A hét verse - Váci Mihály – Sugárzás

Váci Mihály – Sugárzás

Az órák lengő kengyelébe 

emelem könnyedén a lábamat, 

nyergébe vesz és elporoszkál vélem 

egy-egy selymes sörényű pillanat.

Döcögő szekerek jönnek el értem, 

s mint részbe mért gabonás zsákokat, 

lomha napok csikorduló keréken 

széthordanak nagy porfelhők alatt.

Úgy fogyok el, mint a folyamkanyarban 

nyárfák alól a vízbeomló hantok, 

a szívverésem omlaszt szakadatlan, 

mint tengerdörej öklözi a partot.

A vágy bennem, mint az uránium, 

csendesen és fénytelenül sugárzik, 

és észrevétlen a semmibe szórja 

a sóvárgástól bomló test molekuláit.

***

Vers forrása:
https://moly.hu/karcok/1201105