A hét verse - Varró Dániel: Mánia

Varró Dániel: Mánia

A költő lelke nem volt makulátlan, 

meg az elméje sem volt neki tiszta, 

a versidomok szerelmese volt ő, 

egy mániákus verslábfetisiszta. 

Molosszusok s ionicus a minorék 

hozták hagymázas izgalomba őt, 

s a versformák, e verslábakra húzott, 

ütemre lejtő, csábos verscipők. 

Léptük zaja, mit más normlis ember 

egyhangú trappolásnak hallana, 

vonzotta, mint szirének énekének 

varázsos, elveszejtő dallama. 

A Szepes-Szerdahelyi-féle Verstant 

úgy bújta, mint kamaszfiúk a Playboyt, 

s ha betévedt egy antikváriumba, 

a verseskötetek közt enyhe tébolyt 

érzett magán, végigtapizta őket, 

– ennek sprőd, annak lágy dereka volt – 

arcát a lapjaik közé temette, 

s mindbe mélyen, mohón beleszagolt. 

Szerelmes volt minden verseskötetbe, 

a bájosan rosszakba legkivált, 

mik úgy hordták direkte szexepilként 

a sok kacéran feltünő hibát. 

S oly eksztázisba jött, mint egy királyfi, 

ki elhagyott üvegcipőre lel, 

ha elfelejtett versformára bukkant, 

és rögeszmésen próbálgata fel 

sóhajra, sejtelemre, gondolatra, 

s ha egyre sem simult a verscipő, 

hát fogta, és kitisztogatta szépen, 

és ablakába tette azt ki ő – 

valamit hátha hoz bele az ihlet, 

ez a linkóci, lenge Mikulás, 

amire táncra perdülhet a lélek, 

a fönt említett, kissé makulás.

****

Vers forrása Bogi barátnőm karca:

https://moly.hu/karcok/1088043
(én olyan elképzelős vagyok, konkrétan röhögőgörcsöt kapok a „VD az antikváriumban verseskönyveket tapogat” képtől :D)