A hét verse - Weöres Sándor: Ének a teremtésről

Weöres Sándor:  Ének a teremtésről

Amikor Isten a világot szülte, 

a mindenség az ujjára fagyott. 

Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne, 

föléjük gyujtotta fönn a Napot. 

Recsegtek a jegek, 

amint a tűz-gyerek 

fölfele tört. 

S éledt a föld. 

A lánggömb kék útján végiggurult, 

aztán a tükröző mélységbe hullt: 

habokra ráhajolt, 

szikrázva fuldokolt, 

pirosan elhasadt, 

mint aki sugarat 

többé se hint – 

de reggel visszatér az égre megint. 

És ahogy a Nap a hevét kifújta, 

a szinekbe-bomlott világra újra 

árnyék hajolt. 

S fölkelt a Hold. 

Ujjasan elomló 

éjszakai fény, 

szelid helytartó 

a király helyén. 

Míg hajnal előtt 

szunnyad a színek csokra, 

fehér legyezőt 

terít a habokra. 

Az örök szerelmet példázza ő: 

dagad és apad, de mindig visszajő. 

S hogy fény legyen itt lenn 

ha a Hold kiapadt: 

kigyujtotta Isten 

a csillagokat. 

Nem-változók, aprók, kemények: 

örök szeretetről beszélnek. 

S ha burkot vonnak az égre a rémek: 

eltűnnek, aztán megint visszatérnek. 

A világ világolt élettelen. 

Hiányzott mindenből az értelem. 

Hogy legyen, aki épít, rombol, 

ember készült hóból és koromból: 

szájában édesség, 

fejében fényesség, 

szivében lüktet a vér 

s mindegy, hogy mi neve, 

boldog-e, szives-e, 

kinek a kedvese: 

elmegy és vissza se tér.

***

Kép: Pixabay

Vers: https://moly.hu/karcok/1258565