A hét verse - Vajda János: Csillagok
Vajda János: Csillagok Ha illatos, ábrándos éjen Elnézem a sok csillagot; Merengve a végetlenségen, Elgondolom, döbbenve érzem, Mi semmiség, parány vagyok! E ragyogó napok fényteste Mily óriási, szertelen. Nagyságuk titkait keresve, Hogy rémül el kétségbeesve A legmerészebb képzelem! Csigává törpülök ijedten; Féreggé őrl a gondolat: Mi ez a lét, mi maga itten E vergődő rabképzeletben Az öröklét - egy pillanat? Ti ott a fölséges égbolton Tündöklő fényes csillagok, Nagyok, dicsők!... de én azt mondom, Az én szerelmes kis galambom Szemében szebb, jobb fény ragyog. Oh!... mikor én azokba nézek, Hogy éledek, hogy áradok! Egyszerre nőni kezd a féreg; Azt gondolom, az égig érek, S uram bocsá! - isten vagyok! Enyim e szép világ, mely itten Énértem, kedvemért forog. Én vagyok a cél, központ, minden; A nap, hold, a tejút, körültem Csak eszköz, ékszer, bútorok... ...Ti csillagok a magas égbe' Elbujhattok mind, ...