A hét verse - Sárhelyi Erika: Parttalan szavak



Sárhelyi Erika: Parttalan szavak

Az idő a költőt lecsendesíti. 
Elnyugszik, mint ár végeztén a folyó. 
Hisz’ oly jó a mederbe visszatérni, 
ahol egykor csupán szendergett a szó.

Ott csend van. Lapos kövek csiszolják az 
egymáshoz koccanó gondolatokat. 
Ott nincs nyárlobogás, tél, ősz – csak tavasz. 
S minden betű a kezdethez csalogat.

A szavak özönéhez, mik kéretlen 
jönnek, s verssé gyűlnek egy-egy rím körül. 
Örvény van akkor talán a lélekben, 
hogy kifordul a mély, s felszínre kerül.

És évek, emlékek vetődnek partra: 
fájások, harag, gyönyör és félelem. 
Az embert a költészet kitakarja, 
akkor is ruhátlan, ha nem meztelen.

Aztán idővel az írás megszelídül, 
szemérmes lesz, nem kiált mindent versbe. 
Ezen a folyón a könnyű elmerül, 
s ami nehéz, azt a jóisten verje.

A vers forrása:
Moly.

Megjegyzések