A hét verse - Nemes Nagy Ágnes: Nyári elégia

 



Megint sűrűsödik a lassú felhő

s a virágillat fojtó, mint a bú;

e fülledt, furcsa esőverte nyáron

az ifjúság is halálillatú.


Látod, gyümölcsünk férges lett a fákon,

a régi írt keresném, s mindhiába,

s úgy érzem már, cipőm belepte lassan

langyos, fehér penész, mint Indiában.


A drága pávák tolla hull a kertben,

a pávaszem, mint kobra, rámmered;

és félve lépek kőre, mint az árnyék,

ha néha roppan: futni nemmerek.


Lézengek nagy, nedves szobákban aztán,

és elfelejtem minden ismerősöm,

üresen állok, mint a búza messze

az ár alatt, a poshadó mezőkön.


Valami álmos, fulladt pára kábít,

a kerten, házon, véren átkuszó.

S ha néha messze zajra rettenek fel,

már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A hét verse - Kovács Barbara: Ma rossz leszek (iskolás változat)

A hét verse: Romhányi József - Lepketánc

A hét verse - Kovács Barbara: A csacsi