MARIANN KÖNYVTÁRA

Tóth Árpád: Őszi kérdés Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér? És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér? S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe, És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva! S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta? *** Vers forrása: https://moly.hu/idezetek/182594  

  Tóth Árpád: Örök élet Mint egy csapda, nyílik és csukódik a testem, folyton szűri, amibe belekeveredtem. A világot szűröm én, mint szivacs a tengert, savakat és lúgokat, isteneket, embert. A világot eszem én, a világ esz engem, egymás szája és bele vagyunk mind a ketten. Egymás gyomra – elemészt, amit megemésztek: örök halál vagyok én, mégis örök élet. *** Vers forrása: https://moly.hu/idezetek/76863

  Tóth Árpád: A túlsó part S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszünik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete. *** Vers forrása: https://moly.hu/idezetek/182615

  Tóth Árpád: Körúti hajnal Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja. Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága. A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek. Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére… *** Vers forrása: https://moly.hu/idezetek/939072

Tóth Árpád: Áprilisi capriccio Az útszél: csupa pitypang, A bokrok: csupa füttyhang. Rigó fuvoláz; rája tíz Zugból is felcsivog a csíz. Hallgatja még a rest éj Félálmában a kastély, Emelve tornyát álmatag, Mint nyújtózó kart, bár a nap Elönti friss arannyal. A parkban - rőt aranyhal - Kövér úr sétál lebegő Hassal az édes levegő Árjában, sportruhája Most szelídség csuhája, Mert még nem kezdi üzletét, És tőzsdetippektől setét Agyában a mohóság Helyett valami jóság Zsendül, mint egy kis korai Tavaszi virág szirmai, Melyek, sajnos, lehullnak, Ha majd e drága úrnak Súlya alatt új és remek Autója bőgve megremeg... Ó, áprilisi út-szél, Tréfás, arcomba fútt szél, Rügyecskék, zöldacél-rugók, Ó, fuvolás aranyrigók, Ó, csermelyhangu csízek, Illatos, édes ízek, De jó most elfeledni, hogy Az élet rút és vad dolog, Hogy itt, amennyi arc van, Megannyi csúnya harc van, S hogy botrány lenne, ajaj...

Már megritkult a szó. Ültünk a tág verandán. Sötét fény csillogott az ordas óboron, És hallottuk, amint egy álmodó torony Tünődve felneszel, és éjfelet ver andán. S a hűvös szél lehén, mely lomha lombot ingat, Úgy tetszett: csöndesen lebegve sok szelíd, Hűs ujju néma árny busongva közelít, S arcunkon ismerős vonásokat tapintgat. S lelkünkben is, belül, elvénhedt magyar esték Fájdalma reszketett, sok ősi, messzi bú, Gigászi, holt jajok, kik árva sóhajú Búnk arcán a maguk régi arcát keresték. És jó volt ülni így, sötét bornál, az ében Fák közt, a kék tüzű szikrákkal záporos Nagy nyári ég alatt elnyugtatni boros Fejünket ősi búk hű nagyapó-ölében. Úgy tetszett, dalolunk, s hogy néma dalba olvad Velünk körül a táj, a csillagok s a bor, S egy zengő reszketés mindent eggyé sodor: Kisértetes danát a holt apák daloltak. És messzi, messzi fent a dús csillag-sereg Közt lengett a tejút, csüggedten, őszre válva, Mint bánatos Hadúr nagy hóf...