A hét verse - Szabó Magda: A fény lécei közt

Szabó Magda: A fény lécei közt

Hintáját a holdhoz kötötte,

belendült az alvó szobába.

Ahogy megláttam, visszaléptem,

ő jött felém, én egyre hátra.

A fény lécében elbukott,

térdre esett.

Minden sarokhoz lehajolt,
valamit keresett.

Minden sarokhoz lehajolt.

Én mentem hátra, egyre hátra,

itt hagyta egyszer, erre volt,

minden sarokhoz lehajolt,

csak surrant, surrant a homályba.

Sehol se volt. Semmi se volt.

A fény lécében elbotolt.

Sirni kezdett, mint a madár,

ha valami torkához ér.

Sikoltva takartam az arcom:

megvakulok, olyan fehér.

Csak bolygott, bolygott, hátra-vissza.

Sikoltoztam a rémülettől.

Hajnal jött, fényével felitta.

Azóta itt jár minden éjjel,

s minden sarokhoz lehajol.

Leng-leng a szobában fehéren,

hátha meglelné valahol.

Letérdel minden zug elé.

Két nagy szeme ragyog. Ragyog.

Ha megtalálja: elviszi.

Ha megtalálja, meghalok.


***

*Köszönöm, ha megosztod a bejegyzésemet!*