MARIANN KÖNYVTÁRA

  Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz Hogy mit láttam? Elmondhatom. De legjobb, ha lerajzolom. Megláthatod te is velem, csak nézd, csak nézd a jobb kezem. Ez itt a ház, ez itt a tó, ez itt az út, felénk futó, ez itt akác, ez itt levél, ez itt a nap, ez itt a dél. Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű, ez itt virág, ezer, ezer, ez a sötét gyalogszeder, ez itt a szél, a repülés, az álmodás, az ébredés, ez itt gyümölcs, ez itt madár, ez itt az ég, ez itt a nyár. Majd télen ezt előveszem, ha hull a hó, nézegetem. Nézegetem, ha hull a hó, ez volt a ház, ez volt a tó. *** Vers: Link .

  Nemes Nagy Ágnes: Hajnal Az égbolt frissen pírkadó, A zöld fűillat írt adó Amint a rétről fellebeg, S gyöngyszínűek a fellegek. Oly jó, oly jó a hajnali A lenge szélre hajlani S csodálni, mely már halkan int Az első sárga kankalint; A rét fölött kék lelke reng. – A nap, a nap már feldereng, És minden szinnel ó, felér, Mert hófehér, jaj, hófehér!   1939. január 20.

  Nemes Nagy Ágnes: Nyári elégia Megint sűrűsödik a lassú felhő s a virágillat fojtó, mint a bú; e fülledt, furcsa esőverte nyáron az ifjúság is halálillatú. Látod, gyümölcsünk férges lett a fákon, a régi írt keresném, s mindhiába, s úgy érzem már, cipőm belepte lassan langyos, fehér penész, mint Indiában. A drága pávák tolla hull a kertben, a pávaszem, mint kobra, rámmered; és félve lépek kőre, mint az árnyék, ha néha roppan: futni nemmerek. Lézengek nagy, nedves szobákban aztán, és elfelejtem minden ismerősöm, üresen állok, mint a búza messze az ár alatt, a poshadó mezőkön. Valami álmos, fulladt pára kábít, a kerten, házon, véren átkuszó. S ha néha messze zajra rettenek fel, már nem tudom: vihar, vagy – ágyuszó?

  Nemes Nagy Ágnes: Az alvóhoz Te ismeretlen és ruhátlan te kelsz ki minden hamuból. Te vagy a hetedik szobában, nem haltál meg, csak aluszol. Csak aluszol, háncsból az ágyad, körül a hamuszín falak, roncs függöny ád a némaságnak nagy, mozdulatlan szárnyakat. Nem mozdulok. Csak, mint áramló, lassu rendek, csak alvó látomásaid kerengnek, mint láthatatlan csillagok. Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. Sebesülten is megtalállak. Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. Mondd, mondd el végre, merre jártál kimondhatatlan álmaidban.

  Nemes Nagy Ágnes: Madár Egy madár ül a vállamon ki együtt született velem. Már oly nagy, már olyan nehéz, hogy minden léptem gyötrelem. Súly, súly, súly rajtam, bénaság, ellökném, rámakaszkodik, mint egy tölgyfa a gyökerét, vállamba vájja karmait. Hallom, fülemnél ott dobog irtózatos madár-szive. Ha elröpülne egy napon, most már eldőlnék nélküle.

Nemes Nagy Ágnes: Lámpa  Lámpa van a szíved közepében, Attól fénylik minden porcikád. Lámpafényed bársonyosra szűröd, Mégis, ahol vékonyabb a bőröd, Rózsaszínben földereng a szád. Hajad, az a fecske-fekete, Lila szikrát pattogtat az éjben, Köztük arcod csillog, mint a köd, Augusztusi csillagok között – Lámpa van a szíved közepében.

  Nemes Nagy Ágnes: Macska Jött a macska, jött a lépcsőn, nyújtózkodva szélesen, karcsú mancsát majd kinyújtva, majd behúzva kényesen, mint a tigris, mint a hattyú imbolyogva és puhán, bombafojtó homokdombra pincelépcső oldalán. Hogy felért, a fénybe nézett fintorogva – lent aludt, aztán elnyúlt a homokban, s szép volt, mint egy drága muff. Macska, macska, állatocska, gyermekecske, csillagocska, lágy pihéjű őszi pitypang, bőruhájú mályva csokra, könnyű szélben öntudatban borzolódva, szenderegve, mint növény, vagy régi szobrok napsugáros szent berekben, macska-isten, macska-álom könnyű keccsel, pöttyös hassal, bombafojtó homokdombra csak egy percre vígy magaddal!

  Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél Találtam egy falevelet, gesztenyefa levelét. Mintha megtaláltam volna egy óriás tenyerét. Ha az arcom elé tartom, látom, nagyobb, mint az arcom. Ha a fejem fölé teszem, Látom, nagyobb, mint a fejem. Hogyha eső cseperegne, nem bánnám, hogy csepereg, az óriás nappal-éjjel, óriási tenyerével befödné a fejemet.

  Nemes Nagy Ágnes: Minduntalan Minduntalan megsértenek. A villamosok, a legyek, a képzelet, a mozdulat – percenként öl az indulat. S az indulatra, mint a zsák, váratlan hull a bénaság. Jó volna messze, messze – mindegy. Meg-megbicsaklik a tekintet. Még vágyom. De már hallom olykor, hogy sustorog, mint függönyön üres ablakban éji szél, a közöny.

  Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők Bodzavirágból, bodzavirágból hullik a, hullik a sárga virágpor. Fönt meg a felhők szállnak az égen, bodzafehéren, bodzafehéren. Szállj, szállj felhő, pamacsos, hullj le, te zápor aranyos, hullj le, te zápor, égi virágpor, égen nyíló bodzavirágból.

  Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom húszéves jubileuma alkalmából, 1979 Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zuzmarásak. Tanulni kell. A nyári felhőt. A lobbanásnyi égi-erdőt. Tanulni kell mézet, diót, jegenyefát és űrhajót, a hétfőt, keddet, pénteket, a szavakat, mert édesek, tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell. *** Vers forrása: https://moly.hu/idezetek/215943

  Nemes Nagy Ágnes: Magány Elsüllyedek, de nem fáj. Elsüllyedek, s nem érzem. A vízzel lanyhán küszködik a vállam és a térdem. Minthogyha rossz hírt hallanék, – ez tébolyító – mondanám, s mint álmomban, sikoltanék, de vízzel megy tele a szám. Mint tonnasúlyút húz a mély, egy hörgésbe se tellett, s csak siklom tehetetlenül a hűsben egyre lejjebb. Most már hideg, most már jeges, a vérem lassan dermedez, velőm remeg, a csont, a haj agyam fölött már nem fedez. Már jégfehéren ütközöm valami éles rönkhöz, és nagy, hideg, süket halak suhannak karjaim közt. *** Vers forrása: https://moly.hu/idezetek/1208936

 Nemes Nagy Ágnes: Alázat Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja, a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjába zárja. Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen. De mindez fáraszt. Indulnék tovább, Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, – csak már az emlék és valami vágy fogyó türelmem alján felderengtek. S mig ülök, hűs hajnali ágyamon, s mint szemem alját kék lepi a házat, belenyugodni lassan, bágyadón, majd megtanít a virradó alázat. *** Vers forrása: https://moly.hu/karcok/1478922

  Nemes Nagy Ágnes: Madár Egy madár ül a vállamon, Ki együtt született velem. Már oly nagy, már olyan nehéz, Hogy minden léptem gyötrelem. Súly, súly, súly rajtam, bénaság, Ellökném, rámakaszkodik, Mint egy tölgyfa a gyökerét, Vállamba vájja karmait. Hallom, fülemnél ott dobog irtózatos madár-szive. Ha elröpülne egy napon, Most már eldőlnék nélküle. *** Vers forrása: https://moly.hu/karcok/1491264

Nemes Nagy Ágnes: Között A levegő nagy ruhaujjai.  A levegő, amin szilárdan  támaszkodik madár s madártan,  az érvek foszló szélein a szárny,  egy percnyi ég beláthatatlan  következményű lombjai,  az élő pára fái, felkanyarodva  akár a vágy, a fenti lombba,  percenként hússzor lélegezni  a zúzmarás, nagy angyalokat. És lent a súly. A síkon röghegyek  nagy, mozdulatlan zökkenései,  amint feküsznek, térdenállnak  az ormok és a sziklahátak,  a földtan szobrai,  a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,  aztán megint a tömbök és a formák,  meszes csonttól körvonalig  kővé gyűrődött azonosság. *** Vers forrása: https://moly.hu/karcok/1216945

Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell Tanulni kell. A téli fákat.  Ahogyan talpig zuzmarásak.  Tanulni kell. A nyári felhőt.  A lobbanásnyi égi-erdőt.  Tanulni kell mézet, diót,  jegenyefát és űrhajót,  a hétfőt, keddet, pénteket,  a szavakat, mert édesek,  tanulni kell magyarul és világul,  tanulni kell mindazt, ami kitárul,  ami világít, ami jel:  tanulni kell, szeretni kell. *** Vers forrása: https://moly.hu/karcok/928902