{Vigyázz! Kész! Posztolj!} -Tinikorom kedvenc regénye

VKP az egyik kedvenc rovatom volt mind a kezdeményezés kitalálója, Szilvi (Pillecukor blog) oldalán, mind a Kincsesfüzet-en, Timinél, de volt egy olyan félelmem, hogy kicsit éretlen vagyok én még hozzá, ki kell forrnia magát a blogíró stílusomnak; meg hogy mi lesz, ha nem olyan téma kerül terítékre, ami pont beleillik az én blogomba.
Hát ez utóbbi felesleges félelem volt, iszonyatosan nagyon jót mosolyogtam, amikor kiderült, hogy miről kell írni, ennél jobbat még én se választhattam volna :))

Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el.

Boldogan mondanám, hogy tinikorom kedvenc regénye a Harry Potter volt, ha már fanfictiont írok belőle és kritizálom más ez irányú műveit, de sajnos túlkoros vagyok :/
Viszont amit én szerettem, és a mai napig kedvelek, azzal azt hiszem eléggé meg fogok lepni mindenkit :D De vallomás előtt egy kis önéletrajzi kitekintő következik.

Vegyes családból származom, mármint édesanyám szülei igazi parasztemberek voltak, Oroson, Nyíregyháza mellett egy kicsi faluból jöttek fel Pestre.
Nem kicsit móriczi világban nőttek fel testvéreivel, ahol egy-egy háziállat mindig is fontosabb beszerzendő értéktárgy volt, mint a könyvek.
Ehhez képest apám családja igazi polgárfamília volt, édesapja vasutas, nagymamám meg lelkes tagja volt a helyi baptista imaháznak, énekelt is a gyülekezettben - apám gyerekkorában számos könyvet kapott szüleitől, vagy apai nagynénjétől, aki a család egyik leggazdagabb tagja volt.
Ezek a könyvek pedig ott voltak a nagyszülői házban, mikor nyári szünetre leutaztunk, így számomra D'Artagnan meséje, Robinson Crusoe története, vagy akár a Két kicsi hód minden évben újra és újraolvasásra kerültek.

Talán nem is olyan meglepő, hogy ennyi fiúsnak mondható könyv után a legkedvesebb tinikönyvemnek a következőt fogom vallani:

A hajdanában világszerte divatos német kalandregényírónak legismertebb és legjobb könyvét tartjátok kezetekben. Hősének a legeszményibb indiánnak neve – Winnetou – immár fogalommá lett, akárcsak e könyv sápadtarcú hőseinek neve: Old Shatterhand, Old Firehand, Old Death. Szép vadászatokkal, izgalmas vágtákkal és indián csatákkal fonódtak össze ezek a nevek, velük gyermekkorunk fordulatos, érdekes olvasmányaira emlékszünk valamennyien, apák és nagyapák egyaránt.

Eredeti megjelenés éve: 1893

http://moly.hu/konyvek/karl-may-winnetou

Elég régen olvastam már el, újra kéne, de egyértelműen az indiánregények voltak az első nagy-nagy szerelmek. És persze szó szerint értendő, plátói szerelmek, mert hát ugyebár ki ne imádna egy hallgatag, jóképű hőst, aki minden bajba kerültet megmenekít, szó nélkül tűri ha cölöpre kötözik és megkínozzák, de csodálatosképpen mindig megmenekül a skalpolás elől :))
Időnként azért ingatag volt ez a rajongás, mert 400 oldalas a linkelt kötet, és túl hasonlóak a történetek, Old Shatterhand és a többi sápadtarcú jobban közvetítette az ismerős világ eszméit, még akkor is, ha igyekeztek beilleszkedni az indiánok társadalmába.
Az összes kalandok közül a legjobban szerettem - mert nyilván azt olvastam a legtöbbször-, az Ezüst-tó kincsét meg a Medveölő fiát.


Ami még indiános történet volt, rajongásom tárgya és szintén volt belőle filmváltozat, az Coopertől Az utolsó mohikán.
A James F. Cooper regényéből készült kalandos és egyben romantikus film még abban az időben játszódik, amikor Anglia és Franciaország egymás ellen háborúzott Amerikában. Az örökös háború megosztotta az indián törzseket, és arra kényszerítette őket, hogy állást foglaljanak valamelyik fél mellett. Sólyomszem, a mohikánok között nevelkedett sápadtarcú beleszeret egy angol tiszt lányába, Corába. A huron Maguának is szüksége van a lányra, hogy sakkba tudja tartani az angolokat. Sólyomszem (Daniel Day- Lewis), Csingacsguk, Unkasz, Alice és Cora (Madeleine Stowe) megkezdik véget nem érő menekülésüket.
Forrás: Port.hu

Szintén nagyon szerettem  Dumas Három testőr trilógiáját, és direkt írtam így, hogy nem csak az első részt. Talán szerencsésebb vagyok az átlagnál, akik már láttak egy-egy hálivúdi filmfeldolgozást, mire elérnek az eredeti műhöz, de mind D'Artagnan jóval árnyaltabb személyiség, mint a vásznon, mind a többi testőr sokkal szerethetőbb szereplő azoknál a leegyszerűsítéseknél, amiket a filmekben lehet látni.

Itt a legkedvesebb és szerintem a legtitokzatosabb szereplő Athos volt, de mivel a trilógia elég sok politikai csűrés csavarást tartalmaz, ezért örökre megszerettem az ilyen komplex karaktereket is, mint Richelieu. Azt hiszem ekkor már éreztem, ha nem is értettem, hogy bizony negatív szereplőt is jó írni, és hogy az írók így tudják rajtuk, meg a segítségükkel létrehozott nehézségekkel tanítani az olvasót, megmutatni nekünk, hogy mi a burkolt véleményük a világról.

Ezek lettek volna az én kedvenc tiniregényeim, lelkesen fogom olvasni a többiek blogbejegyzését is, ti is így tegyétek!