rendszeresen és nagyon helyesen a bulvárlapok szemére, hogy sipákolnak azon, hogy betegek a kamaszok, túl sok az anorexiás, de csak XS méretű modelleket tesznek címlapra, már amikor épp nem photoshoppolnak.

A fent bemutatott I am the beach című poszt volt az, ami megtörte nálam a jeget. Már nem tudom, hogy melyik twitteres ismerősömnek köszönhetem az élményt, de elolvastam ezt az oldalt, és instant szerelembe estem Matt-tel.

https://twitter.com/matthaig1/status/1010480954194964481

Az angolul kevésbé tudóknak mesélem, Matt itt a strand nevében írt, hogy a strand már ezer és ezer éve ott van a helyén, a tenger, tó, bármely víz partján.
A közhiedelemmel ellentétben, nem muszáj strand alakra (beach body) gyúrni, mert a strandnak jó az ember úgy, ahogy van. Soványan, kövéren, fehéren, vörösre égetten, bármilyen testalkattal, hajszínnel, tetkóval, a nélkül.

A strand téged vár, nem a tökéletest.




Szerintem ez a gondolat, ötlet alapvető változásokra ösztökli az embert, és nekem végtelenül szimpatikus volt. Végre valaki, aki biztosan két lábon áll, nem szállt el a sikertől, nem próbál uborkafára kapaszkodni, küzd a kinézetmániákus világunkban a természetes, natur dolgokért.
Hát persze, hogy kíváncsi lettem az előző felnőttkönyvére, mégpedig eredetiben, angolul, - aztán a fordítást is imádtam.

 És igen, azt is meg kell mondanom, mert hozzátartozik a teljes képhez: habár nem voltam depressziós nyáron, de megérintett a szele. Matt könyve volt ez egyik segítség, amivel küzdöttem a sötét gondolatok ellen.





A fülszövegben már szerepel, ez a kötet a depresszióról szól általánosságban, de főként a szerző szemszögéből. Ha nagyon pontosan akarom jellemezni a művet, akkor azt kell írnom, hogy ez egy intim és intenzív könyv, érzelmes és nem mindig derülátó.

Sőt, nem kecsegtet semmi jóval, az igazságot írja le, hogy bizony a depi, mint mentális betegség hajlamos elkísérni a szenvedő alanyát annak élete végéig. Számtalan pillanatban fenn állhat a veszély, hogy visszatér a Churchill által fekete kutyának nevezett probléma, mert vannak élethelyzetek, amik előidézhetik. Például a stressz, veszekedések, idegesség, időjárás, közösségi média, hírek, de akár ételek is fokozhatják a depire való hajlamot.

És hogy mi segít?
A mozgás, legyen az séta, futás, jóga, meditáció, úszás, egészséges étrend, napfény, olvasás, barátok, háziállatok, úgy általában a lelassulás. Valamint segít, ha beszélünk, írunk a problémáról, persze nem mindegy, hogy kihez fordulunk a gonddal.




Nekem sok-sok gondolat nagyon tetszett a könyvben, párat le is fotóztam ide nektek, de én is egyetértek azzal, hogy az egyik legnagyobb gond a betegségre való legyintés, vagy stigmatizálás.
Ez egy komoly probléma, pláne akkor tud súlyos baj lenni, ha kapcsolódik hozzá még a magányosság érzete is. Olyankor borulhat a bili, hogy a depressziós eljut az öngyilkosságig :((

Ez az előző kép is pont erről a legutolsó utáni pillanatról vall, Matt is állt már egy szikla szélén, tizenkilenc éve és azt fontolgatta, hogy véget vett mindennek. Három ember szeretete tartotta életben.

Mások, mikor megkérdezte a követőit twitteren, különböző okokat írtak, hogy miért érdemes életben maradni: a családot, barátokat, ismerősöket, kisállatokat legtöbben.
Volt egyvalaki, aki azt írta, hogy az ő öngyilkossága esetleg mást sodorhat depresszióba, és azt biztosan nem akarja.




Kinek ajánlanám ezt a könyvet?

Természetesen azoknak, akiknek a fekete kutyához már volt szerencsétlenségük.
De ugyanígy a depressziósok családtagjainak, rengeteget lehet tanulni a betegségről, mert számos leírása roppant kifejező, így könnyebb azonosulni a beteggel.
És szívesen ajánlom emberekkel foglalkozóknak, szociális munkásoknak, pedagógusoknak.

A poszt végére pedig ideteszem a legkedvesebb gondolatomat, amire emlékezni fogok én is:
a depi olyan mint egy felhő, ez ember pedig az ég.
A felhő nem létezhet ég nélkül, de az ég létezhet felhő nélkül. 





Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy nálam ez lesz 2018 legjobb ismeretterjesztő könyve :)
Twitteres brancstól pedig nyilvánosan kérek elnézést, amiért szinte Matt minden posztját újraosztom. 

A KÖTET ITT VÁSÁROLHATÓ MEG A LÍRA OLDALÁN KEDVEZMÉNYESEN! :)
Mindenesetre több mint 200 mű szerepel a válogatás listán, hat évig írta a szerző A pokoli könyvtárat.

Az utolsó négy név rettegett tetteit nem igazán kell magyarázni, viszont Leninnel kapcsolatban sokáig az volt a kánon, elterjedt vélekedés, hogy jóságos atyja volt a szocializmusnak.

Érdekes módon a Szovjetunió felbomlása után már lehetett arról nyíltan beszélni, hallani, hogy Sztálin idejében hány millió elvtárs halt meg ilyen-olyan módon. Lenin halála után azonban még egy ideig lehetett olvasgatni számottevő irodalmi termését, amely 45 kötetre rúgott, de a levelezéseit, rendeleteit Sztálin titkosította több évtizedre.

A harmadik nagyobb szakaszban, a Felbomlás és megbomlásban pedig következnek a végső kíméletlen döfések, talán nem véletlenül az az egyik fejezet címe: Éjfél a dögunalom kertjében.


Ha pedig egy elmélet atyja nem lesz híres, csak a követői, alig egy tucatnyi ember áll a sírjánál, nem tud vagyont szerezni, az nem lúzerség, hanem mindennapos történet.

                       

Breathless Tao, aki a bétám és időnként az online lelkiismeretem, megkérdezte még áprilisban, hogy ugyan mikor óhajtok beszámolni az X Japan filmről, mikor akarok blogposztot írni róla.
Nos, végre elérkezett a pillanat, mert tény és való, rengeteget formált rajtam ez a zenekar, főleg Yoshiki, a dobos-zongorista-zeneszerző-zenekar alapító példája.

Yoshikire még tavaly csodálkoztam rá, mikor elkezdtek a szokásformálási módszerek jobban érdekelni, és a twitteren Breathless megosztotta kedvence napirendjét.
Hát, őszintén totálisan ledöbbentem attól, hogy valaki képes annyi mindent belezsúfolni a napjába, mint ez a japán sztár. Bár, mint köztudomású, a japánok munkamániások, de a hajnali 7-kor kelés, 9-tól interjúk, munkamegbeszélések, próbák sokasága Yoshi-sannál este 11-kor ér véget, egy kis levezető edzéssel 😵
Komolyan eszméletlen egy ember, akinek az élete, sorsa is nagyon izgalmas.

Persze az sem árt, hogy 52 évesen ilyen jól néz ki :))) nem fogok hazudni

Egyszer volt, hol nem volt, egy japán kisfiú, aki négy évesen elkezdett zongorázni tanulni. Kiemelkedően tehetséges fiúnak tűnt, igazi csodagyereknek, ami főleg édesanyjának jelentett kárpótlást, akinek az orvosok azt mondták szülés után, hogy nem biztos, hogy a fia életben maradt.
Nos, eme jóslat szerencsére hamisnak bizonyult, de a felnövekvő Yoshikit nem kerülte el a balszerencse. 11 éves, mikor apja megöli magát, és a kamasz szívében valami örökre megváltozik.

A zongorán szóló zene többé már nem gyógyír, ahelyett a dobolásba fekteti bele minden erejét. No meg persze a rockzenébe, és megalapítja Japán egyik első rockbandáját 1982-ben. Az énekes Toshi lesz, akivel Yoshiki az óvoda óta, négy éves koruktól  barátságban van, szinte testvérek.
Lassanként melléjük érkeznek a gitárosok, Yoshi pedig zenét szerez, de olyanokat, amik többszörösen megtöltik a Tokio dómot - cirka 50-55 ezer rajongóval, alkalmanként.
Ők a helyi Beatles, az első zenei sztárok Japánban, akiket hisztérikus rajongók hada kísér.





Aztán valakinek az a briliáns ötlete támad, hogy próbáljanak szerencsét az USA-ban is, a rock igazi fellegvárában. Ez az elképzelés pedig felszínre hozza az összes eltemetett problémát, nem tudnak jól angolul a srácok, csupa csalódás az amerikai kaland.
Toshi beleszeret egy nőbe, aki egy japán vallási szekta tagja, és beleviszi az énekest is az egyházába. Majd a dalnok bombát robbant: ki akar szállni a zenekarból.
Yoshiki szinte ugyanazt a gyászt érzi, mint egykor apja elvesztésénél, de bejelenti a zenekar feloszlatását, amit pár utolsó élő koncert előz meg 1997 decemberében.

Úgy játszanak, mint soha többé, de mindenki sír, a rajongók, a zenészek, Yoshi-san elkeseredésében konrétan szétveri a dobfelszerelését - kis híján meghal a színpadon.
De persze ennyi év nem múlik el nyomtalanul, Toshi rekedt hangján elcsukló hangon énekli a Forever Love-t - mikor a szintén síró Yoshiki megöleli őt.
(valaki észlény leszedte a youtube-ról a jobb minőségű videót, csak ilyen bénát találtam, bocsi!)





Az élet persze nem áll meg, Toshi elmerül a vallásban, a tagok szétszélednek, Yoshiki pedig visszafordul a komolyzene felé.
Sajnos a tragédiák továbbra sem kímélik a csapatot, mert elveszítik hide-t, a vezető gitárost is. (az első belinkelt videón ő van ilyen csini piros szerkóban, pink hajjal :D igazi egyéniség volt)
Talán, mondanom sem kell, még egy feltételezett öngyilkosság, habár Yoshi-san balesetnek tartja barátja halálát és a mai napig gyászolja őt.

Ennyi bánat egy tucat másik embernek jut, mint ami Yoshiki életében előfordult, viszont a zenéje, zeneszerzői képessége csak több lett általuk.
Komolyzenészként is sikert-sikerre arat, ő szerzi a japán Világkiállítás zenéjét,  a 69. Golden Globes díjátadó gála zenéjét, valamint a japán császárnak ír egy jubileumi művet, amit elő is adhat a felséges pár előtt a tokiói császári palotában.

Aztán egy nap 2007-ben megszólal a telefonja, és Toshi, az eltűnt barát hívja. Egy emlékezéssel eltöltött estéből több lesz, és ahogy az énekes lassan eltávolodik a vallási szektától, főleg a szektavezér agymosó befolyásolásától, újra megerősödik a barátságuk, és ismét szóba kerül a közös zenélés.

Saját Hello Kitty brandja van, Yoshikitty néven :D. Milyen menő már?

Manapság pedig, az internetnek hála, teljesen új fejezet nyílt az X-JAPAN életében, mert egyre több nemzetközi rajongójuk van - sőt lehetőségük nyílt idén a Coachellán is fellépni.
Még az sem vetett sokáig gátat a terebélyesedő hírnévnek, hogy Yoshikit tavaly megműtötték.
(lol, a hírt a BBC oldaláról linkeltem, kicsit híres Japánban a drága)

Az X-JAPAN történetét pedig a rajongók filmen is megtekinthetik, a We are X nagy élmény volt számomra idén.
(Guardian viszonylag dicsérte, Variety nem - ilyen ez a zenei szakma, viszont ez utóbbi cikk alatt egész érdekes rajongói diskurzus folyik)




No, és ennyi nyáladzás után, aki még kitartott, az kap egy interjú linket, a Sound Of Japan oldalhoz, akik tavaly Bécsben jártak a WE ARE X sajtóbemutatóján 😂

Igazából mondhatok, írhatok, dicsérhetek én bármennyit, ez az interjú az, ami valójában megmutatja, hogy milyen eszméletlenül szerény ember tudott maradni Yoshiki, minden nyilvánvaló rajongás ellenére.
(Az interjú legviccesebb része, mikor rákérdez a blogger arra, hogy Yoshi-san olvasott-e fanfictiont a zenekarral kapcsolatban :D én igen, hát és, ö, vannak nagyon fura darabok XDXD)

És, hogy mi az én kedvencem tőlük?
Rusty Nail, aminek van nagyon klassz anime verziója is, de koncert videót mellékelek, mert a mobilomon így szól :))
Sőt, Yoshi-san zenéjét többszörösen is szívesen hallgatom, nemcsak rockzenéket töltöttem le, hanem Yoshiki komolyzenei albumát.





A blogbejegyzés elkészülését nagyban segítette Breathless Tao barátom, aki egyáltalán megismertetett a zenekarral, illetve a Yoshiki oldala - bár én inkább twitteren, instagrammon követem őt -, valamint természetesen a kacsolódó wikipédia oldalak:  wiki Yoshiki  és wiki X-JAPAN , illetve ez a cikk a zenekarról a világhírű Rolling Stone magazinban.

Ha szerencsém van, akkor nem is lesz sok tárgyi tévedés a posztban, és Breathless megbocsátja a lassúságomat ;) pláne mert itt az ő egyik kedvence, a Kurenai, amivel rendszeresen fárasztunk minden figyelőnket a twitteren :D XD