#3/30

by - január 08, 2018



Hallod, ahogy nevet a napsugár, ahogy boldogságról mesél a szél, ahogy kavicsait gördítve kedves hangon mormol a patak, mint gyermekeit terelgető anya? Régen én is hallottam, az esőcseppek dallama volt a legkedvesebb hang a földön, persze az édesanyám nevetése után. Ő úgy tudott kacagni, mint senki más. Gyöngyözve nevetett, teljes testét-lelkét beleadva az élménybe, mint annyi mindenbe. Sosem készített egyszerű ételeket, számára a főzés is elmélyült, tudatos alkotás volt, kis híján a semmiből, a legegyszerűbb hozzávalókból varázsolt fejedelmi étkeket. Még emlékszem apám mosolyára, a régire, az igazira, ami tényleg boldogságból fakadt, és nem azért mert ezt kívánja a helyzet. Szerették egymást, tudom, érzem, még akkor is, ha gyerekesnek tűnik, amit állítok, hiszen valóban az voltam, gyermek, alig kilencéves, mikor meghalt. De a gyerekek megérzik a hazugságot, igaz? Csak lassanként tanuljuk meg, évek hosszú sora alatt, hogy jobb álarcok mögé bújni, hogy jobb megjátszani magunkat, mert akkor nem bánthat senki.

(régebbi írásomból idéztem)

You May Also Like

0 megjegyzés

Felhívom rá a figyelmet, hogy a blogon a megjegyzések MODERÁLÁS után kerülnek fel; illetve hogy a megjegyzés írója tudomásul veszi, hogy adatait (nevét és online elérhetőségét) ÖNKÉNT adta meg. Harmadik félnek, vagy reklámcélra nem használom fel senki adatait!