A hét verse: Szabó Lőrinc - Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

– Lóci ne kalapáld a bútort!

Lóci, hova mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázresóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobta

az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám;

lépcsőnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta

és felboncolta a babát.

Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta

s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek köröttem

és minden láb volt, csupa láb,

és megnőtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

– föl! föl! – mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,

hogy mégse szállok, nem növök;

feszengtem, mint kis észre sem vett

bomba a nagy falak között;

tenni akartam, bosszut állni,

megmutatni, hogy mit tudok.

Negyedóra – és már gyülöltem

mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…

És ekkor zsupsz, egy pillanat:

Lóci lerántotta az abroszt

s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:

No, ne félj – mondtam csenedesen.

S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.

Képek:
https://pixabay.com/.