Corina Bomann: Holdfénykert

FÜLSZÖVEG:
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Lilly ​Kaiser beletörődött abba, hogy a férje halála után magányos, bonyodalommentes élet vár rá, így amikor egy idegen besétál a berlini régiségboltjába egy antik hegedűvel, és azt állítja, hogy a hangszer Lillyé, a nő teljesen összezavarodik. Hiszen hogyan is örökölhetne egy ilyen kivételes zeneszerszámot?

A legjobb barátjával, Ellennel és a zenetörténész Gabriellel Lilly a hegedű titkainak nyomába ered. Az egyre rejtélyesebb jeleket követve Angliából először Olaszországba, majd Indonéziába viszi az útja, miközben szép lassan felfejti a hangszer történetét. Tudomást szerez az egzotikus szépségű, tehetséges Rose Gallway-ről, aki száz évvel korábban a hegedűjátékával elvarázsolta a fél világot – amíg egy nap váratlanul el nem tűnt.

Miközben Lilly újabb és újabb titkokkal szembesül, lassan a saját életét is új szemszögből látja. És ahogy minden egyes felfedezés közelebb viszi Gabrielhez, úgy éled fel benne a remény, hogy talán sikerülhet kitörnie a magányból, amely ez idáig bilincsbe zárta őt és a szívét.

Moly adatlap:
https://moly.hu/konyvek/corina-bomann-holdfenykert

Elöljáróban muszáj két dolgot leszögeznem, egyfelől azt, hogy én nem vagyok egy nagyon romantikus szerzet. Másfelől viszont azt, hogy nekem sokat számít egy könyv külseje, címe is, és a Holdfénykert kinézete is, megnevezése is vonzott, mikor lehetőségem nyílt recenziót kérni.

Pihenni óhajtottam olvasás közben, és ezt az tapasztalatot, mármint a megnyugtató, lassú történetfolyamot, lazító élményt biztosan megadja a mű. De a pihentető, lassanként csordogáló sztori nem azt jelenti, hogy egyszerű lenne a regény szerkezete, sőt meglehetősen távol áll tőle.

A történet három szálon játszódik, elsőként 1920 -ban járunk, Londonban, mikor egy neves hegedűművészt, Helen Cartert baleset ér. Lilly Kaiser, a regény tulajdonképpeni főhőse napjainkat idézi meg életével, míg a huszadik század legelejére, 1902-be ugrik a történet, hogy Rose Gallway sorsába is belepillantást engedjen az írónő.

Az egész könyv ilyen többszálú, időnként események, szereplők, helyszínek közti ugrálásból áll, és be kell vallanom, hogy jócskán követel figyelmet az olvasótól, mert mindhárom hős körül gyülekeznek a további fő- és mellékszereplők.

Tehát nem egysíkúan szerelmi történetről van szó, ráadásul nagyon szép, plasztikus leíró nyelvezete is van a könyvnek - szinte már szépirodalmi stílusig igényes.

Íme egy példa:

„A konyhaablakból figyelte, ahogy a nap végleg eltűnik a fák kopasz ágai között, és valamivel később a lilás égbolt helyét egy ezernyi jeges csillaggal díszített, sötétkék bársonytakaró foglalta el. Berlinben sohasem volt ilyen az éjszaka, ott minden csupa fény volt, amely elnyelte a csillagokat, és az égboltot még a tiszta éjszakákon is valamiféle ködös narancsszínre festette. „

Kinek ajánlom ezt a könyvet?

Akik a romantikus, többszálú, lassú történetfolyamot szeretik, és nem bánják, ha az író kicsit sok mellékszálat vezet.

Azok ellenben, akik jobban szeretik a pörgős, cselekményes meséket, vagy azt imádják, ha a szerző meglepi őket, azok úgy fogják érezni, mint én, hogy csak négy csillagos a mű.

Rose és Helen közti kapcsolatra szerintem nagyon hamar rá lehet ébredni, egyedül a regény vége lepett meg. A kevesebb mellékszereplő jóval maradandóbb élményt okozott volna, például nem igazán értettem, hogy mi értelme volt Lilly barátnője alkalmazásában álló kertészt név szerint szerepeltetni, pláne a taxisofőröket. Nekem meglepő volt a kissé túl őszintén megfogalmazott szex is, valahogy nem illett az amúgy gyönyörűséges, leíró nyelvezetbe, ami a kötet sajátossága.

A stílusért járt volna az öt csillag, a kivitelezésben kicsit túlburjánzott.

Mindezeken túl, azt tudom mondani, hogy ez a könyv egy igazi pihentető nyári olvasmány, vízpartra, nyaralásra, vagy így, mint én, hétvégi lazulásra tökéletes választás 😏

Köszönet a recenziós példányért a General Press kiadónak!
Weboldal - Moly - Facebook