A hét verse - Vajda János: Csillagok

Vajda János: Csillagok

Ha illatos, ábrándos éjen

Elnézem a sok csillagot;

Merengve a végetlenségen,

Elgondolom, döbbenve érzem,

Mi semmiség, parány vagyok!

E ragyogó napok fényteste

Mily óriási, szertelen.

Nagyságuk titkait keresve,

Hogy rémül el kétségbeesve

A legmerészebb képzelem!

Csigává törpülök ijedten;

Féreggé őrl a gondolat:

Mi ez a lét, mi maga itten

E vergődő rabképzeletben

Az öröklét - egy pillanat?

Ti ott a fölséges égbolton

Tündöklő fényes csillagok,

Nagyok, dicsők!... de én azt mondom,

Az én szerelmes kis galambom

Szemében szebb, jobb fény ragyog.

Oh!... mikor én azokba nézek,

Hogy éledek, hogy áradok!

Egyszerre nőni kezd a féreg;

Azt gondolom, az égig érek,

S uram bocsá! - isten vagyok!

Enyim e szép világ, mely itten

Énértem, kedvemért forog.

Én vagyok a cél, központ, minden;

A nap, hold, a tejút, körültem

Csak eszköz, ékszer, bútorok...

...Ti csillagok a magas égbe'

Elbujhattok mind, bujjatok!

Isten jósága, bölcsessége

Az én galambom szép szemébe'

- Higyjétek el - ott legnagyobb!

***

Kép: Pixabay

Vers:
http://mek.oszk.hu/01100/01113/01113.htm#122