A hét verse - Vajda János: Csillagok



Vajda János: Csillagok

Ha illatos, ábrándos éjen
Elnézem a sok csillagot;
Merengve a végetlenségen,
Elgondolom, döbbenve érzem,
Mi semmiség, parány vagyok!

E ragyogó napok fényteste
Mily óriási, szertelen.
Nagyságuk titkait keresve,
Hogy rémül el kétségbeesve
A legmerészebb képzelem!

Csigává törpülök ijedten;
Féreggé őrl a gondolat:
Mi ez a lét, mi maga itten
E vergődő rabképzeletben
Az öröklét - egy pillanat?

Ti ott a fölséges égbolton
Tündöklő fényes csillagok,
Nagyok, dicsők!... de én azt mondom,
Az én szerelmes kis galambom
Szemében szebb, jobb fény ragyog.

Oh!... mikor én azokba nézek,
Hogy éledek, hogy áradok!
Egyszerre nőni kezd a féreg;
Azt gondolom, az égig érek,
S uram bocsá! - isten vagyok!

Enyim e szép világ, mely itten
Énértem, kedvemért forog.
Én vagyok a cél, központ, minden;
A nap, hold, a tejút, körültem
Csak eszköz, ékszer, bútorok...

...Ti csillagok a magas égbe'
Elbujhattok mind, bujjatok!
Isten jósága, bölcsessége
Az én galambom szép szemébe'
- Higyjétek el - ott legnagyobb!

***

Kép: Pixabay

Vers:
http://mek.oszk.hu/01100/01113/01113.htm#122

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A hét verse - Kovács Barbara: Ma rossz leszek (iskolás változat)

A hét verse: Romhányi József - Lepketánc

A hét verse - Sohonyai Attila: Találhatsz annyit