2016. szeptember 19., hétfő

A hét verse: Csukás István - Isten inkognitóban




Isten inkognitóban itt járt, vagyis
nem láttam, mivel láthatatlan, de itt
járt, semmi kétség, illetve csupa kétség
az áttetsző délelőtt, a hisztérikusan törékeny
ablaküveg, nekiverődök, mint a légy, de nem
szabadulhatok, mert az áttetsző délelőttöt
is én képzelem, amúgy kilátok belőle, magamból,
mint az üvegen, de nem menekülhetek,
élek, motozok, cigarettázok a rövid szünetekben,
álcázom magam, mosolygok és nem írok verset,
még nem, még szédülök a képzelt repüléstől,
gyomrom felhúzódik a súlytalanságtól, a légüres
papírtól, vonzásra vágyom, mely lehúz
a földre, a bútorok józan élei közé, a fa,
a fém, a műanyag vegetációjába, az emlékek
zsíros kártyalapjaival csinálok egy-két trükköt,
most gyerek vagyok, most ifjú, most férfi,
majd újra összekeverem, senkit se tudok
becsapni, magamat a legkevésbé, a tükör is
ugyanazt a képet exponálja tíz éve, húsz
éve, megjegecesedik az időben, mint ez
a délelőtt, megelőlegezi saját halálát,
mint ahogy én minden pillanatban, s nem
tudok kitörni, mert bennem játszódik az egész,
befelé múlok el s egyszerre, s a rövid szünetekben
a nikotin rugdossa a szívemet: növesszen
szárnyat, repüljön vagy legalább tapogassa
ki az áttetsző magányt belülről, töltse ki
ezt az áttetsző délelőttöt, a rám dermedő halotti
maszkot, zümmögve, sírva vagy éppen mosolyogva,
mert itt járt valaki, onnan tudom, hogy egyszerre
vagyok hitetlen és hinni szeretnék valamiben.



Vers forrása, kép innen.
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése