2017. július 17., hétfő

A hét verse - Theodore Roethke: Sötét időben




Theodore Roethke - Sötét időben


Sötét időben látni kezd a szem,

A mélyülő homályban látom árnyam;

Visszhangom hallom az erdő szavában --

A teremtő, egy fának könnyezem.

Vadak közt, odvak kígyóival élek,

Ahol az ökörszem s a szürkegémek.



Mi más a téboly, mint a meghasadt

Lélek nemessége? Napjaim égnek!

Láttam fokát a kétségbeesésnek,

Az izzadt falra szegzett árnyamat.

Kanyargó ösvény -- vagy barlang az ott

A sziklák közt? A legszélén vagyok.



Kapcsolatok örök viharjai!

Rongyos hold, éjjeli madár-özön,

S fényes nappal az éjfél újra jön!

Az ember messze megy, hogy tudja: mi --

Egy könnytelen éjen meghal az én,

Nem vetül dolgokra emberi fény.



Sötét a fényem, s vágyam még sötétebb.

Lelkem hőségtől veszett légy, donog

A párkányon. Én melyik én vagyok?

Bukott ember, félelemből kilépek.

Az elme Isten, önmagába tér,

S az egy az Egy, szabad, bár tépje szél.

***

Fordító:
Ferencz Győző

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése