FÜLSZÖVEG:
Keservesen szórakoztató utazás a huszadik század diktátorirodalmába, melyből kiderül, hogy a könyvek néha ártani is tudnak az emberiségnek.
A diktátorok már a Római Birodalom idején is írogattak, a huszadik században azonban soha nem látott mennyiségben és példányszámban robbant ki belőlük az üres szóáradat a (néha szó szerint) rabul ejtett közönségre. A műfaj titánjai – többek között Hitler, Sztálin, Mussolini, Homeini és Mao – elméleti munkákat, eszmei kiáltványokat, verseket, emlékiratokat, sőt, esetenként romantikus regényeket írtak, megalkotva ezzel a diktátorirodalom agyzsibbasztó hagyományát.
Hogyan vált az irodalomtermelés a rezsimek működtetésének fontos részévé? Mit árulnak el ezen alkotások a diktátorok lelkivilágáról? És hogyan okozhat az írás és az olvasás maradandó károkat?
Ha van könyvtár a pokolban, annak tömött polcai az elmúlt évszázad leghírhedtebb alakjainak műveitől roskadoznak. A szerzők több millió ember halálát okozták szavaikkal, saját gondolataik fontosságába vetett hitük mégsem ingott meg egy pillanatra sem. Talán nem csoda, hogy – mint azt Kalder bemutatja – több diktátor is íróként kezdte pályafutását.
A KÖTET ITT VÁSÁROLHATÓ MEG A LÍRA OLDALÁN KEDVEZMÉNYESEN! :)
Akadnak könyvek, amik a fülszövegük miatt hangoznak izgalmasnak, de vannak olyanok, amik a címükkel keltik fel egy könyvmoly figyelmét. Szerintem nem én vagyok az egyetlen könyvtárosnak tanuló, eljövendő könyvtáros, aki ugrik szinte minden olyan műre, aminek az elnevezésében a könyv, vagy könyvtár szó szerepel.
De Kalder kötetének már a leírása is érdekfeszítő, azt hiszem, minden értelmiségi próbál rájönni a titokra, hogy mitől, hogyan lehetett vonzó a diktátorok szava nemzetek, népek számára, hiszen a múlt megfejtése magában hordozza a jelenre, jövőre való felkészülést.
Sajnos Daniel Kalder sem volt képes megfejteni eme talányokat, hiába rágta át magát a fellelhető összes diktátorirodalmon. Könyvmolyként az elhivatottsága előtt muszáj megemelnem a képzeletbeli kalapomat, én nem bírtam volna ki már Lenin rengeteg művét sem, hát még a további „alkotókat”.
Csak a válogatott bibliográfia a könyvben kitett 14 oldalt, de mivel számos elemet a fordító jelölt a magyar címmel, számomra nem derült ki, hogy Kalder vajon eredetiben olvasta-e őket, vagy az angol fordításukat?
Mindenesetre több mint 200 mű szerepel a válogatás listán, hat évig írta a szerző A pokoli könyvtárat.
És hogy miért? A bevezetőben úgy fogalmazza meg, hogy éppen azért, amiért George Mallory megmászta a Mount Everest-et, ott volt a hegy. Éppen így ott volt Kalder előtt egy probléma, nevesítve az, hogy mitől válik egy író diktátorrá, vagy mitől válik az irodalom agyzsibbasztó gondolatok szócsövévé.
Így született meg egy igen vaskos kötet, a maga kis 460 oldalával azt hihetnénk, hogy borzalmasan száraz, kíméletlenül lehúzza az olvasót, de meglepő módon, a feléig pontosan az ellenkezője igaz erre a könyvre - haladós, szórakoztató iromány.
A mű négy nagyobb részre oszlik fel, körülbelül a kötet felét foglalják el a nagy, híres nevek: Lenin, Sztálin, Mussolini, Hitler és Mao.
Az utolsó négy név rettegett tetteit nem igazán kell magyarázni, viszont Leninnel kapcsolatban sokáig az volt a kánon, elterjedt vélekedés, hogy jóságos atyja volt a szocializmusnak.
Érdekes módon a Szovjetunió felbomlása után már lehetett arról nyíltan beszélni, hallani, hogy Sztálin idejében hány millió elvtárs halt meg ilyen-olyan módon. Lenin halála után azonban még egy ideig lehetett olvasgatni számottevő irodalmi termését, amely 45 kötetre rúgott, de a levelezéseit, rendeleteit Sztálin titkosította több évtizedre.
Csak az utóbbi években derült ki, hogy a Kalder szerint fotelforradalmárnak nevezett Ivan Iljics bizony a vörös terror lelkes prófétája és irányítója volt, akinek véres terveit pedig éppen Sztálin valósította meg.
A nagyok után következnek Kalder könyvében a kisebb diktátorok, autoriter vezetők, a Zsarnokság és mutáció című szakaszban Salazar (Portugália), Franco (Spanyolország), Csojbalszan (Mongólia), Atatürk (Törökország), Kadhafi (Líbia), Hodzsa (Albánia).
Őszintén szólva, nálam valahol biztosan kimaradt az a történelmi tanulmányaim során, hogy Mongóliának vagy Albániának diktátor vezetője lett volna, holott belegondolva, a nagy testvéri szovjet szomszéd hatása miatt ez valahogy természetesnek kellett volna tűnnie. Szóval okulni jócskán lehet Kalder könyvéből, de ezek a fejezetek bizony már nagyon nyögvenyelősek voltak.
A harmadik nagyobb szakaszban, a
Felbomlás és megbomlásban pedig következnek a végső kíméletlen döfések, talán nem véletlenül az az egyik fejezet címe:
Éjfél a dögunalom kertjében.
Észak-Korea ura, Kim Dzsongil után Castro és Szaddám Huszein az emlékezetesebb, nagyobb név, Castro még szórakoztató is, az USÁ-t cséplő szövegeivel.
De muszáj megmondani az igazat, Kalder innentől szerintem már csak a történelem elhivatott rajongóit képes lekötni, az átlag olvasót nem. Hiába olvasott el annyi könyvet, ha a saját művének szerkezete nem jó, ha nem tudja folyamatosan fenntartani az érdeklődést.
A pokoli könyvtárat úgy kellett volna megszerkeszteni, hogy egy nagy név – utána pár kicsi, megint egy nagyobb híresség, ismét pár kisebb diktátor, stb.
Így ebben a formátumban, nagyon hullámzó, egyenetlen élményt nyújt Kalder könyve, hol borzasztóan leköti a figyelmet, hol teljesen elveszti az olvasót.
"Ahhoz, hogy arányaiban tisztán lássunk, tudnunk kell, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Pártnak 1907-ben megközelítőleg 150 000 tagja volt. A szkopt világvégváró orosz szekta, amelynek tagjai szerint akkor jön el a megváltás, ha sikerül 144 000 embert kasztrálniuk, ugyanekkor körülbelül 100 000 tagot számlált. A marxizmus tehát még addigi legjobb pillanataiban sem volt sokkal vonzóbb, mint a herék forró vaslap közötti összemorzsolása, a szkoptok ugyanis ezt a módját választották a világvége siettetésének."
"A legtöbb könyvük az unalom végleteibe tett kirándulásnak számít, a kommunista levelek mégsem voltak teljesen végzetesek. Na jó, nagyrészt azok voltak, halálosan unalmasak, de az „elméleti” szófosás hatalmas járványának peremén az ember néha megpillanthatott néhány mutáns alakot, egy púpos sziluettjét vagy egy háromfarkú kutyát, amelyek mind szabadon kószáltak a város falain kívül, ahová Moszkva keze már nem ért el."
Nem véletlenül hoztam ezeket az idézeteket, bár hozhattam volna igazából bárhonnan a könyvből, mert átitatja egy állandó szarkazmus.
Ilyen lenne, ha Perselus Piton könyvet írna más varázslókról – körülbelül ez a legjobb, és legszemléletesebb jellemző, amivel illetni tudom Daniel Kaldert.
Az a nagy helyzet, hogy ez néha bocsánatos bűn, mert kell is némely alanyokkal szemben a szerzői távolságtartás, az előzőleg említett Lenin, vagy Sztálin esetében ezzel nem volt gondom.
Viszont a kevésbé ismert diktátorok kapcsán ez már problémás lehet. Hiszen az olvasó nem biztos, hogy egyébként tudna, akarna véleményt foglalni teszem azt Atatürk-ről, akiről viszont már A pokoli könyvtár olvasása után lesz nézete, mégpedig Daniel Kalder szarkasztikus álláspontja.
Mind néhány idézet kiválasztása nyomán, de pláne egy-egy félmondat kapcsán azt éreztem, hogy Kalder nem teljesen korrekt, nem tudósként közelített egy-egy diktátor felé, elfogulatlanul, átadva a felgyülemlett tudását, hanem ítélkezik is.
Példának okáért amikor Marxról leírja, hogy lúzer volt, vagy hogy Sztálin anyja, a könyvek és az olvasás tehet arról, hogy Sztálin egy véres kezű zsarnok lett.
(Merthogy Joszif elvtárs édesanyja kitartásának köszönheti, hogy ortodox iskolába járhatott, ahonnan papneveldébe került, csak aztán kezébe vett néhány radikálisabb olvasmányt. Többek között Marx, Engels és Lenin korai műveit.)
Elolvashatom én a Mein Kampfot, mivel eredendően nincs bennem vágy leigázni az emberiséget, nem leszek zsarnok, - tehát az, hogy megtanultam olvasni, léteznek őrültek által írt könyvek, anyám taníttatott, még nem nevel diktátort sem belőlem, sem senkiből. A zsarnokságra eleve kell egy hajlam, nagyjából úgy, ahogy léteznek született szociopaták. Esetleg a hatalom szédíti meg a vezetőket, de ez meg ugyebár addig nem derül ki, míg a csúcsra nem érnek...
Ha pedig egy elmélet atyja nem lesz híres, csak a követői, alig egy tucatnyi ember áll a sírjánál, nem tud vagyont szerezni, az nem lúzerség, hanem mindennapos történet.
Fogom-e ajánlani, a kritikai megjegyzéseim után?
Meglepő módon, igen, mégpedig két okból. Egyfelől ha már más nem tette eddig még meg,
ez a mű mindenképpen szerintem stílus- és korszakteremtő lesz a maga nemében, további történészeket, újságírókat, tanárokat fog arra indítani, hogy ők is elolvassák a diktátorok műveit, és elemezzék azokat ilyen-olyan szempontból.
A másik dolog pedig személyesebb ok, én szeretem ha egy bizonyos témáról sokféle véleményt, állásfoglalást elolvashatok, nem csak a történelemkönyvekét, a sajtóét, hanem egy valamely határozott nézetet, jelen esetben Daniel Kalder nézetét - még akkor is, ha nem értek vele egyet.
Komfortzónából kilépésnek, saját nézeteken túli ismeretek szerzéséhez elsőrangú kötet volt, összetett témájú, különleges stílusú olvasmány.
Köszönöm az ekönyvet az Athenaeum kiadónak!
