Eddy de Wind: Auschwitz, ​végállomás

FÜLSZÖVEG:

Eddy ​de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták.

Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett.

Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak.

De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja.

Eredeti megjelenés éve: 1946

20% kedvezménnyel ITT kapható a kiadónál!

Kicsit el vagyok maradva ezzel az értékeléssel, de mentségemre szóljon, hogy két esetben nehéz véleményt adni egy történetről: ha brutálisan nem tetszett, vagy ha éppen letaglózóan jó volt. Szerencsére Eddy de Wind naplója az utóbbi kategória, elképesztően gyorsan, szinte egy nap alatt elolvastam, aztán napokig csak hordoztam magammal a regényben foglaltakat.

Nem ez az első, és nem is az utolsó Auschwitzról szóló olvasmány a blogon, valahogy mindegyik kötet kiérdemelte tőlem a 4-5 csillagot, kivéve a Mesterségem a halál. Valószínűleg én örökké a másik oldalon, az áldozatokon leszek, hiszen tudom, hogy hová kerültem volna Mengele intésére: gázkamrába a kisebb gyerekeimmel.
Azt hiszem innentől indult ki a szimpátiám a zsidók, cigányok, nácik ellenségeinek kikiáltottak felé, de ebben jócskán benne van az is, hogy tisztában vagyok azzal a ténnyel, amivel sok ember nem: ma ez az ellenfél a politikusoknak, holnap az, bármelyik pillanatban kinevezésre kerülhet egy népcsoport, a lakosság egy része, mint kipusztítandó ellenség – mindegy, csak szavazza meg őt a nép, tartsa hatalmon. 

Eddy de Wind az általában népszerű és liberálisnak tartott európai kis országból, Hollandiából érkezett előbb Westerbrock-ba, a zsidó gyűjtőtáborba, majd a halálgyárba, a lengyelországi Auschwitz-ba. Van a kötet végén egy részletes rajz arról, hogy mekkora területen, hány blokk volt a hatalmas táborban, milyen elhelyezkedéssel.
(Pontosan ez a rajz az egyik oka annak, amiért a Mesterségem a halálban szereplő Rudolf Hoess parancsnok felesége hiteltelen volt számomra: simán rálátott a krematóriumra a házából, de ’nem sejtett semmit’.)

Míg Westerbrock elvileg a zsidó hitközösség fennhatósága alatt volt, addig Auschwitz méltán kiérdemli a halálgyár elnevezést, ahol az SS kíméletlenül gyilkolászott, illetve német tudósok, kutatók kísérleteztek nőkön, gyerekeken, ikreken. 

Eddy előtörténetéről és későbbi sorsáról beszámol a család, illetve a magyar fordító utószava. A férfi orvosnak tanult, valószínűleg utolsó zsidóként szerzett diplomát, leginkább tanárai segítségével. Szakmája a haláltáborban is többször segíti át egy-egy nehézségen, vagy életveszélyes helyzeten.

A napló nagyon intim, személyes műfaj, itt mégis van egy bizonyos távolságtartás az olvasó és az író között, mivel de Wind kitalált egy alteregót magának, Hans van Dam névvel. A kötet azonban még Auschwitz-ban íródott, szinte azonnal elkezdte a holland szerző papírra vetni élményeit, mihelyt felszabadították az oroszok, akikhez Eddy beáll orvosként dolgozni. Keresi feleségét, szerelmét, Friedát (a könyvben Friedelként szerepel), akivel még Westerbrock-ban szerettek egymásba.
A nő Mengele és több másik német kutató keze alatt szenvedett majdnem két évet, meddővé vált, és azt pontosan Eddy se tudta, vagy nem írta le, hogy mi mindennel mérgezték, kezelték, kínozták Friedát. Tudomásunk szerint Mengele mérgeket tesztelt a női alanyokon, illetve a „végső megoldásra”, vagyis a zsidók kipusztítására keresett módszereket. 

Miután elolvastam a naplót, lestem meg Dóri véleményét a kötetről, és meglepődtem, hogy neki mennyire nem tetszett időnként Eddy de Wind írása. Igaz, ami igaz, erőteljesen száraz, szerkesztetlen, keresetlen a mű helyenként, de nekem éppen ettől vált autentikusabbá, önazonossá, míg a regényesebb, kidolgozottabb formájúak pont ettől szoktak nekem szenzációhajhásznak, cukrozottnak tűnni. A túl kidolgozottra, mesterségesre volt példa Baba Schwartz: Májusi cserebogár, Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam, de bizony a méltán népszerű, Edith Eva Eger által félig írt A döntés is túl megkreált volt számomra. 

Nem volt egyik se rossz, de én az első, eredeti zsidó naplóhoz, Anne Frank naplójához hasonlóan őszinte, természetes, keresetlen, kitárulkozó művet kerestem tudat alatt, és Eddy de Wind füzete pont ez.
Ha valaki pont erre a naturális, egyszerű stílusra vágyik, annak nagyon jó szívvel ajánlom ezt a művet, valamint a férfi olvasóknak tudnám kifejezetten javasolni Eddy írását, mert sok benne a szakmai, műszaki, érzelemmentes leírás, tényközlés. Én biztosan újra fogom még olvasni életem végéig.

Köszönöm a recenziót az Athenaeum kiadónak!