A hét verse: Kadma - Mécseskezek

Ha húz az örvény, kezembe kapaszkodj,

kezedbe hadd kapaszkodjak;

mi vagyunk az utolsó élő, örvénylő

darabkái a múltnak.

Minket köpött a nyár

engesztelésül az út szélére,

felszívott az aszfalt,

lágyan olvadunk bele

puha hullámaiba.

Mécsesszívek égnek

a tömény éjszakában,

mécseskezek simogatnak

egy sötét szobában.

Ha szél támad, csak kavargunk,

mint az elmebajos levelek;

éjjelente egy foltba folyik

a házak sora.

Apró ezüst gyöngyökként

te csüggesz a fülemből,

minden egyes villanás

egy-egy apró mosoly.

Ó, miért is beszélek Rólad,

miért nem csomagollak be egyszerűen

és teszlek egy fiókba és hagylak úgy,

és hozzád sem nyúlok,

mert a szerelmet nem szabad piszkálni,

és a boldogságot nem szabad piszkálni…

Mert dicsfény ragyog körülötted, 

és észre sem vetted talán soha;

és ha nem vagy itt

se haragudj meg rám,

amiért nálam ágyaztam neked.

***

Forrás:

Kadma merengős oldala

Képek innen.