A hét verse - Sárhelyi Erika: Parttalan szavak

Sárhelyi Erika: Parttalan szavak

Az idő a költőt lecsendesíti. 

Elnyugszik, mint ár végeztén a folyó. 

Hisz’ oly jó a mederbe visszatérni, 

ahol egykor csupán szendergett a szó.

Ott csend van. Lapos kövek csiszolják az 

egymáshoz koccanó gondolatokat. 

Ott nincs nyárlobogás, tél, ősz – csak tavasz. 

S minden betű a kezdethez csalogat.

A szavak özönéhez, mik kéretlen 

jönnek, s verssé gyűlnek egy-egy rím körül. 

Örvény van akkor talán a lélekben, 

hogy kifordul a mély, s felszínre kerül.

És évek, emlékek vetődnek partra: 

fájások, harag, gyönyör és félelem. 

Az embert a költészet kitakarja, 

akkor is ruhátlan, ha nem meztelen.

Aztán idővel az írás megszelídül, 

szemérmes lesz, nem kiált mindent versbe. 

Ezen a folyón a könnyű elmerül, 

s ami nehéz, azt a jóisten verje.

A vers forrása:
Moly.