2017. május 15., hétfő

A hét verse: Tamás Dorka - Ariel



Ariel

a világ belefér a tenyerébe
kezekbe temetett vízcseppek
babaarca megremeg
a napfénnyel hunyorogva nevet

mosolyt csal az arcára
ha lehet önmaga hibája
és nem kell meghalni huszadjára
csak nézni, ahogyan a hold gyarapszik
majd lefogy

beleszeret a városi mesékbe
meg az könnyeket csorgató éjjelbe
az égre már szavakat sem lehet írni
csak megtanulni színekben gondolkodni

keze puha, mérget fog vele
de hiába, a környéken nincsen boszorka
csak az archetípusok lenyomata
lézeng a testében
mint homokszem a tengerben

hullámok viszik a hangot
ez nem a testé, nem a léleké
csak amolyan fodros függönylebbenés
határok nélkül sodródik
a változó égszín háta mögött

idősíkok egymásra rakódva
mossa, dörzsöli le a megszáradt homokot
teste sós a víztől, színes a naptól
ma éjjelre megtisztul önmagától



Vers forrása:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése